2016. augusztus 27.
2016 eddig is sorban hozta a kiválóbbnál kiválóbb koncerteket, és a széria a nyár végéhez közeledve sem látszik megszakadni. Szerda este a Barba Negra Trackben az Enter Shikari kötelező éves hazai bulija köré szerveződött Csillagképek Fesztivál 2016 fedőnevű buli folytatta a sort, ahol az angol fenegyerekek mellett az amerikai Our Last Night, a svéd Raised Fist, valamint a hazai színtér két ismerős csapata, a Petofi és a Kies is fellépett. Az eredmény: egy végig kirobbanó hangulatú este, amire bármikor visszamennénk.
Az estét a Kies nyitotta háromnegyed 6 körül, de a csapat slágeres, motiváló grunge-punkja ezúttal kevésbé tolta fel a hangulatot, mint mondjuk a legutóbbi trackes fellépésükön – persze a srácok most is alaposan odatették magukat, de az első soros helyeiket már korán elfoglaló fiatalság többségének érezhetően annyira ismeretlenül csengtek a dalok, hogy már majdnem hülyén éreztem magam, ahogy egymagamban kiabáltam végig a Gyere már vagy a Tönkretenni mindent sorait. Persze így is jól esett a dolog, de azért jövő hónapban a Hajón biztos lesz majd jobb is.
Ezzel szemben a Petofi fellépéséről már első pillantásra meglátszott, hogy a csapat a hazai színtér egyik húzóneve, akik miatt egészen komoly érdeklődősereg gyűlt a színpad elé. Bevallom, személy szerint távolról sem rajongok a bandáért (máig nem sikerült átéreznem a zenéjük keserű atmoszféráját, amin a koncert sem változtatott), az élő teljesítményük viszont kifogástalan. Nem tudom, a srácok hányszor álltak már ekkora színpadon és közönség előtt, de abszolút magabiztosan kezelték, sőt, uralták a helyzetet. Kellően vaskosan is szólaltak meg, a Bányák című dalhoz az Orion Dawn-énekes Kovács Gábort is előhívták egy vendégszereplésre, a közönség pedig láthatóan és hallhatóan értékelte is a produkciót.
Mindezek után különösen furcsa volt azt látni, hogy a Raised Fist kezdésekor jóval kevesebben mozgolódtak a nézőtéren, mint a Petofi alatt, de a svéd punkbanda ezzel mit sem törődve példás lendülettel vetette bele magát első budapesti koncertjébe. A zenekar receptjének alapjait főleg a vaskos, groove-os húzás (érződik, hogy egy Rage Against the Machine-dalszöveg ihlette a nevüket) és persze a dallamos hardcore stílusjegyei adják, majd ezekre jön a csodafűszer, azaz Alexander Hagman frontember jellegzetes rikácsolós szövegdarálása, ami végképp megbolondítja az egészet. Ezzel nagyjából le is írtam a teljes műsort, avagy túl nagy változatosságot hiába is kerestünk volna a dalok között, de a túláradó energiaszint tényleg simán elvitte a hátán az előadást. Kár, hogy a közönségre ez még a szett végére is csak mérsékelten ragadt át, bár egy velős ráadásra azért még így is le tudtuk kenyerezni a zenekart.
A következő átszerelés alatt csodálkozva hallgattam, ahogy a közönség első sorai többször is látszólag teljesen indokolatlan sikoltozásban törnek ki, ami már jó előre elég sokat elmondott az Our Last Night közelgő előadásáról. A főleg a popfeldolgozásai révén elhíresült amerikai poszt-hardcore-banda a fiatalabb korosztály számára alighanem még nagyobb húzóneve lehetett az estének, mint a Shikari, és ha rosszmájú akarok lenni, ez a banda kizárólag nekik is szól. Jóllehet a csapat nagyjából háromnegyed órás műsora alatt elsült néhány szigorú breakdown is, de a főszerepet mégis az altrockba hajló, együtténeklésre ösztönző, jellemzően igen hatásvadász dalok játszották, és a zenekar kiállását sem lehet éppen intenzívnek nevezni, pláne nem a Petofi és a Raised Fist energiabombái után. Ugyanakkor tulajdonképpen haragudni sem lehetett rájuk, kedves srácok benyomását is keltették, meg minden, de a zenéjük az időnkénti „jaj de giccs!” felszisszenésen kívül az égvilágon semmit nem tudott belőlem kiváltani. Persze a rajongótábor elöl eközben a srácok tenyeréből evett, főleg az utolsó dalok, a Home és a Sunrise, na meg a kettő közé a szett egyetlen feldolgozásaként beszúrt Radioactive alatt, én viszont addigra már alig vártam, hogy végre a főzenekar következzen.
Amit pedig az Enter Shikari csapata jó másfél óra leforgása alatt véghezvitt a színpadon és annak környékén, arra nem is a Csillagképek Fesztivál, sokkal inkább az Ősrobbanás Fesztivál név illene. Megállás nélküli őrület az első perctől az utolsóig, ami alatt az angolok hol a színpad legkülönbözőbb pontjain, hol a közönség fejei fölött egy monitorládán egyensúlyozva, hol pedig a nézőtér melletti füves domboldalig kirohanva nyomták a dalokat, a közönség pedig nem csak átvette, de sokszorosan vissza is adta a srácok minden rezdülését. Kedvenc mozzanatom volt, amikor egy számfelvezető pitszélesítés közben a hirtelen támadt lyukban egy srác gondolt egyet, és a haverja kezén támaszkodva nyomta fel magát a levegőbe, amely mutatvány bizony még Roryékat is meglepte. A banda egyébként is baromi hálás volt a közönség felé, nem maradhattak el a magyarul felhangzó „köszönjükszépen”-ek és „hogyérzitekmagatokat”-ok sem – persze annak tükrében, hogy a Shikari hosszú évek óta a hazai koncert- és fesztiválpiac állandó tényezője, az ilyesmi nem is meglepő.
A meglepő az, hogy míg mondjuk egyes zenekarok egy igazi megváltásként levezényelt első koncert után másodszorra már alig valakit érdekelnek itthon, addig a Shikari minden egyes alkalommal óriási bulikat tud csapni, ráadásul a legkülönbözőbb hátterű és ízlésű embereknek, akik között ugyanúgy megtalálni a szakállas metálost és a partiszemüveges diszkóst is, akinek amúgy eszébe sem jutna bemenni egy átlag gitározós koncertre. Ennyit tesz, ha egy zenekar szándékosan és teljesen önfejűen kezdi keverni a metált, a poszt-hardcore-t, a popot és az aktuális elektronikai irányzatokat azzal a céllal, hogy a közönsége ízlését (vagy legalábbis magát a közönségét) minél inkább kiszélesítse, és mindezek tetejébe még egyszerre fogós és tartalmas dalokat is tud írni.
Dalokból pedig nem volt hiány: a csapat összesen 18 számot pörgetett végig, legtöbbjüket a jól megszokott formájában, de akadtak részleteikben összekevert, vagy akár önmagukból teljesen kifordított darabok is. A repertoár megint nagyrészt az utóbbi pár év termésére épült (lement a Rat Race EP kétharmada, hét dal a The Mindsweepről, és az idén bemutatott Redshift is), de a nyitó Enter Shikari / Solidarity / Sorry, You’re Not a Winner blokk például rögtön a régi törzslátogatóknak kedvezett – a kicsit alulreprezentált Flash Flood‘-korszak hívein kívül mindenki megkaphatta a maga kedvenceit. De mint fentebb is említettem, a Shikari tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy hol, mikor, mennyit és mit játszik: a srácok a puszta kiállásukkal akkora löketet tudnak adni a nézőnek, hogy utána napokig széles vigyorral kel és fekszik majd. Végtelen lazaság és természetesség mellé végtelen pozitív kisugárzás – az Enter Shikari napjaink talán legjobban szerethető zenekara.
