Így búcsúzott el talán örökre Magyarországtól a Boysetsfire

20160628_232306

Tegnap történelmi pillanatot éltünk meg: nagyon úgy tűnik, hogy utoljára láttuk Budapesten a Boysetsfire-t, vagy legalábbis nagyon hosszú ideig utoljára, ugyanis a poszt-hardcore zenekar leteszi a lantot, Nathan Gray pedig belekezd a szólókarrierjébe, amelyből már több sessiont is láthattunk (valamint egy EP-t is kaptunk) már. Az idén 44 éves zenész a merchpultnál is azt mondta, hogy “kiöregedett” abból, hogy a Boysetsfire-rel turnézzon és tevékenykedjen, most pedig szólóprojektjére akar koncentrálni, amellyel Európa-turnéra is szándékozik menni. Az est vendége hazai oldalról a Gyilkos, míg külföldi oldalról a SHIN volt. Lássuk, hogy milyen is volt a koncert az A38 Hajón.

GYILKOS

20160628_205226

Őszinte leszek: azelőtt még soha nem hallgattam Gyilkost, de amikor megláttam, hogy az énekes/gitáros Sefcsik Márton egy Red Fang-pólóban lép színpadra, éreztem, hogy a fiúk zenéje bizony mocskos lesz és súlyos. Nem igazán kellett csalódnom, a srácok egy amolyan Cancer Bats-szerű metalos, punkos mocskot játszanak, amiben van egy kis Kvelertak (ebből ered a bugi) és Red Fang is (ebből pedig a mélység és a súly). Szóval az érezhető volt, hogy van húzás a srácok zenei repertoárjában, ezért meglepetten konstatáltam a felém szűrődő dalokat. Örültem, ráadásul nagyjából velem együtt még legalább három tucat ember lejött megnézni őket. Az egyetlen problémát az A38 Hajó aznapi hangosítása okozta: igazából a teljes este alatt el volt rontva az ének hangosítása/keverése, alig lehetett érteni Márton énekéből valamit, legalábbis középen. Amúgy a mozgás nagyon rendben volt, a trióból pedig áradt egy nagyon szerethető kémia is. Mindenképpen be kell próbálni lemezen is. 7/10

SHIN

20160628_213945

Az est második előzenekara a zágrábi SHIN volt, akik megint egy olyan zenekar voltak, akiket a koncert előtt még sosem hallottam, de velük kapcsolatban nem volt olyan jó az első benyomás, mint a Gyilkos esetében. A zenekar egy hölgy által vezetett hardcore-zenekar, akik a műfajt a dallamos ágról közelítik meg ugyan, de vannak néhol metalosabb, és standard hardcore punkos témázásaik is. Szóval beírhatóak a női ének + hardcore képletű zenekarokhoz, mint az All for Nothing, We Ride vagy a Veils, de igazából lehet sorolni, az egész olyan, mintha fel lenne kicsit turbózva a Comeback Kiddel és annak vonulatával, könnyen lehetne szeretni, de csak jó dalokkal. A SHIN viszont élőben egy nagyon olyan zenekar képét festette, amely vagy nem tudja eljátszani vehemens erővel a májusban megjelent új anyagát, vagy nem volt kedvük az utazás után normálisan színpadra lépni, vagy egyszerűen még nagyon pocsék a színpadképük, és nem tudják ezáltal eladni a dalokat. Engem egy jó dallamos hardcore-dalcsokorral nagyon könnyen meg lehet venni, viszont a Metamorphosis című kislemezt központosító setlist egy olyan bandát tárt elém, amelynek semmi kreativitása nincsen, és a dalok teljesen egybefolynak. Mintha egy dalt hallgattam volna végig, amelyre csak rátett Tea Čondrić céltalan üvöltözése, amelyet egy két méteres vonal fel-alá sétálásban élt ki. Az egész koncert alatt konkrétan nem is hiszem, hogy ebből a peremzónából bármikor kilépett volna, ehhez pedig a szoborként álló többi zenész nagyon jól asszisztált. Miközben a Gyilkos szettjében Márton egész jól megmutatta, ki az úr a színpadon, addig Teának nem volt jelenléte, sem karizmája. Az egész koncert üres volt, és szempillanat alatt lepörgött, köszönhetően annak, hogy semmi fogósság nem volt az előadásban. Ráadásul az ének hangosítás továbbra is pocsék volt, a hangszerek mellett alig lehetett valamit érteni belőle. Remélhetőleg legközelebb már ügyesebbek lesznek. 5/10

BOYSETSFIRE

20160628_223536

A poszt-hardcore-ikonok szettjének megkezdésére már egy egész nagy tömeg gyűlt össze a színpad előtt, és azért eléggé látszott, hogy a mai fiatalos hardcore-bandák bulijaihoz képest itt az átlagéletkor is jóval magasabb volt, ami a koncertnek is más hangulatot kölcsönzött, és ezzel semmi baj nem volt, sőt. Nathan Gray-ék pedig a turné Bled Dry-os kezdéséhez hűen itt is keményen csaptak a húrok közé, jelezve: bármennyire is érzi úgy az énekes, hogy már kiöregedett a dologból, még mindig tombol benne az energia. Az este előzenekaraihoz képest pedig valósággal “felrobbant” a színpad, végre érezni lehetett, hogy egy olyan banda állt rajta, amely zsigerből meg tudja mozgatni az embereket, és ebben nagy szerepet játszott Robert Ehrenbrand őrült bőgőjátéka, aki nagyjából körbejátszotta a teljes színpadot, a két gitáros között pedig Nathan csak mosolygott, és tényleg látszott rajta, hogy nem kamuzott akkor, amikor azt mondta, hogy szeretnek Magyarországon játszani. Az egész bulinak volt hitele, őszinte volt, és rengeteg sláger is előkerült, öt lemezükről összeválogatva a dalokat. A központban természetesen a self-titled album volt, amely mellett a The Misery Index himnuszai is előjöttek, ahogy az After the Eulogy, a While the Nation Sleeps…, valamint a Tomorrow Come Today egyes tételei sem maradhattak ki. A fiúk ugyanolyan erővel kapták el a buli elején a tömeget a Requiemmel, a Closure-rel, mint a Cutting Room Floorral, amely megmutatta, hogy a tavaly általunk is nagyra értékelt self-titled dalai élőben is baromi jól működnek. Sikerült úgy felosztaniuk a szettet, hogy folyamatosan fenn tudták tartani a figyelmet, a My Life in the Knife Trade-del és a Walk Astray-jel az egész tömeget megénekeltették, a Deja Coup slágeres riffjeivel megtáncoltatták, a Tomorrow Come Today atomslágerével, a Release the Dogs-zal és a Let It Bleeddel pedig elérték, hogy teljesen meg is őrüljön a színpad előtt összegyűlt embersereg (és akkor még nem is beszéltünk az After the Eulogy-ról). A koncert, mint már említettük, meglepően nyugisan telt, középen csak számottevő mozgás alakult ki, de feszült volt a figyelem és a hangulat, innen is kiemelendő pl. a Savage Blood, amelynek az etapja újfent bizonyította a self-titled koncertképességét, az After the Eulogy-val pedig el is szabadult a káosz. Nathannek is meggyűlt láthatóan a baja kicsit a hangosítással (a Walk Astray elején is volt hasonló gebasz), de teljes torkaszakadtából üvöltött, bevonta a közönséget a buliba, a tiszta énekei is egészen jók voltak, itt sajnáltuk kicsit, hogy az ének hangosítása nem volt teljesen jól megoldva. Az encore-hoz érve Nathan még biztosította a tömeget a további dalokról, itt pedig feltette a pontot az i-re a zenekar: a One Match ugye a self-titled egyik legnagyobb slágere volt, a zenekar mozdulása egy “populárisabb” irányba, és azt kell, hogy mondjuk, hogy az egész est egyik legjobbja volt a dal produkciója, elképesztően jól eladta a zenekar. Természetesen az utolsó dal nem lehetett más, mint a zenekar státuszszimbóluma, a Rookie, amelyre a legnagyobb közönségmegindulás volt, ráadásul az első hangtól az utolsóig a zenekar is tökéletesen átélte. Az együtténeklős móka nem maradhatott el (ebben még az Empire is jeleskedett korábban), és igazából Nathan Gray-ék kellően kontrasztot állítottak az első két zenekarral, illetve az énekes azért bemutatta, hogy miben lehet a szupportot jelentő csapatoknak fejlődni előadásmód szempontjából. 9/10

Mindenesetre egy maradandó este volt, ahonnan mindenképpen egy bakelittel tértünk haza tisztelegve a Boysestfire előtt, akik nagyon úgy tűnik, hogy nagyon sok időre, de lehet, örökre nyugovóra tértek. Az viszont nagyon benne van a levegőben, hogy Nathan a szólóanyagával majd visszatér Budapestre, amelynek a Dürer kisterem akár még tökéletes helyszín is lehet. Az A38 Hajó csapatának köszönjük a szervezést, valamint, hogy még nagy eséllyel utoljára elcsíphettük a hardcore-ikonokat. Megérte rá eljutni!