Headbang, motherfuckers! – egy este a Machine Headdel

Jegyet venni egy hónapja nem lehetett. Magyarországon látni őket 3 éve nem, Budapesten 21 éve nem, önállóan meg még soha. Ahogy Robb Flynn a koncert utáni facebook-posztjában is írta: tudni lehetett előre, hogy a péntek este különleges lesz, de hogy ennyire? Metálünnep, avagy ilyen volt Oakland thrash/groove titánja a Barba Negrában.

12049500_877363889008453_57787351327103545_n[1]

Van az az egyre gyakrabban emlegetett közhely, hogy a mai világban már soha egyetlen zenekar nem nőhet fel a nagy öregek szintjére. Az immáron 24 éve működő Machine Head pedig az a banda, akikről nehéz eldönteni, hogy eme dichotómiának melyik oldalán is állnak. Egyfelől igaz, hogy csordultig töltötték a Barba Negrát, de a jelenleg itthon a következő lépcsőfokot jelentő Arénában ugyanerre már esélyük sem lett volna (szóval kedves kívül maradtak, sajnáljuk, de ilyesmiért kár is volt háborogni). Másfelől viszont az egész zenekarnak, de főleg a frontember Flynn-nek van egy olyan kisugárzása, ami csak a legnagyobbak sajátja. Amitől egyetlen, a színpad előtt töltött perc után az az érzésed támad, hogy ez itt most tényleg valami mindennél hatalmasabb, mindenen túlmutató. Ez a banda legfőbb ütőkártyája, és erre épül a teljes idei turné is – semmi fesztiválbuli, semmi előzenekar, semmi külső tényező, csak a Machine Head-élmény.

Az élmény, ami este fél 9-kor vette kezdetét a mára már klasszikus Imperiummal – azonnal kitörő hangulat, öklök az égben, “Hear me now!!!”, bólogatás, circle pit, repülő sörök… Minden, ami egy igazi metálünnephez kell. A banda érezhette, hogy emellé felesleges is túlgondolni a színpadképet: ők csak álltak a bő fél tucat MH-logós molinó előtt, fölöttük meg dolgoztak a fények – mutatós, de ennyi. Ezen az estén leginkább a dalok beszéltek, azok viszont bőséggel. Jó két és fél órán keresztül. A maratoni program minden albumot lefedett, a kezdeti puritán korszakból és a nu-metalos időkből is előkerültek a legfőbb húzónóták, de a hangsúly érthető módon a Through the Ashes…-zel kezdődő új virágkor lemezein volt, azon belül is főleg a The Blackeningen. A 2007-es album nyolc tételéből öt hangzott el, ami azért elég kirívó egy nyolc éves anyag esetében, de nem hiszem, hogy a legvaskalaposabb oldschool arcokon kívül ezt bárki is zokon vette volna, hiszen mégiscsak az évszázad eddigi egyik legnagyobb metál remekéről beszélünk. Ami a hangzást illeti, nem ez volt életem legszebben szóló koncertje, de különösebb kifogást sem tudnék megfogalmazni. Ütött, ahogy kell. A banda is hozta a szokásos formáját: Robb folyamatosan méltatta a magyar közönséget (meg egy ízben Téglás Zolit és az Ignite-ot is), de úgy, hogy bármekkorákat is mond, még mindig minden egyes szavát muszáj elhinnünk neki, emellett pedig ezúttal sem fukarkodott a “Headbang, motherfucker!!” felhívásokkal sem. Phil Demmelt főleg a gitárszólói alatt volt érdemes figyelni, ahogyan az arcmimikájával folyamatosan lekövette őket; Dave McClain gyakorlatilag bármelyik daláért megkaphatja az “a metal egyik éldobosa” címet; és az “új srác”, Jared MacEachern is remekül teljesített mind basszus, mind vokál téren. Lehet, hogy egy jó tízessel fiatalabb a többieknél, de tökéletesen illik az összképbe.

Ha a koncert csúcspontjait kellene megnevezni, akkor viszont bajban lennék – egész egyszerűen azért, mert annyi volt belőlük… a teljesség igénye nélkül például az utolsó lemez legepikusabb témáit felvonultató In Comes the Flood, a Darkness Within lélekbe markoló ódája a zenéhez és a zenéléshez, rögtön utána az este talán legsúlyosabb tizenöt percét nyújtó Bulldozer/Killers & Kings/Davidian blokk, majd a Descend the Shades of Night borongása, meg persze a legvégén a gigászi Halo, ami teljes joggal vált mostanra finálévá a Burn My Eyes nyitódala helyett. Visszázásra ezúttal esélyünk sem volt, ugyanis Flynnék le sem vonultak, hanem még percekig a színpadon maradtak fotózkodni, pengetőt dobálni, meg ilyesmik – de tekintve, hogy igazából az utolsó egy óra teljes egészében ráadás volt (meg a ráadás ráadása, meg a ráadás ráadásának a…), hiányérzete emiatt senkinek nem lehetett. Így is baromi kemény és kifárasztó volt a koncert, viszont egyetlen perce sem tűnt soknak, legfeljebb egy-két dalt cseréltem volna be másikakra, de ez is már csak szőrszálhasogatás.

Ha az tavalyi lemezre azt mondtam, hogy kisebb botlásnak tűnt, akkor erre a fellépésre egyetlen jelző illik: a diadalmenet. Reméljük, hogy Robb nem csak a levegőbe beszélt, amikor a vége felé azt kérdezte, megnéznénk-e egy ugyanilyen önálló Machine Head-estét máskor is, és hamarosan tényleg újra átélhetjük.

12034272_877363799008462_6495861742576941919_o[1](képek: Photopium / Barba Negra facebook)