Forradalom helyett jóízű nosztalgia a jubileumi Ill Niño-koncerten

illnino

Hány olyan zenekart tudunk mondani az utóbbi évtizedekből, akik tényleg valami annyira újat és jellegzetesen egyedit találtak ki, hogy azt még másolni sem nagyon próbálta meg senki? A New Jersey-i Ill Niño pont ilyen: az 1998-ban alakult banda 2001-es debütlemeze, a Revolution/Revolución egy olyan leágazása volt a nu metalnak, ahol az ugrálós ütemek és a dühös szövegek mellé latinos lüktetésű ütőshangszerek és dallamok párosultak. A lemez meg is hozta a csapatnak a komoly sikereket, világszerte közel félmillió példány kelt el belőle (ezt egyedül a 2003-ban a Confession című folytatással tudták megfejelni, és akkor sem sokkal), de a nu metal műfajával együtt szép lassan a zenekar csillagának is leáldozott, és az azóta is pár éves rendszerességgel érkező későbbi anyagaikat már jóval kisebb érdeklődés kísérte. Nem csoda hát, hogy tavaly kitalálták, hogy a kortárs trendeknek megfelően a 15. jubileum alkalmából ők is csapnak egy teljes albumos turnét, amivel aztán idén tavasszal Európába is átruccantak. Ezt a bulit nézhettük meg kedden Budapesten a Barba Negrában, ahol felvezetésül a hazai gyökerű Ektomorf, az ausztrál XtortYa, az arizonai Incite és a kaliforniai Madlife is fellépett.

Madlife

Az estét nyitó Madlife műsorára még csak egy maréknyi közönség gyűlt össze a színpad előtt, de aki ott volt, azt a zenekar azonnal vissza is rántotta vagy 15 évvel ezelőttre: a Los Angeles-i négyes pontosan olyan ipari hatású nu metal nyomul, amit a legkönnyebben talán horrorfilm-soundtrack-metálként lehetne leírni. Kár, hogy az egyszerű dalaik már akkor sem számítottak volna túlzottan érdekesnek. Mentségükre szóljon, mivel több mint másfél évtizede tolják, azért megvan a kellő van színpadi rutinjuk és kiállásuk, de utóbbi kapcsán meg úgy éreztem, hogy a külsőségekkel már átestek a ló túloldalára – nem is az, hogy egy csatos bőrcuccokban, arcfestéssel kiálló zenekart eleve nehezen vesz komolyan az ember 2017-ben, de amikor az énekes nagyjából két tucatnyi néző előtt is spontán négykézláb vonaglásba kezd a színpadon, arról tényleg nehéz eldönteni, hogy az őshitelesség vagy inkább a mértéktelen erőltetettség jele. Persze még mindig jobb, mintha egy helyben állva, unott arccal pengették volna a dalokat fél órán keresztül, de igazából aki kihagyta őket, nem maradt le semmi érdekesről.

Incite

Másodikként a phoenixi székhelyű Incite vette be a színpadot – ugye ők az a zenekar, akikről kötelezően mindig el kell mondani, hogy a frontemberük, Ritchie a husángmetál-pápa Max Cavalera fogadott fia, és hát mondhatni, az alma nem is esett messze a fájától. Oké, a srácok azért nem annyira primitív sulykolásban utaznak, mint a Sepu vagy a Soulfly, alighanem sokat hallgatták az olyan újhullámos amerikai metálbandákat is, mint a Chimaira vagy a Devildriver, viszont ezekhez képest még mindig igencsak egyszerű témákkal operálnak, sok tufa grúvval és taposós dobalapokkal. Alkalomadtán azért nem állnak távol tőlük a komolyabb, ujjkapkodós riffelések sem, ezekből viszont a hangosítás hiányosságainak köszönhetően nem sokat lehetett kihallani, így aztán végeredményben mégiscsak a bólogatható ütemek és az ifjú Cavalera karikatúra-szerű kiállása (cingár, loboncos, higanymozgású figura, égő templomos-“STAY LIT!” feliratos trikóban, mi kérünk elnézést!) vitték el a műsort.

Xtortya

A fél 9 körül színpadra álló Perth-i brigádra már kezdett összegyűlni egy tisztes létszámú közönség, és végre a hangzás is magára talált, így minden adott volt a buli nagyobb fokozatba kapcsolásához. A banda az aláfestést hagyományőrző rapmetal-dalokkal adta, amiket a húros szekció erős vokálokkal támogatott, és az is jól átjött, hogy a basszer legalább ugyanakkora rajongója a Tool jellegzetes basszusmeneteinek, mint Fieldy kattogó bőgőzésének. A világot azért ők sem váltották meg, de kellemes bulit csaptak, amiben kötelező közhelyként a “nevetségesen jól kinéző magyar lányok” is megkapták a maguk kéretlen bókját.

Ektomorf

ektomorfBármily meglepő, Farkas Zotyáékat még soha ezelőtt nem láttam élőben, ami főleg azon egyszerű okra vezethető vissza, hogy itthon ülve jó tíz éve nem tudok tizenöt percnél többet meghallgatni a kéthangos-kétszavas kőbunkó dalaikból – és éppen ezért lepődtem meg azon, hogy élőben mégis mennyire tud működni a dolog. Persze a számok a színpadon sem lesznek érdekesebbek, viszont az irgalmatlanul böszme nyolchúros hangzás gond nélkül eladja őket. Zotyáék vegyesen szemezgettek az utóbbi pár lemez tételeiből és az olyan régi klasszikusokból, mint az I Know Them vagy az Outcast, amiket a közönség végig nagy lelkesedéssel és hangerővel fogadott, de a buli csúcsát alighanem mégis a két magyar nyelvű dal, a buli háromnegyedénél gyors egymásutánban ellőtt Nem engedemTestvérdal páros jelentette. Azért a hazai gyökerek ereje csak megmutatkozik.

Ill Niño

illnino2Végül jött a főattrakció, az Ill Niño latinos nosztalgiatripje. A zenekar a debütlemez jól megszokott számlistáján semmit sem variálva darálta végig a műsor gerincét, és zeneileg hitelesen hoztak is mindent a gitárszólóktól a perkás színesítésekig, amik mellé még némi szinkronban dzsampdafakapolásra is maradt kapacitásuk. Cristian Machado énekest viszont utolérték az évek, szép lassan meg is mackósodott, és ugyan különösebb szarvashibákat nem vétett a műsor alatt, de azért bizony mára érezhetően rozsdásodásnak indult az énekteljesítménye is.

Ennek ellenére a buli működött, még úgy is, hogy a teltháztól azért még ekkor is igen messze járhattunk, ráadásul a jubiláló lemez legnagyobb alap slágerei (God Save Us, Unreal, What Comes Around, Liar) rögtön az első félidőben lementek. Persze azért a B oldalnak is van még egy I Am Loco-ja, a Rip Out Your Eyes alatt pedig a zenekar újra elővezette Ritchie Cavalerát és Farkas Zotyát is, hogy együtt ordítsák végig a nótát. Ehhez képest az albumzáró With You már kissé lanyha módon zárta a fő programot, legalábbis a gyakorlott metálkoncert-látogató nem ahhoz van szokva, hogy egy utolsó össznépi ereszdelahajam helyett egy érzelgős, félig akusztikus dal legyen a finálé. Még szerencse, hogy a banda nem sajnálta tőlünk a ráadást, ami már csak azért is említésre méltó, mert az internetek tanúsága szerint tőlünk nyugatabbra bizony több helyen is repeta nélkül hagyták a közönséget – nálunk viszont visszajöttek, és a Te Amo…I Hate You – How Can I Live – This Is War blokkal feltették az i-re a pontot.

Azt nem mondanánk, hogy az Ill Niño egy valóban forradalmi erejű bulival rázta meg Budapestet, inkább egy szolid, de korrekt és élvezhető nosztalgiabulit nyomott a csapat. Jövőre pedig kérnénk ugyanezt a Confession slágergyűjteményével is, köszi!

Képek: Radó Norbert / photo:in-visible