A stafétabot átadása – utoljára is megrengette a Hajót a The Dillinger Escape Plan

Azt, hogy egy zenekar egy koncert bejelentése után majdnem egy évig várassa a hazai rajongókat a buliig, leginkább olyan gigász kaliberű bandáktól várná az ember, mint a Metallica – viszont bárhogy is nézzük, a The Dillinger Escape Plan hiába a mathcore csúcsa, meg minden ilyesmi, ennek a hype-szintnek azért a közelében sem járnak. Mégis úgy esett, hogy a műfaj leköszönő királyai egy szerencsétlen buszbaleset miatt csak tizenegy hónappal a hazai búcsúzásuk kihirdetése – és nyolc hónappal a telt ház tábla kirakása – után érkeztek meg az A38 Hajóra, hogy még egyszer utoljára alaposan megrengessék kedvenc úszó klubunkat, így aztán enyhe kifejezés lenne azt állítani, hogy a közönség igencsak ráfeszült erre a bulira. Innentől pedig az jóformán már csak hab volt a tortán, hogy Weinmanék magukkal hozták a mathcore másik nagyágyúját, a tavaly újjáalakult The Number 12 Looks Like You-t, illetve saját fogadott trónörökösüket, a svéd God Mother csapatát is. Kérdés sem férhetett hozzá, hogy ez az este elemi erejű és történelmi jelentőségű lesz, és pontosan az is lett, még ha ettől függetlenül lehetett volna egy kicsit még jobb is.

God Mother + The Number 12 Looks Like You

god mother a38A Dillinger Escape Plan előzenekarának lenni nem könnyű dolog. A péntek esti események után azonban szerintem joggal állíthatjuk, hogy a God Mothernek nem csak sikerült, de performanszuk egyes pontjain határozottan meg is izzaszthatták a backstage-ben váró DEP tagjait. A zenéjük önmagában olyan brutalitással ostromolja a hallgatók dobhártyáit, hogy elképesztő, de emellett a frontemberük szívesebben üvöltözik a koncertterem bárpultjáról a közönség arcába, mint a színpadról. Ritka az, még egy sold out bulinál is, hogy az első zenekarnál már szinte tele van a terem, de olyan elemi erővel és lenyűgöző dinamikával vitte magával a hallgatókat a God Mother, hogy egyszerűen nem lehetett otthagyni. Szettjüket a már megjelent 2015-ös Maktbehov album első két számával kezdték, majd sorra pusztítottak mindenkit a szeptember végén megjelenő Vilseledd nótáival (By the Millions, Tar Mirror, Carve Them, De Ovälkomna, Weak), amik közé befért a régebbi Ophiuchus és a 2016-os Artemis split EP-ről a Between Voids is, aminek a klipjét sokan ismerhették, végül egy újabb Maktbehov-számmal, az Eyes Bleacheddel zártak. Kevés zenekar képes első fellépőként akkora energiát felkavarni egy közönségben, mint a God Mother, és élőben látva őket már teljesen érthető, hogy Ben Weinman miért szerződtette őket a Party Smasher Inc. kiadójukhoz a hamarosan megjelenő albumukra, és miért nyilatkozta azt, hogy a feloszló DEP nekik adja át azt a bizonyos stafétabotot.

the number 12 looks like youVelük szemben azonban a The Number 12 Looks Like You egy kicsit hátralépésként hatott, mivel a God Mother által hozott lendületet az estére személy szerint úgy éreztem, hogy visszavették. Az olyan számok, mint a To Catch a Tiger vagy a The Gardens all Nighters valahogy pont ott lavíroztak a God Mother által bemutatott nyers erőszak és a DEP rendezett káosza között, így egy olyan hatást keltve, ami számomra inkább visszavett a lendületből. Régebbi, krézibb számaiktól is inkább csak jobban vártam, hogy kezdődjön a DEP. Bocsi, Number 12-rajongók, nekem ez annyira nem adta. (Molnár Dániel)

The Dillinger Escape Plan

Végül következett az est fénypontja, amit a hamar felgyülemlő, a hajót magabiztosan kitöltő, izgatott embersereg látványa is egyértelműen jelzett.  A feszült várakozás pedig nem csak annak okán volt teljesen érthető, hogy Puciatóék fellépései hírhedten intenzívek, amit egy-egy videóval példázva kiválóan lehet borzolni alacsonyabb ingerküszöbbel rendelkező hozzátartozóink kedélyeit – habár már ez önmagában elég lenne, de az alkalom keserűbb apropója az a tény volt, hogy a matektagozatos Jersey-i dühbrigád minden bizonnyal utoljára mért csapást hallójáratainkra kis hazánkban.

A hangszerek behangolódtak, a hangszintek belövődtek, a fények beállítódtak, az megtelt gyomrú hajó pedig készen állt. Egy rövid és rendkívül hangulatos bevezetés után pedig betoppant a csapat, a One of Us Is the Killer kezdőtételével, a Prancerrel, amivel a srácok egyből megalapozták az est hangulatát. Innentől igazi retrospektív setlistnek lehettünk szem- és fültanúi, mely felvonultatta a TDEP minden erényét: volt együtt üvöltés (Prancer és a „Fuck You! Now try to disbelieve it!”), táncra perdülés (Milk Lizard), nyers pusztítás (Panasonic Youth), fejhangon éneklés (Black Bubblegum), együtt éneklés (One of Us Is the Killer) és még több pusztítás (főleg a Limerent Death és természetesen a 43% Burnt párosára, amely a ráadásban még utolsó energiabombaként robbant a hallgatóság arcába). A számlista kifogástalan volt – egy csipet minden lemezről, előtérbe helyezve természetesen a turnécímadó Dissociationt és az azelőtti korongot -, nem úgy, mint a hangzás: az eleve zajos akkordok elképesztően túlerőltetett gitárhangerővel és minden zajszűrőtől mentesen tették érthetetlenné a még amúgy érthető gitárfutamokat is – bár gyanítom, hogy ehhez Ben Weinman állandó gitár-karate technikái is bőséggel hozzájárultak. A gitárok teljes előretoltságát némileg sikerült Greg Puciatónak ellensúlyoznia elképesztő – albumokon sem jellemző – velőtrázó sikolyaival és tűpontos énekléseivel, melyeket habkönnyű eleganciával, minden erőlködéstől mentesen prezentált.

dillinger escape plan a38Minden úgy alakult, ahogy vártuk tehát: Dillingerék hozták a kötelezőt, szaggattak, ugráltak, gitárt gyaláztak, megcsillantották csimpaszkodói ambícióikat – azonban mindezt csak úgy tessék-lássék módjára. A koncert kisebb szépséghibája ebből adódott: zsigeribb előadást vártam volna, melyre ha valaki „túl magas elvárások!”-at kiált, nem ellenkezem. Azonban azzal, hogy mindezt nulla verbális közönségkommunikációval teszik, az élmény megmaradt a „kurva jó” kategóriában, egy hajszálnyira elmaradva a „legendás”-tól. A nagyobb szépséghiba ez volt: nehezen átélhető az élmény úgy, hogy egy igazi kultikus, műfajt tágító, meghatározó alapzenekar utolsó magyar koncertjén nem esik szó arról, hogy jövőre már nem működnek tovább, feloszlanak, befejezik eddigi működésüket. A tagok bemutatása utoljára, köszönik az eddigieket, mi is köszönjük az eddigieket, utolsó meghajlás – semmi. Főleg, hogy egy – bátran kijelenthető – makulátlan diszkográfiát és egy elképesztő zenei és színpadi teljesítményt csodálhattunk meg utoljára.

De talán pont ez volt a koncepció: búslakodás nélküli utolsó pusztítás, csak úgy, mint egy tehervonat, kérdés nélkül a cél felé, hátratekintés nélkül. Érzelemmentesen mégis nehéz a fellépésre tekinteni, hiszen hiányozni fog a jelenlétük mind a színpadról, mind pedig a színtérről, aminek miértjét ezen az estén tökéletesen példázták. Hattyúdalként egy tűpontos, vérprofi előadást kaptunk, mely bőven méltó búcsúként fog megmaradni az emlékezetünkben – szavak nélkül is. (Korpusz Ádám)

Fotók: A38.hu
The Number 12-koncertfotó: Photo: vargacsabi

  • Petrekin Dávid

    Ez a búcsúkoncert pont olyan volt mint a búcsúlemezük :D Aztán mindenki döntse el magában, hogy ez neki mit jelent.