Ösztönös nyálcsere – Better Lovers: God Made Me an Animal

Mi az a Better Lovers? Kik ezek az ismerős, ám együtt még nem nagyon mutatkozó arcok? Hogy lehet, hogy egy semmiből érkezett debütáló kislemez pár nap alatt felkavarta a fél metalszínteret?

A válaszokhoz egy kicsit vissza kell mennünk az időben, legalább 2021 végére, amikor is súlyos belső viszályok alakultak ki az elmúlt évek egyik legkedveltebb metalcore/hardcore-zenekarában, az Every Time I Die-ban. Az történt ugyanis, hogy Keith Buckley énekes szentül meg volt róla győződve, hogy zenésztársai ki akarják őt rakni a bandából (ebben egyébként főkolomposként a saját testvérét, Jordant nevezte meg), így hát elébe is ment a dolgoknak és ő maga dobbantott, míg a ritmusszekció úgy érezte, hogy így nincs értelme folytatni, és feloszlatták a több mint húsz éves kultformációt. A rajongók kezdeti sokkja után be kellett látni, hogy az élet pörög tovább, és bizakodásra adott okot, hogy Keith is új projektet emlegetett (erről továbbra se tudni semmit), illetve hogy a megmaradt tagok – vagyis Jordan Buckley gitáros, Stephen Micciche bőgős, Clayton Holyoak dobos, és (kezdetben még) Andy Williams ritmusgitáros – is folytatni akarták a közös munkát. Ennek eredményeképp egy év találgatás után bemutatkozott a Better Lovers, egy betonkemény felállással, kicsivel később pedig egy olyan debütlemezzel, amit még sokáig úgy fogunk emlegetni, hogy azért ilyen jóra senki se számított – de titkon azért bíztunk benne.

Hogy kik az új jövevények? A NuSkull olvasóinak – meg úgy általánosságban a metalvilágot a felületesnél egy kicsivel jobban ismerőknek – bizonyosan nem nagyon kell bemutatni az aranyhangú Greg Puciatót (ex-The Dillinger Escape Plan, Killer Be Killed, The Black Queen stb.) és a Grammy-díjas producer, valamint láncfűrészgyáros Will Putney-t (Fit for an Autopsy, End stb.). Azért ezek a nevek már önmagában garanciák a minőségre, pláne ha még egy kalap alá vesszük őket! De hogy lehet ilyen A-listás vadállatokat becserkészni? Nos, Putney-t nem volt túlságosan nehéz, lévén a megmaradt trió vele munkálkodott a studióban az elmúlt évben – meg az azelőtti két lemezükön is -, Puciatót pedig Jordan akkor csípte el, amikor az énekes Jerry Cantrell-lel (Alice in Chains) turnézott, és akkor mutatta neki, meg min dolgoznak épp. A munkamániás Greg nem váratott sokat a válasszal, már az esti buli után, valamikor hajnal három körül válaszolt is Buckley-nek, miszerint:

Adjuk meg az anyahomorítóknak, amire vágynak!

Nem tudni, hogy ennek hatására, de kb. ezután döntött úgy Will is, hogy hát ő is beleadná ebbe a gurmé elegybe a maga riffjeit (nyilván a hangmérnöki ténykedések mellett), és ahogy azt mondani szokás, a többi már történelem. De még milyen történelem!

A semmiből előrántott négyszámos God Made Me an Animal EP kapcsán első hallásra az L.S. Dunes neve ugrott be. Na, nem úgy hangzásra, hanem itt is egy öt tagot számláló, kipróbált és profi zenészekből összeálló szupergruppról beszélhetünk, ami röviddel az első szikrák megjelenése után le is dobta az atombombát. Nyilván a formátum nem azonos, viszont a tagok közti kémia, illetve ahogy a kiadványok minden bemutatkozás gyermekbetegségeit mellőzve úgy táplálkoznak az anyazenekarokból, hogy közben egy önállóan is stabilan megálló produktumot alkotnak, az már szinte egy kéttagú sorminta.

Na, de beszéljünk arról, hogy konkrétan itt mit hallunk: A Better Lovers egyáltalán nem meglepő módon az ETID és a TDEP legkarcosabb, ugyanakkor leginkább kísérletező éráiból merít, jelesre vizsgázva az elmúlt két évtized metalcore-, mathcore- és poszt-hardcore-tananyagából. Ez most így baromira töménynek és kuszának tűnhet, pedig hidd el, hogy játszi könnyedséggel működik a dolog.

Az EP afféle keretes szerkezetet alkot, a nyitó Sacrificial Participant és az egészen zseniális befejező címadó tétel is Greg baromira választékos hangszínére alapoz. Az énekes ha kell, olyan dallamokat csempész ezekbe a dalokba, hogy legszívesebben hazavinnéd és bemutatnád a szüleidnek, máskor meg habzó szájú, láncát elszakító vadállatként idézi fel a dillingeres időket. Nemhiába ez az állatos metafora, látod, összeáll ez, mint a csicseriborsós ragu. A korábban már megszellőztetett, helyenként konkrétan thrashes(!) sodrású 30 Under 13 és a szteroidos System of a Down B-oldalként is simán helytálló Become So Small pedig teret ad a hangszereseknek, hogy kiéljék minden perverziójukat, és olyan témákkal kényeztessék a hallójáratainkat, amiket már nagyon régóta bevetettek volna, csak épp a körülmények nem kedveztek számukra. Az anyag egyébként kanyarról-kanyarra képes új rétegeit és korábban fel nem fedezett aspektusait megmutatni. Nem csodálom, hogy Greg úgy beszélt róla:

Mint amikor régészkedés közben felfedezel pár dinoszauruszmaradványt, és addig porolod a cuccot, míg a szemed elé nem tárul egy teljes T-rex csontváz.

Természetesen a soundra sem lehet panasz: a Putney Művek teljes gőzerővel fortyognak, és úgy tarolnak le minden felkészületlen lábáztatót (értsd: “én mindent meghallgatok” embert), mint páncélozott jármű a pottyantós budit.

A God Made Me an Animal egy tömör, ugyanakkor roppantul változatos és minden túlzás nélkül parádés bemutatkozás, ami maximum az időpontjával lepett meg, mind a tagok kiléte, mind az első ízelítő arra engedett következtetni, hogy itt nem is kaphatunk mást, mint egy ilyen magas kvalitású dalcsokrot. Bár biztos lesznek páran a #TeamKeith-ből, akik azért sem adják majd be a derekukat (elsőre) ennek a cuccnak, de idővel be kell majd látni, hogy ennél közelebb nem kerülhetünk egy “új” Every Time I Die-hoz. Ez mondjuk abból a szempontból meg fals kijelentés, hogy a Better Lovers hiába viseli magán elődjének jegyeit, egy független, zabolátlan gépezet, ami elindult, és kő kövön nem marad utána. A pusztítás célkeresztjében állni pedig nem mostanában volt ennyire katartikus élmény. 9/10