Szankcionált szökőár - Spiritbox: Tsunami Sea

Négy év telt el a Spiritbox első nagylemeze óta, a kanadai alternatív metal-banda pedig a 2020-as évek egyik megkerülhetetlen szenzációjává nőtte ki magát a modern gitárzenei porondon. Én személy szerint - mint sokan mások - a Holy Roller átütő erejű becsapódásánál szálltam fel a hype-vonatra (igen, sajnos itt nem tudom ellőni, hogy én már a ‘18-as szingliket is szoptam), és azóta is szüntelen utazok rajta, leginkább azért, hogy megtudjam, honnan indult ez a járat és hová tart (dolgok, amiket a MÁV-nál például teljesen felesleges kutatni).

Félreértés ne essék, nem köpöm a zenekart, nem is irigylem el a sikerüket, egyszerűen csak nem nagyon tudom megérteni, mi az, amiben ők különbek vagy mások, mint a pályatársaik. A Spiritbox nem ír akkora slágereket, mint az Architects, nem is annyira szélsőségesen experimentális - és horny -, mint a Sleep Token, mégis milliók rajongják őket, az underground szereplői kokettálnak velük, sőt mainstream előadókkal is kollaborálnak, holott még a zenéjük se annyira egyszerűen befogadható és megközelíthető, mint a fent említett zenekaroké, vagy akkor már mondhatnám a Bad Omenst, esetleg Poppyt. Szerencsére itt van nekünk újra 11 tétel és közel háromnegyed óra ahhoz, hogy megfejtsük Courtney-ék sikerének mibenlétét, úgyhogy hagyjuk is a lábáztatást, merüljünk alá a Tsunami Sea-be!

Négy év baromi sok idő manapság, amikor hetekre elegendő impulzust szívunk magunkba óránként. Más kontextusba helyezve a dolgot, az Architects ennyi idő alatt már kiadott három albumot. Oké, ne legyünk teljesen igazságtalanok, hiszen a időközben Spiritbox is kihozott két EP-t (Rotoscope, The Fear of Fear), illetve feltűntek a rapsztár, Megan Thee Stallion, és a dubstep producer, Illenium oldalán is. Ezek összesen már egy teljes nagylemeznyi dalt eredményeztek, de azért mégiscsak szomjazta a nép az „egész estés” Spiritbox-élményt.

És ez az, amiben nagyban eltér a zenekar a futószalagra gyártó modern metal-produkcióktól: nem félnek albumokban gondolkodni, koncepciót gyártani, több dalt átívelő atmoszférát teremteni. Mindezt természetesen az elérhető technikai vívmányok teljes garmadáját bevetve kívánják elérni, és ha már többször is megemlítettem brit színtértársaikat, nagyon nehéz elvonatkoztatni az Architects egy héttel korábban megjelent lemezétől. Nemcsak azért, mert a két zenekar alapvetően nagyon jó barátságot ápol, szinte megosztják a modern metal trónt egymás közt, hanem mert itt is felröppentek pletykák, hogy esetleg Jordan Fish producereli a lemezt, vagy mert az A Haven With Two Faces akár egy Holy Hell-érás dala is lehetne az építészeknek.

A Tsunami Sea rengeteg aspektusában kimeríti a The Sky, The Earth'-ön hallottakat, viszont itt valamelyest koherensebb egészt kapunk, még úgy is, hogy a dalok két nagy kategóriába sorolhatók: a mindent letaroló szökőár-jellegűek, illetve a lassú csermelyként hömpölygők - ha már ugye itt is a víz a központi eleme a lemeznek. Ez pedig már kapásból több struktúra, mint ami a 2021-es debütön hallható volt, ahol leginkább még a zenekar maga se tudta, hogy mit is akar pontosan, de azt érezték, hogy valamit nagyon. Ez itt már könnyedén kihallható, a Spiritbox feszesebb iramot és tempót diktál, összefüggőbb (és leginkább a popdalokra jellemző) dalírás jellemzi őket, és nyilván ők is egy jóval szélesebb palettáról dolgoznak, mint azelőtt.

Ugyanakkor végig az az érzésem, hogy ez még mindig csak egy biztonsági játék, amit játszanak. Hiába csapnak az asztalra néhány önmagukhoz képest is irtózatosan kemény dalban (Fata Morgana; Soft Spine; No Loss, No Love), vagy mennek át teljesen elszállósba és törékenybe (Keep Sweet, Tsunami Sea, Crystal Roses), esetleg kóborolnak el egy egészen Mick Gordon-os, disztópikus riffekkel tarkított senkiföldjére (Ride the Wave), szinte fel tudtam térképezni egy gátat magam előtt, amit a Tsunami Sea át akarna - kellő precizitással pedig át is tudna - törni, de a zenekar ezt a saját sérülése elkerülése végett stabilan fenntartja.

Ez már csak azért is probléma, mert a mai világban a Spiritbox pont egy olyan miliőbe csöppent/pozicionálta magát, ahol az olyan fenyegető tényezőknél, mint a folyamatosan rád álló, habzó szájú Ronnie Radke, vannak még veszélyesebb dolgok is: a középszerűség. Ezt pedig csakis úgy tudod elkerülni, ha elmész a falig és szó szerint magadévá teszed a hallgatók egekbe kilőtt ingerküszöbét. Ezt pedig a Tsunami Sea-n elég kevésszer érzem, holott a Dream Theater óta ember nem kreált még ennyire befogadható prog metalos anyagot. Akárhányszor a lemez valami egészen váratlant húzna, ahogy korábban mondtam: jön a kézifék és egy mesterségesen emelt barikád.

Pedig amúgy személyzetileg is nagyon rendben van a banda: ott van a dinamikus duó másik tagja, Mike Stringer gitáros (Courtney férje nem mellesleg), akinek szintén elég sok köze van ahhoz, hogy a banda ott tart, ahol. Nem mellesleg ő volt az egyik producere is az ügynek a Volumes volt gitárosa, Dan Braunstein mellett (Invent Animate, Erra, Silverstein), aki az összes progosabb, djentelgetősebb modern metal(core)-banda körül ott sündörög mostanság. Mike és Dan természetesen elég patika, crispy soundot kreált a cuccnak, ami azonban helyenként elég kásás keverést eredményezett. Értem itt azt, hogy akárhányszor felbukkan egy ipari lüktetés vagy egy mélyebbre hangolt passzázs, ezekbe sokszor Courtney hangja egész egyszerűen belesüllyed (igen, gondolom, mostanra rájöttél, hogy teljesen tudatosak a vízes utalások). Vicces kitérő ezzel kapcsolatban, hogy a lemez megjelenése előtt egyébként pont az énekesnő nyilatkozta azt, hogy mennyire egysíkú az összes modern metal(core)-lemez manapság a teljesen ugyanolyan soundjával és a lélektelen, emberi érintést nélkülöző atmoszférájával. Sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnia, de

a Tsunami Sea sem olyan, mintha négy, a hangszerein játszani se tudó, corpse paintes siheder vette volna fel egyikük anyjának a pincéjében egy Hello Kitty magnóval.

Aztán ott van az As I Lay Dying süllyedő hajóját pont időben elhagyó Josh Gilbert a basszusgitáron, aki az időközben elhunyt Bill Crook helyére érkezett, és ez az első olyan anyag, amin már a játéka is hallható a hangja mellett (merthogy a 2023-as The Fear of Fearen még csak háttérvokálozott). Josh mondjuk nekem már az AILD-nél is a verhetetlen tiszta refrénjeiről vált emlékezetessé. Na, itt senki ne számítson tőle erre, viszont a legtöbb dalban -főleg a tiszta énekesekben - odabúg Courtney vokálja alá/fölé/mellé. És akkor természetesen ott van az est királynője, Miss LaPlante maga, egy amúgy irtózatosan jó fronthölgy, aki ha kell, egészen virális módokon vicces, máskor meg tényleg elhiszem, amikor teli tüdőből azt üvölti, hogy mind megérdemeljük egymást. Ő is hozza a kötelezőt; tényleg elég széles skálán mozog a hangterjedelme, de igazából az ő performanszát se mondanám olyan borzasztóan különlegesnek, bár nyilvánvalóan az Iwrestledabearonce-os érájához képest azért gigászi javulások és képzések mentek végbe.

A világ végéig lehetne amúgy elemezgetni minden egyes dalt a lemezen, de teljesen felesleges, amíg azt mondom - meg mellettem majdhogynem mindenki más is széles e interneten -, hogy

a Spiritbox baromi stabil, jóval stabilabb, mint az Eternal Blue idején volt, de talán még ennél is lehetne stabilabb.

Ha ez így érthető. Legalábbis annyira, amekkora hype övezi őket. Emellett a nap végén a Tsunami Sea legrosszabb pillanataiban (Black Rainbow) is épp egy nagybetűs JÓ szám szól, tehát értelemszerűen a lemez többi része (ami nem feltétlen van jelen nagyobb arányban) kurva jó. Viszont ennél mindenképp több fog kelleni a következő anyaghoz. Lehet, az, hogy végre lealacsonyodjanak Radke szintjére, és bazári modern metal bohócok módjára elkezdjenek vele beefelni? Áh, annál ők azért emelkedettebbek, és elég jól is bírják a hírnévvel járó cancelelgetési kísérleteket, mint valami kőszikla. Ez az, kő, meg is van a tematika a következő anyagra, mert a vízből most már elég volt!