2016. január 13.
Nagyon gyorsan mennek az évek, szinte mintha csak tegnap lett volna, hogy kihoztuk nagy sikerű tavalyi hazai listánkat, amelyben számot vetettünk a 2014-ben megjelent nagylemezekről és EP-kről. Idén úgy gondoltuk, hogy a 2015-ös termés kiértékelésekor külön-külön fogunk értekezni a szerintünk legjobb kis- és nagylemezekről. A hazai rangsorokat követik majd nemzetközi listáink, valamint azt is fel fogjuk vázolni, mely lemezeket várjuk a leginkább 2016-ban, a határokon belülről és túlról egyaránt. Elöljáróban annyit mindenképpen megjegyzünk, hogy itthon a kislemezes felhozatal véleményünk szerint erősebb volt, mint a nagylemezes, de ezt meglátjátok majd. A 2015-ös évértékelőnk első állomása ezért a kedvenc hazai kislemezeink áttekintése – hallgassatok, pótoljatok, ha szükséges, és olvassátok el a véleményünket! Íme a legjobb 15 EP, plusz még néhány. A következő cikkünk az év 10 legjobb hazai nagylemezét fogja felfedni.
Igazság szerint a magazin történetében még nem igazán jelöltünk meg így, egy adott év értékelése során különdíj kategóriát, de 2015-ben a kislemezek kapcsán elérkezett a pillanat, amikor mindenképpen úgy gondoltuk, hogy eljött az ideje ennek is. A Hope Dies With Age egy olyan formátumban jelent meg, amely nem nagyon népszerű itthon (de azért voltak eddig is a hardcore-közeli szegmensben is splitek, csak kevés, hogy mondjunk példát: Hold x True / Red Line Offside, a legendás Newborn / Catharsis split stb.). A split leginkább az Államokban rendszeresített megjelenési forma zenekarok által, így mindig öröm, ha itthon is látni hasonlót. A Hope Dies With Age nemcsak három remek dalt tartalmaz a miskolci Anchorless Bodies, az egri Dryvia, valamint a fővárosi Bury What’s Left legénységétől, de egyben azért szimbolizál egyfajta összefogást is a színtéren belül, amit szoktak néha egyesek rossz szavakkal illetni. Ezért öröm látni, hogy ebben a tekintetben is lép előre a hazai szcéna újra; ezeket a dalokat pedig a bandákból jól láthatóan főleg a dallamos hardcore rajongóinak tudjuk ajánlani. Itt leginkább a minőséget és az összefogás fontosságát díjaztuk. A Nuskull Magazin premier ide kattintva érhető el. (Budai)
A 15 LEGJOBB KISLEMEZ 2015-BEN:
![12079646_623363737804830_1878703768614940343_n[1]](http://nuskull.hu/wp-content/uploads/2015/12/12079646_623363737804830_1878703768614940343_n1.jpg)
Oldalunk viszonylag keveset tudósít a blues/rock/pszichedelikus stílusok határmezsgyéjéről, de az ezen a vonalon mozgó River of Lust olyan anyaggal lepett meg minket, ami mellett nehéz elmenni. A fővárosi trió a Chewing Gum című EP-n erőlködés nélkül foglalja össze az említett stílusokat, a saját karakterükkel is átitatva őket. A markáns témák, a változatos alapok, a gitárszólókban rejlő elegáns visszafogottság és Galambos Dorina énekesnő hol erőteljes, hol nyugalmat árasztó orgánuma egy változatos, összetett, mégis jól működő kislemezt eredményeznek, amelyen remekül sikerült eltalálni a húzósabb és az érzelmesebb tételek egyensúlyát – a hangulatok az anyag végéig fokozatosan váltakoznak, majd egy lélekemelő zárásban összegződnek a zenekar értékei. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mindezeket a triónak élőben is sikerül visszaadnia. Kíváncsian várjuk, vajon sikerül-e ezt a minőséget egy nagylemezen keresztül is megismételniük. (Simon)
Ami azt illeti, Magyarország nem a crust punk országa, így a Szegedről érkező Tomusz egy újabb olyan projekt, amit becsülni kell, mert egyrészt egy ügyes csapatról van szó, másrészt picit hiányszegmenst is igyekeznek betölteni (amelynek itthoni alapbandája, a Jack is idén dobta ki új nagylemezét, amely ugyan már inkább lett grindcore, mint crust). A srácok Escape című EP-je egy vegyesen magyar és angol tételeket felvonultató crust/neocrust/d-beat darálás, amely olyan sötét, hogy a hallgatása közben lehet elgondolkozol az életeden. Igaz, a fiúk eddig az énekes egészségügyi problémái miatt annyira nem tudtak színpadra állni, de már volt egy igazán testhezálló koncertjük is már, ők nyitottak a szülővárosukban a last minute Birds in Row-bulin. Remélhetőleg hallunk még a fiúkról a jövőben, mert ez a műfaján belül egy egész jó alapnak mondható próbálkozás. (Budai)
A 2015-ös év elég nagy változásokat hozott a budapesti Inhale Me életében attól függetlenül, hogy azért nem koncertezték halálra magukat. A tavaszi klubszeszont kitöltő néhány pesti és vidéki buli után stúdióba vonultak, hogy felvegyék harmadik kiadványukat, a Colourless EP-t, ami egy elég markáns hangzásbeli változást (fejlődést?) jelentett náluk; az első nagylemez vegytiszta sláger-metalcore vonalát felváltotta egy jóval sötétebb, metalosabb megközelítés, ami mellett természetesen megmaradtak az alapvető #inhalememetalcore stílusjegyek is, egy elég szórakoztató kislemezt eredményezve. A technikásabb témák mellett néha előforduló bólogatós, keményebb riffek elég erősek ahhoz, hogy ne csak egyszer pörgessük le a lemezt, hanem többször is meghallgassuk, ugyanis rengeteg olyan színesítés is található a dalokban, amik első hallásra nem biztos hogy megragadnak. Az Inhale Me ezzel a lemezzel végleg le tudta magáról vakarni a „komolytalan” jelzőt, várjuk a következő anyagot! (Rabotka)
Egyszerű lenne a Soul Harbourt a „mezőny gitárhős lemeze” titulussal letudni, de szerencsére ennél sokkal többről van szó. A Mede György szobagitárprojektjéből jelen EP-vel teljes értékű zenekarrá érő Silent Homes sikeresen házasította össze saját technikás-dallamos megoldásait változatos vokálokkal olyan módon, hogy a két húzóerő egy pillanatig sem gyengíti egymást, még a korábban kiadott majd átdolgozott szerzemények esetében sem, sőt! (Zárójelben megjegyeznénk, hogy ezt elsőre még a nagy példaképüknek számító Intervals sem tudta abszolválni.) Egy remekül megírt, dinamikus, és felemelő dalcsokorral állunk szemben, ráadásul az év egyik leggyönyörűbb borítója mögé rejtve. (Völgyesi)
A The Hostages Went Home olyan, mint egy távol élő, de annál közelibb barát: nem találkozol vele gyakran, néha meg is feledkezel róla, hogy létezik, de amikor újra szembejön veled, rájössz, hogy mennyire is hiányzott az életedből. A néhány éve nálunk is bemutatott Birdkin óta már egy nagylemezen túl van a csapat, így igazi öröm, hogy újra hallhattunk valamit tőlük, hiszen ismét megmutatták, hogy a hazai poszt-rock/indie színtér ugyan nem túl tömött, de annál minőségibb bandákat vonultat fel. Az Inhabit egy kicsit komolyabb, egy kicsit ködösebb hangulatú, mint a korábbi anyagok, ám ez az az irányvonal, amellyel a jövőben is tökéletesen meg lennénk elégedve. A spanyol nyelven íródott Olmo az egyetlen a lemezen, ami elüt a többi dal hangulatától, de a hangszeres sokszínűség ezt a kis „hibát” is tökéletesen feledteti. Reméljük a fiúk-lányok hasonló szorgalommal fogják kiadni a dalokat, mint tették ezidáig, hiszen olyan háttérbe szorult gyöngyszem ez a csapat, amely igazán nagy dolgokra hivatott. Remélhetőleg hamarosan megkapják azt a figyelmet, amelyet már régóta megérdemelnének. (Jene)
Nem lehet könnyű a The Southern Oracle tagjának lenni. A közönség részéről érezhető egy igen erős nyomás, sokan visszasírják a Hellwakening hangzását és dalait, hiába illene már lassan hozzászokni a jelenlegi koncepcióhoz. Az a lemez ott és akkor tökéletesen betöltötte a tátongó űrt a hazai mezőnyben, de ha megnézzük, a hasonszőrű külföldi bandák is irányt módosítottak a túlélés érdekében, ebben a stílusban pedig hatványozottan is igaz, hogy ugyanazt az albumot többször is elsütni egyáltalán nem szerencsés. Szerencsére a TSO a saját útját járja, az új EP pedig pont olyan, ahogyan azt a zseni külsőségekből is leszűrhetjük: hideg, sötét, nyers és barátságtalan. Ennek fényében rendkívül várjuk a következő nagylemezt! (Tósaki)
A Tündérvese triójával először tavaly kora tavasszal, egy sötét pince színpada előtt találkoztam, és a Kincsem című zárószámuk alatt már akkor is azt éreztem, hogy ez bizony az egyik legjobb dolog, amit idén hallok. Novemberre aztán a tizenegy perces opusz egy négyszámos EP formájában meg is jelent, és be is igazolta a megérzésem. Az egyszerre progresszív és alternatív dalfolyam egyaránt felvonultatja a Led Zep’, a grunge, az Isten Háta Mögött, de még Ady Endre hatását is, mindezt remek érzékkel, koherensen egybegyúrva. Az év egyik legnagyszabásúbb hazai szerzeménye. (Völgyesi)
Se szeri, se száma, hány zenekar játszik itthon füstben úszó stoner rockot, a No Eves bemutatkozó kislemezének azonban sikerült elég határozottan kitűnnie a közegből. Ezek a srácok ugyanis a súlyos, mélyre merülős témázások helyett a könnyedebb, lebegősebb végéről közelítik meg a műfajt, nagyjából úgy, ahogyan azt olykor a Queens of the Stone Age is teszi. És még ha tanítómesterük árnyékából egyelőre nem is igazán sikerült kibújniuk, az mégis mindenképpen mellettük szól, hogy a Hypnotize and Paralyze három dala egyaránt mennyire szemtelenül fogós és fülbemászó. Csak maradjon e kvalitásokból közelgő nagylemezre is! (Völgyesi)
Egy újabb nagyon szép bejegyzés a hazai hardcore punk történetében: a For Good debütáló kislemeze, a Vital Signs maga a ’90-es évek hardcore punkjának örömjátéka, az EP-hez pedig egy igencsak illusztris névsor verődött össze a projekt mögé, aminek meg is lett az eredménye. A legjobb, hogy az egész alatt nem is érezni, hogy itt „öregfiúk” játszanak (bizony, idézőjelesen, mert csak a tapasztalatot illetjük jelzővel), az egész annyira lendületes, mintha pár huszonéves srác összedugta volna az orrát valahol egy pincében, hogy most írunk egy dallamos, de ’90s hardcore punk végben tocsogó kislemezt, és pluszban marha jól is fogjuk megírni ezeket a tételeket. Így is lett: rövid, de annál inkább daráló, himnikus punk dalok ezek. Észre sem veszed, és már újrahallgatod, mert egyszerűen hallgattatja magát. Ha valami kellően sodróra vágysz, akkor a Vital Signs egy remek lehetőség. (Budai)
Kockásinges slágerbomba – legegyszerűbben talán így lehetne összefoglalni a Kies zenekart, amely a nyár elején egy felettébb intenzív és megkapó klippel iratkozott fel a honi underground térképére, majd rövidesen a szóban forgó EP-vel fejelte azt meg. A banda receptjének fő hozzávalói a rádiórock, a grunge, meg egy nagy adag punkos lendület, lehengerlő koncerteken tálalva. Ezek pedig elegendőnek is bizonyultak arra, hogy egyenesen a listánk közepébe repítsék a kiskunsági srácokat – és ha így folytatják, előbb-utóbb eljöhet az az idő is, amikor már nem a Stubborn kistestvéreként gondol majd rájuk az ország, hanem fordítva. (Völgyesi)
Az ősszel azt írtuk az esztergomi Vernalról, hogy az annabarbi óta nem volt itthon hasonlóan erős emo zenekar, mint ők. Az I Hope You’re Happier Than Me szomorkodós, de mégis feelgood kislemez, elrepíti a lejátszódba az Államokban tomboló emo revival hullámot, amely ráncfelvarrta az emo 90-es évekbeli második hullámát. Plusz a fiúk nem tudtak megálljt parancsolni maguknak, és a helyi (Esztergom/Dorog) hagyományoknak megfelelően egy kis pop-punk szájízt is kölcsönöztek a daloknak. Az egészet pedig több helyen felöntötték poszt-rock textúrákkal és elszállásokkal, az egész ambivalensen szomorkás, de mégis örömzene. A legfontosabb a srácok kifejezésében tényleg az, ahogy egy olyan hangulatot tudnak teremteni, amely teljesen egyedi itthon, és ez nagyon fontos közelítési pont a kislemez értelmezésével kapcsolatban. A Vernal zenéjében ott van a The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die, a Moose Blood, a rókás lemez előtti Brand New, egy kicsit a Turnover, a második albumos Citizen, a kultikus American Football, és a kortárs midwest emo bandák legtöbb stílusgyakorlata. Kiváló szinte bármely évszakhoz, este egy kis olvasáshoz, sétához a parkban, meg egy rakás további dologhoz, mert amilyen könnyed, úgy van meg a bája szinte bármihez. Szerencse, hogy elkészült ez az EP, mert ezzel is kapaszkodunk a nyugati zenei hullámokhoz, plusz ha ezt ilyen minőséggel tesszük, akkor az olyan aktok fontossága, mint a Vernal, még inkább felértékelődik. (Budai)
Az Orion Dawn már nem először szerepel a Nuskull Magazin év végi elszámolásánál: a zenekar 2012-ben a Shell Beach mögött elvitte a második helyet az év legjobb magyar albuma kategóriában, most pedig újra itt vannak, ezúttal az év legjobb EP-je rangsoron vittek el maguknak egy nagyon előkelő helyet, amely bizony főként kiemelkedő, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy 2015 a magyar undergroundban a feloszlások mellett bizony a kislemezek éve volt. 2015-ben több hazai akt friss anyagát volt lehetőségünk premierezni, de ezek közül is az egyik legkiemelkedőbb alkotás a fiúk III/II című EP-je volt, amely az év egyik legmarkánsabb próbálkozása volt a metalcore és a poszt-hardcore legjobb elemeinek a vegyítésében, a fúzió pedig meg lett támogatva Kovács Gáborral, aki az év egyik top énekteljesítményét hozta hazai fronton. Magával ragadó, heves témák, nagyon kimért dallamvilág, az első EP-ről majd dualról átmentett, Norma Jeanbe oltott metalcore riffek, Alexisonfire-t és követőiket idéző énekdallamok, a 2000-es években stílusgyakorlattá vált poszt-hardcore tónusok (Poison the Well és társai) jellemzik, röviden: a recept rendkívül telitalálat, ráadásul a dalok is nagyon királyok lettek, egy még jobb stílus felé repítették a zenekart a The Future Memorials-hoz képest. Reméljük lesz még folytatás. (Budai)
Letaglózó. Talán ez a legjobb szó arra, amit a Pills for Side Effects romjain alakult fővárosi Heartlapse lerakott az asztalra; a budapesti metalcore zenekar lényegében az utóbbi évek egyik, ha nem a legigényesebb friss hazai metalcore bandája. Az Absent Surface első megjelent dalai 2015 elején már kellő okot adtak arra, hogy több hazai zenekar kapjon egy ébresztő pofont, hogy jött egy zenekar szinte a semmiből, amely „nyugati színvonalon” játssza a műfajt, de a végeredmény olyan pontot hozott ki belőlünk, amit hazai anyagra évente bizony tényleg csak ritkán szoktunk adni. A hatások a Lost Forever // Lost Together-érás Architects-től az Underoath-on át a La Dispute-ig terjednek, a srácok rendkívül igényesen nyúltak a poszt-rock textúrákhoz, a nihilt a dalokba kölcsönző spoken word betétekhez, valamint ügyesen kalandoztak a hardcore különböző elágazásai között is, utóbbiak miatt érezni, hogy itthonról talán a faminehill és a Dryvia áll hozzájuk a legközelebb. Tényleg öröm hallani a technikás gitárjátékot, a nem ökör módjára szétzilált, hanem intelligensen használt breakdownokat, a változatos bőröket és azt, ahogy Rockov Milán, a zenekar énekese felnő a hangszerszekcióhoz, és több esetben túl is szárnyalja azt megragadó tiszta énektémáival. Sok zenekar elcsúszik egy rossz énekesen, de itt egy nagyon műfajbarát hang került a mikrofon mögé, ráadásul pont jó egyensúlyban van az ordibálás és a tiszta ének/spoken word aránya is. Egy módfelett igényes kislemez lett az Abesent Surface, és ahogy írtuk anno, ez 2015 metalcore debütálása hazai környezetben, és az az igazság, hogy egy olyan hazai produkció, amelynek kortárs nemzetközi társai között sem kell semmiben sem szégyenkeznie. Nálunk ebben az évben a harmadik helyet az EP-k között teljesen megérdemelten viszi a zenekar. Folytassa, Heartlapse! (Budai)
A hardcore/metal hazai kedvelőinek valószínűleg nem kell bemutatnunk a tavaly harmadik kiadványához érkezett Ghostchantot. A budapesti alakulat első anyagával igen magasra tette a lécet, és ezzel együtt a folytatásra vonatkozó elvárásokat is, de a Nations dalcsokrával olyan könnyedén sikerült azt megugraniuk, hogy azzal gond nélkül a listánk képzeletbeli dobogóján landoltak. A Slaves kislemezen elkezdett társadalomkritikus koncepció ezúttal a népesség és a nemzet témakörével folytatódik, változatlanul őszinte, hiteles és szókimondó formában tálalva. Az új EP hardcore-központúbb, nyersebb, masszívabb, és az elődnél egységesebb dalai által körvonalazott sötét, lélektelen, disztópikus világ atmoszférájával könnyű azonosulni, amit az anyag magyar nyelvű tétele, az Éhínség csak még tovább fokoz. A csapat az előzetes tervekkel ellentétben szerencsére egyre aktívabban koncertezik, így a közönség első kézből tapasztalhatja meg a sallangmentes kiállás egy újabb remekművét. Izgatottan várjuk a zenekar következő állomását. (Simon)
…és akkor itt van a PETOFI, amely egyszerűen 2015 egyik legfontosabb és legmegkerülhetetlenebb hazai zenekara lett, és nem csak azért, mert az Árnyunk az égbolt az év legjobb EP-je, hanem mert az egyik legaktívabb hazai koncertzenekarrá is kinőtte magát a társulat. A srácok legújabb kislemeze amellett, hogy szövegvilágát tekintve egy koncept EP-nek tekinthető, zeneileg is kiterpesztette a zenekar határait: Benáékra hatással volt a slam poetry (vagy nevezzük spoken wordnek), és elkezdtek egy sokkal sötétebb tónusú hardcore-t játszani, amelynek az atmoszférája kétségbeesett, zaklatott és rendkívül megrázó lett, a dalokat körbelengi a vergődés és egy nagyon negatív él, amellyel a zenekar közönsége nagyon jól tud azonosulni. A recept nem sokban változott alapvetően a Hanyatlás EP óta, inkább csak ki lett bővítve. A fiókból előkerült témák és új ötletek egy sokkal átgondoltabb, „érettebb” környezetben épültek dallá, látszik a fiúkon már a dalszerzői tapasztalat és a nagybetűs FEJLŐDÉS is, noha eddig sem voltak egy rossz zenekar, csak valami hiányzott, valami kellően átütő direktíva, ami összefogja a dalokat koherens egésszé, most pedig ezt is kipipálta a banda. A szövegek megérkeztek a Téveszme által képviselt szint alatti lépcsőfokra, ami nagy piros pontnak tekinthető; bitang erős témák, váltások és ritmika, valamint nem utolsó sorban felbolygatott dalszerkezetek és merészség (A, Az idő esete), ezek mind az Árnyunk az égbolt tulajdonságai, nehéz is igazán kedvenc dalt választani, mert mindig más, és kell ennél nagyobb méltatás? A srácok a massachusettsi PETOFI-vel, azaz a Defeaterrel léptek fel a Rockmaratonon, plusz bezsákoltak egy Gumizsiráfot az év új klipje kategóriában, most pedig elviszik a Nuskull Magazintól Az év hazai EP-je címet is. Ha épp kidobott a csajod, NE hallgasd meg az EP-t, mert maga a pokoljárás. Gratulálunk! (Budai)
Evansville – Eroded Youth: 2015-re már tényleg eljutottunk arra a pontra, hogy csordultig tele vagyunk pop-punk bandákkal, ami pedig mondanunk sem kell, hogy az ország „pop-punk szívének”, vagyis a dorogi/esztergomi színtérnek köszönhető. A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt az Evansville feltűnése, akik az Eroded Youth című kislemezükkel beköltöztették a hallójáratainkba a brit és a modern amerikai pop-punk hullám eszköztárát és dallamvilágát. Akik szeretik az olyan bandákat, mint a Neck Deep, a City Lights, a State Champs vagy a Forever Came Calling, azok nem igazán lőhetnek mellé a fiatal srácokkal.
Brokenthread – The Best Is Yet To Come: A top 15 EP-be ugyan nem fért fel, de a „majdnem bekerült” listánkban mindenképpen szerepeltetjük a fővárosi Brokenthreadet, mert érdemes rájuk is figyelnetek. A zenekarnak még az év elején jelent meg a debütáló kislemeze The Best Is Yet To Come címmel, illetve jelölve voltak a Gumizsiráfon is az év ifjú titánja kategóriában. A fiúk első EP-je egész ügyesen vegyítette a dallamos hardcore, a hardcore punk és a pop-punk különböző elemeit, s ugyan még látni az EP-n, hogy van bőven hely a fejlődésre, de az alapok megvannak egy jobb második kislemezhez, ha bekapcsolódnak a dalszerzői vénák. Idén februárban kiderül.
Cielo Dive – Plage Noire: 2015 megérkezünk arra a pontra, hogy az év végi toplisták gyártása során két emozenekar neve is felmerül, ami tényleg egy olyan lépcsőfok, amelyet talán soha nem lépett még meg a magyar underground. A Cielo Dive ráadásul nem is a kortárs emo hullámban utazik, hanem egy nagyon garázsos (!) hangzású emót játszik némi poszt-rockkal, a végeredmény pedig nagyon hangulatos lett, annak ellenére, hogy a Plage Noire dalainak nincsen igazán éle nincsenek igazán kiemelkedő pontok, pedig az atmoszféra simán elbírna pl. pár Japandroids-ra hajazó stílusjegyet, amitől izgalmasabbak lehetettek volna a garázs paneleken a dalok. Ettől független egy biztató formációról beszélhetünk, amelyben sok potenciál van egy bevállalósabb nagylemezen.
Reminder – Finding Home in the Emptiness Inside: A Reminder egyik legnagyobb álma válhatott valóra azzal, hogy felléphettek a The Story So Far előtt, ráadásul az év elején kidobtak egy EP-t is Finding Home is the Emptiness Inside címmel. A zenekar zenéje a 2010-es évek elején bombaként robbant „easycore” hullám kegyeltje, azaz a pop-punk dallamos hardcore elemmel, valamint metalcore breakdownokkal való tálalásában utaznak. De a legjobban úgy is mondhatnánk, hogy ők a magyar Chunk! No, Captain Chunk! – az EP pedig rá is szolgál erre a hivatkozási alapra, egy házibuli könnyed kelléke lehet ez a pár szórakoztató nóta.
Omega Diatribe – Abstract Ritual: Az év elején érkezett meg a fővárosi Omega Diatribe nagy dobása, az Abstract Ritual, amely a Meshuggah-féle djentes tördelésben látta meg a napvilágot, és groove-osan szendereg végig, miközben könyörtelenül agresszívan veri bele a fejed a falba. Konkrétan így lehetne leírni ezt a kiemelten matekozó kiadványt, amelynek a tempója tényleg olyan, mint amikor az ajtófélfa megfejelése után próbálsz lépéseket megtenni. Nagyon merev metal riffeket kapunk, és igazából emiatt sem került be a top 15 EP közé, mert nincsen meg az a kimagasló pillanat a műfaján belül, ami igazán naggyá tenné, erős iparosmunka. A lemezre egyébként az amerikai session-ütős Kevin Talley (ex-Chimaira/Daath/Misery Index/Six Feet Under…stb.) dobolta fel a dalokat, ez azért mindenképpen megsüvegelendő. (Budai)
