Hazai Hétvége: The Hostages Went Home – Birdkin

3120236199-1

Tracklist:

01. The Seeker
02. Belong
03. Crocodiles, Elephants
04. Tiny Eyes
05. Snowman
06. Knowing You Exist
07. Astronaut
08. Defeat
09. Sip of Light

Műfaj: progresszív rock

Támpont: Midas Fall, Anathema

Hossz: 47:01

Megjelenés: 2012. október 12.

Kiadó: szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

Sosem jó érzés egy kritikát azzal kezdeni, hogy rögtön elnézést kérünk, pedig sajnos kénytelenek vagyunk a budapesti Hostages Went Home-ot megkövetni, és ennek nem az az oka, hogy októberben megjelent nagylemezükkel csak most foglalkozunk: sokkal inkább az, hogy amikor másfél éve a marionette ID és a Rosa Parks nagylemeze kapcsán átfutottuk a poszt-rock hazai történetét, a számos remek zenekar (pozvakowski, Corrodal, Képzelt Város, stb.) közte nem említettük meg őket. Pedig már 2010-ben bemutatkozott a Képzelt Város gitárosát is sorai között tudó csapat egy négydalos EP-jel, ami ha nem is feltétlenül esik egy kategóriába a progresszív és alternatív rock erőteljes jelenléte miatt a Mogwaion és Explosions in the Sky-on nevelkedett kollégáikkal, azért erős poszt-rock alapokkal bírt.

A tavaly megjelent Birdkin szerencsére nem szakít ezzel a hagyománnyal, és már az első dal végén örülhetünk, hogy az EP-hez képest nem változtak nagyon a műfaji arányok, és a poszt-rock alapvetően továbbra is csak színesíteni hivatott a négyes zenei összképét, ami így ahhoz hasonló, mintha az utóbbi évek Anathemája elvenné a Cavanagh testvérektől a mikrofont, és egy jóval gitárcentrikusabb, poszt-rockosabb hangzást venne fel Lee vezetésével. Nem egyszerű definiálni a csapat hangzását, kb. olyan, mintha egy poszt-rock gitáros hangulatközpontú progresszív rockot akarna játszani egy énekesnővel (Susana G. de Quirós), ami meg is felel jelen helyzetnek. A dalok talán nagyobb részt épülnek Susana amúgy remek hangjára, mint amennyire az kívánatos lenne egy 47 perces album esetében, így pedig a hosszú dalok fele egy idő után csak az általuk keltett atmoszféra miatt működik – ez az, amit általában „háttérzenének” szokás hívni (pl. Defeat). Szerencsére a zenei alap van annyira játékos, és akad annyi ötlet benne, hogy ez csak néhány helyen ütközzön ki, de azért a legjobban működő dalok a rövidebbek közé tartoznak (Crocodiles, Elephants és Snowman). A hosszabbakból is csak két dolog hiányzik: több poszt-rockos váltás (jól áll nekik az, amikor mernek hangosabbak és dinamikusabbak lenni, pl. Sip of Light, Astronaut), illetve az, hogy ha már ennyire dominál az éneksáv, akkor nem lenne a legrosszabb ötlet férfi énekhangot is hallani a kontraszt miatt (akár csupán közreműködés szintjén is remek húzás lett volna egy karcosabb hang felbukkanása). Ezek persze csak apró észrevételek, amelyek eltörpülnek amellett, hogy mekkora öröm, hogy egy újabb olyan zenekarunk van a poszt-rock túltelítődése után évekkel, akik ebbe a műfajba sorolják magukat, és mégsem egy nagyobb külföldi név hazai újraböfögése: van karakterük, kiváló énekesnőjük, és jó dalokat írnak. Innentől már csak a koncertjeik számán és az itthon állítólag erős poszt-rock közönség „látóterén” múlik, hogy felfigyel-e rájuk annyi ember, amennyit kiérdemeltek. 7.5/10