2012. december 25.
Nem biztos, hogy ebben egyetértünk az olvasóinkkal, de legtöbb szerkesztőnk szerint 2012 erős év volt az általunk képviselt műfajokban, így nem okozott gondot szinte senkinek sem egy toplistát összeállítani a legjobb idei albumokból. Ezeknél a listáknál csak olyan lemezek játszottak, amelyekről írtunk idén, de ahogy tavaly, úgy idén is megcsodálhatjátok majd a személyes listákat, ahol aztán minden lesz - egyelőre azonban elégedjetek meg az összesített szerkesztői top 20-ak összesített verziójával. Sok meglepetéssel nem szolgálhatunk így első körben, de talán később sem, bár egyes helyezéseken jót lehet majd vitázni. Ahogy a cím is mutatja: tíz nagyon jó lemez következik, aki bele is hallgatna az egyes lemezekbe, azoknak ajánljuk a kritikák linkjeit, ahol bővebb információkat is kap az albumokról. Ne feledkezzetek meg arról sem, hogy idén nem nyílt évértékelő fórumtopik, így alkalmasint majd ennek a 2+2 cikknek a kommentei közt várjuk a Ti listáitokat.
(KRITIKA) A The HAARP Machine nagyszerűen sikerült bemutatkozása sajnos háttérbe szorult az őket övező közutálatnak köszönhetően, pedig magával az albummal kiváltképpen elégedettek lehettünk. Abdullah Al Mu’min zseniális és rendkívül technikás témái köré valóban hangulatos, nem utolsósorban szerethető számokat sikerült felépítenie a zenekarnak, azonban a pletykák szerint ez a rettentő összetettség még nekik is túl sok volt. Az igazságot még ma sem ismerhetjük pontosan – gondolok itt arra, tényleg felgyorsították-e a feleakkora tempóban felvett gitársávokat – de természetesen ez a feltételezés már önmagában elég sok embernek rosszul érintette az érzékeny lelki világát. Remélhetőleg ezek a vádak nem veszik kedvét a zenekarnak, és a következő lemezzel bebizonyítják az eddig jobbára elhallgatott igazukat. Bár, ha jobban belegondolunk, a bemutatkozás minősége alapján még akkor sem járnánk feltétlen rosszul, ha a következő korongot is hasonlóan kérdéses körülmények között rögzítenék. (Földesi Balázs)
(KRITIKA) Nyolc év telt el az utolsó Hot Water Music nagylemez megjelenése óta, ami már kellően elégséges idő tud lenni ahhoz, hogy egy banda egy viszonylag gyengébb lemezzel teljes mértékben romba dönthesse a saját maga által oly nehezen felépített, és mégis egészen elképesztő életművet (1995 és 2004 között hét remek nagylemezt adott ki a zenekar, volt olyan is, hogy kettőt csak nyolc(!) hónap különbséggel). Chuck Ragan és társai azonban 2012-ben is le tudtak tenni egy olyan lemezt az asztalra, ami nem csak megközelíti, hanem el is éri a korábbi csúcspontjaik színvonalát! És ha még figyelembe vesszük azt is, hogy az utóbbi években, az ‘Államokban jó néhány HWM hatására hangszert ragadó banda lett sikeres (pl. The Menzingers, Red City Radio, Make do and Mend), különösen nagy dolog, hogy az Exister a legkisebb erőlködés nélkül jelzi felénk, hogy hiába minden kísérletezés, mert a punk-rock csapján továbbra is csak forró víz folyik. (Vincze Csaba)
(KRITIKA) Tavaly júliusban nem nagyon akartuk elhinni, hogy kilép a Gallows-ból Frank Carter, a teljesen képzetlen hangú, őrült tekintetű, huligánkülsejű tetoválóművész/énekes, de nem sok időnk volt a lehetséges helyettesein gondolkodnunk, hiszen egy furcsa fordulattal a feloszlott Alexisonfire gitárosa, Wade MacNeil került a helyére. Oké, tudtuk hogy Wade bírja a hardcore punkot, de azért volt okunk a félelemre, főleg hogy a kanadai zenész kellemes tiszta énekhanggal rendelkezik – nem emiatt, de az új Gallows négydalos bemutatkozása nem is sikerült jól. Az új album viszont ha nem is hozza az előző lemezek értékvesztett, nyers brit dühét, az ismét hibátlan hangszeres alapot úgy adja el Wade, ahogy azt el se tudtuk képzelni: egyszerre sodró lendületű, kreatív, dallamos, sőt, aljasul ragadós és acsarkodó a lemez, amit élőben is hozni tud ez a gyönyörű varacskos disznó. Ha csak az új himnuszaik számát nézzük, akkor még felül is múlják az előzményeket, de amúgy is hatalmas bravúr, hogy a kiváló albumaik szintjét lazán hozza az idei. Hat éve ülnek az igen erős brit hardcore színtér trónján, és pont olyan elmozdíthatatlanok, mint amilyennek az új énekesük tűnik. (Jávorkúti)
(KRITIKA) Ha a ’80-as években Bob Mould nem akar zenélni, akkor bármilyen tehetséges is Grant Hart, nem jött volna létre az a Hüsker Dü, aminek a későbbi stílusokra gyakorolt hatását körülbelül a Black Flaghez, a Minor Threathez vagy a Pixies-hez érdemes csak mérni. Ez már önmagában biztosította a halhatatlanságát, de a nyughatatlanság nem gyógyítható, úgyhogy jött a remek Sugar, majd az egy-két pillanattól eltekintve parádés szólókarrier, aminek legújabb gyöngyszeme ez az örökifjú, az emelkedő hajvonalat kidagadó erekkel színesítő powerpop lemez. Amikor valaki szólóban zenél, általában egy idő után megfárad a dalírói véna (innen is üdvözlünk, Dallas Green, amúgy köszi az új Gallows lemezt!), de Bob Mouldnál ez eddig se volt így, most meg még rázott is egyet magán, és írt egy baromi húzós, slágerekkel teli rockalbumot. Búcsúnak is tökéletes lenne, de nagyon úgy tűnik, hogy csak egy új korszak kezdetét jelöli. Lou Reednek és a Metallicának azt lehetett üzenni tavaly, hogy „tudni kell abbahagyni”, Bob Mouldnak viszont azt kiáltjuk az éterbe: „tudni kell nem abbahagyni”. (Jávorkúti)
(KRITIKA) A Torche nagylemeze az idei év általam egyik leginkább várt megjelenése volt, amiről ugyan lehetett sejteni, hogy nem mindennapi anyagról lesz szó, de nagy kérdés volt, hogy vajon a tagok most a merészebb, zajosabb irányba tolják el, vagy inkább egy könnyebben emészthető, popos bevonatba csomagolják eddig leginkább sludge-ként felcímkézett zenéjüket. Bár munkásságuk során mindkét esetre volt példa és már a 2008-as Meanderthallal kiérdemelték a pop-doom jelzőt, a Harmonicraft elsőre mégis meghökkentőnek tűnt, olyan mértékben él az édeskés metalslágerek nyújtotta lehetőségekkel. Szerencsére a rájuk jellemző feszes, súlyos gitármenetek és a mértani pontossággal kiszámított darálások is ott vannak a lemezen, de stabil pop-metal elemekkel megtámogatva. Az, hogy sikerült mindezt klisémentesen kivitelezni, anélkül, hogy beleragadtak volna a rágógumi-rockba, nem csak a tagok a zenészi képességeit, hanem kiváló humorérzékét is dicséri, így az eredmény végül minden várakozást felülmúl. (Hőgyész Anna)
(KRITIKA) A Periphery második korongjára valódi tömegek áhítoztak annak megjelenése előtt, hiszen az első albumnak és Misha Mansoor személyének köszönhetően igen gyorsan a modern hangzás szerelmeseinek első számú kedvenceivé avanzsáltak. A második nagylemez pedig jött, látott, és összességében nyugodt szívvel elmondható: nem is okozott csalódást. Rendkívül jól megszerkesztett, sajátos hangulatú albumot sikerült összeraknia Misha bandájának, ráadásul a majdnem hetven perces hosszának köszönhetően a gyengébb lelkületűeket is elriasztotta, hogy valóban személyes üggyé válhasson az igazi rajongók körében. Ehhez kapcsolódóan a kritika zárásában leírt mondatokra hívnám fel a figyelmet; a hosszúságnak köszönhetően sokáig élvezetes tudott maradni, és ha kiismerte az ember könnyedén rabul ejthette az atmoszférája. Az pedig – példának okáért az idei budapesti koncertre emlékezhetünk vissza – nem vitás, élőben hihetetlen profi szinten játszanak, nem csak visszaadva a lemez hangulatát, hanem valódi pluszt nyújtva bizonyítják létjogosultságukat, amit mi meg sem próbálunk kétségbe vonni. (Földesi Balázs)
(KRITIKA) A Title Fight nem viccel, hiszen röpke két év alatt eljutottak pop-punk és öcsihardcore hatásokkal teletűzdelt slágerektől a ’90-es évek emo/poszt-hardcore és a grunge mezsgyéjéig (2011-ben az átalakulás elindításában segítőjük is volt Walter Schreifels személyében, akinél többet nem sokan tudnak a poszt-hardcore-ról és a grunge-ról). Dalaik témája ennek ellenére nagyjából maradt a régi, ám az egyszerű, könnyen megérthető szövegírást felváltotta egy filozofikusabb látásmód, ami az énekes srácok hangjának egyre magabiztosabbá válásával teljesen vállalható, ill. könnyen szerethető lett. A Floral Green új utakat keresett, és láthatóan meg is találta azokat, pedig benne volt a pakliban, hogy a kezdetekkor melléjük álló pop-punk rajongók egy ilyen komoly stílusváltás után elfordulnak a bandától. Bár a tavalyi, Shed című debüt LP (a 2009-es The Last Thing You Forget „csak” gyűjteményes lemez volt) még nem lett az igazi, a Floral Greennel végre a banda teljes mértékben megtalálta a saját hangját. (Vincze Csaba)
(KRITIKA) Kétség sem férhet hozzá, hogy 2012 egyik legnagyobb dobása volt az, hogy Téglás Zoli beugrott egy lemez erejéig a Pennywise élére és felénekelte az All or Nothing elképesztően energikus, lendületes és motivációs hanganyagát. A deszkás punk hibázni szinte képtelen atyaúristenei főnixként csaptak a műfaj lovai közé, aminek hatalmas hangulat, óriási dalok, elképesztően magával rántó punk himnuszok és egy kimagasló zenei élmény lett az eredménye. Rajtuk kívül senki nem énekelte el jobban 2012-ben, hogy “Mi a kib*szott probléma ezzel a világgal?”, kipipáltak minden punk/politikai kritériumot, körberöhögtek minden hasonszőrű próbálkozást, ráadásul kisujjból oktatták idén a punk zenészek 95%-át. Igen, így kell 20 éves zenészi múlttal punk lemezt írni 2012-ben, és igen, fel lehet nőni a feladathoz. Azóta pedig Jim Lindberg is visszatért a zenekarba, tehát minden a helyén van ahhoz, hogy pozitívan tekinthessünk előre a csapat háza táján. Folytassa, Pennywise! (Budai Benjámin)
(KRITIKA) Először is le kell szögeznünk: La Dispute-öt játszani nem szégyen, nem is erény, de ha jól csinálod, akkor még 2012-ben is elmondhatod magadról, hogy hiába a nagy Wave-mámor, te partiban vagy a minőségi követelményekkel. A Troubled Coast már tavaly is megmutatta, hogy a poszt-hardcore irányzat számukra nem fordulat, hanem már előre felvett, kijelölt irány, s ehhez a dallamos hardcore témahasználata csak kiválóan asszisztál. Szenvedélyes témák, magával ragadó, kissé emelkedett (tiszta!) kórusok és egy rakás La Dispute a mértéktartás jegyében, amellyel szerencsére nem estek át Shizune-szerűen a ló túloldalára. Az Awake and Empty pedig egy remek lemez arra, hogy hol találja meg az ember a kissé megfáradt és túltelített műfaj és a minőség címszavak közötti kapcsolatot. Hogy mit hoz a csapat számára a jövő? Három év alatt öt remek kiadvánnyal hívták fel magukra a figyelmet, napjaink egy legmegbízhatóbb zenekarává váltak, a Pure Noise-os szerződés pedig csak csupa jóval kecsegtet a továbbiakban. Mi tűkön ülve várjuk a következő felvonást. (Budai Benjámin)
(KRITIKA) Bár az idei toplistánk első feléből ítélve úgy tűnhet mára már lecsengett az ezernyi és ezernyi zenekart generáló djent-hullám – ez alól talán a Periphery lehet a kivétel -, a valóságban természetesen semmi sem változott. Akkor miért nincs tele jobbnál jobb megjelenésekkel a listánk? Sajnos ez annak köszönhető, hogy már jóval korábban sikerült eldurrogtatni a hangzásban rejlő puskapor jelentős részét, így kevés olyan album érkezett, ami valóban képes volt újat mutatni, mindezt kellő mértékben korrekt hangzással vegyítve. A Monuments legénysége a hajrában futott be, egy kicsit megkésve a korábbi nagyágyúk árnyékában – azonban minden nehézséget sikerült leküzdeniük, és megmutatták a világnak igenis lehet hangulatos, földbedöngölően jól hangzó és izgalmas lemezt lerakni az asztalra 2012-ben akkor is, ha az első dolog, ami eszünkbe jut a zenekarról az ezerszer hallott djent szó. A nagyszerű kezdésnek köszönhetően biztosan hallunk még a csapat felől, így talán jövőre még előkelőbb helyezést sikerül majd elnyerniük – ezen bizonyára mi keseregnénk a legkevésbé. (Földesi Balázs)
Folytatás: holnap 20:00!
