City And Colour – Little Hell

Tracklist:

01. We Found Each Other In The Dark
02. Natural Disaster
03. The Grand Optimist
04. Little Hell
05. Fragile Bird
06. Northern Wind
07. O' Sister
08. Weightless
09. Sorrowing Man
10. Silver And Gold
11. Hope For Now

Hossz: 47:27

Megjelenés: 2011. június 7.

Kiadó: Vagrant

Webcím: Ugrás a weboldalra

Valószínűleg az utóbbi évek egyik legötletesebb névválasztása köthető az Alexisonfire énekes-gitárosa, Dallas Green nevéhez, aki mindössze el akarta kerülni azt a helyzetet, hogy szóló lemezeinek borítóján explicite jelenjen meg a polgári neve. Kíváncsi lennék, hogy milyen megoldáshoz folyamodott volna, ha netalántán mondjuk a „George” nevet kapja a keresztségben.

Habár a szélesen értelmezett hardcore szintéren nem ritka, hogy egy zenekar emblematikus figurája akusztikus projektezésre adja a fejét (talán elégendőnek bizonyulhat csak Mike Kinsella vagy Walter Schreifels nevét citálnom), a C&C-hoz fogható elismertség azért nem jellemző, az pedig már egyenesen ritkaságszámba megy, hogy egy efféle kezdeményezés már az anyazenekar népszerűségi indexét verdesse – egyelőre úgy tűnik, hogy csupán alulról. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ennek valószínűsége erős, pozitív korrelációt mutat ama bizonyos fehér holló megjelenésének lehetőségével; és bár az Alexisonfire rajongótábora korántsem áll fedésben a C&C-éval, nem is komplementere annak, így megsüvegelendő az eddig elért teljesítmény. Amennyiben valakinek volt szerencséje a Sometimes című, debütáló korong szenzitív dalaihoz, az jó esetben nem csodálkozik azon, hogy az ott hallható dalokkal hősünk osztatlan sikert aratott olyan körökben is, amelyeket nem éppen a puritán hangszerelésű, érzelmes zenék feltétlen szeretete jellemez. Mindez azzal magyarázható, hogy Dallas őszinte hangvételű szerzeményei olyan hétköznapi érzéseket fejeznek ki, amiket szinte bárki a sajátjának érezhet – kortól, nemtől függetlenül. A szövegvilág egyszerű gondolatközlése, illetve az elragadó melódiák könnyen megtalálták az utat potenciális közönséghez; mindez persze semmit sem ért volna, ha Dallas nem rendelkezne olyan kristálytiszta hanggal (és személyiséggel), ami az egész produkciót hihetővé teszi.

A 2008-as Bring Me Your Love megőrizte elődje értékeit, de hozzácsapott egy nagy adag folk hatást is; ezzel együtt a színvonal nem esett egy hangyabokányit sem. A Little Hell megjelenését megelőző nyilatkozatok szintén változásokra engedtek következtetni. Ennek értelmében egy kicsit tempósabb, hangszerelésében pedig változatosabb albumra lehetett számítani. Nos, arra nyilván senki sem gondolt, hogy a C&C átmegy Foxy Shazambe, de arra már valószínűleg sokkal többen, hogy olyan megoldásokat hallanak majd, amelyek – habitustól függően – napokig, hetekig vagy akár még ennél is hosszabb ideig is motoszkálnak a fejekben. Ugyan valóban gazdagabb lett az instrumentális részleg (dobok, zongora, etc.), ám ezzel párhuzamosan egyhangúbb is lett a produkció. Helyenként olyan érzése van az embernek, mintha az eddig kukázásra került ötletek újrahasznosítására került volna sor.

Pedig jól indul a lemez, a másodikként érkező Natural Disaster és a címadó is az előzetesen ígért, tempósabb szerzemények sorát gyarapítja – előbbi kifejezetten ritmusos szerzemény. Az már itt nyilvánvalóvá válik, hogy a Bring Me Your Love folkja kiesett a pikszisből, helyette érkezett egy adag blues és némi indie hatás. Utóbbira jó példa a slágeres refréndallammal rendelkező Fragile Bird, ami első előzetesként azért furcsán hatott; szerencsére a lemez egészére nem ez a jellemző, és továbbra is a „hagyományosabb” felfogásban fogant tételek vannak túlsúlyban. Példaként felhozható a The Grand Optimist vagy az O’ Sister; utóbbi az egyik személyes kedvencem a lemezről, szerintem ezekből a megkapó, melankolikus szerzeményekből kellett volna több, ugyanis a korong többi dalát tekintve hiányzik az átütőerő. Először azt gondoltam, hogy én hallgatom kellő figyelem nélkül a lemezt, de aztán rájöttem, hogy a dalok többségében nincs ott az a korábbi tűz, ami a lélekkel teli melódiákat igazán elragadóvá tették. Ugyan Dallas hangja továbbra is unikális érték, a szövegei is emberközeliek, de ez a dalcsokor kifejezetten szürke összképet tud csak felmutatni, mellőzve az isteni szikrához hasonlatos ihletettségű magaslati pontokat.
Azért azt fontos kiemelnem, hogy a Little Hell egyáltalán nem rossz lemez, csupán arról van szó, hogy az előzmények ismeretében többet várt volna az ember, mint egy háttérben jól elfutó produkciót. A korábbi daloknak ugyanis pont az volt az erőssége, amiből az újak krónikus hiányt mutatnak: megragadta a figyelmet, hatást gyakorolt és szórakoztatott – egy szál gitárral.

6,5/10