2023. augusztus 22.
Ami nem öl meg, az erősebbé tesz
– tartja a roppant közhelyes mondás, ami mégis szinte minden aspektusában megállja a helyét az ország egyik legrégebbi underground fesztiváljára, a Hell Villre. Az idén 18. életévét töltő, mondhatni “félnomád” szerveződés egy utolsó utáni hajtűkanyarral – rajtuk kívül álló okok miatt – Csorna helyett a fővárosba csapódott be, azon belül is a sokunk számára teljesen ismeretlen Arzenál Live-ba. Így, hogy a három napról kettőre zsugorodott szeánszon
sátrazós kempingezés helyett konténerekkel ölelt ipari környezet, hazai húzónevek helyett külföldről importált rejtett gyöngyszemek, és leginkább a tavaszi felvezető sztorihoz, a Mad Villhez hasonló infrastruktúra fogadott minket,
a rendezvény sikere sok szempontból is megkérdőjelezhető volt. Egyvalamiben viszont most is, mint mindig, verhetetlen a Hell Vill: ez pedig a hangulat, ami szokás szerint családias volt, tündérpofa emberekkel, zenekartagokkal, szervezőbrigáddal. (Radó)
Beszéljünk egy kicsit a helyszínről, mert erről aztán érdemes. Nem ismertem eddig az Arzenált, nem is néztem utána sehol sem, hagyva felülkerekedni a meglepetés erejét. Ez megtörtént, le is igázott egyből. Szerintem a helyre érkezve nagyjából a második mondatom így hangzott:
Itt azért számos eszközzel tudjuk kioltani a saját magunk vagy mások életét.
A konténerekkel körülbástyázott, ipari gyártelep, ami helyenként egy autószerelő műhely benyomását keltette, olyan volt, mint a régi Dürer demóverziója – főleg a belső rész -, szóval underground szempontból jelesre vizsgázott. Valószínűleg az állkapocs-kiakadós, hajnalig tartó rave partiknak is egy kiváló placc lehet, de az ilyenek (sajnos) kimaradtak az életemből. Eltévedni nem nagyon lehetett, bár nekem így is sikerült rögtön elsőként egy (addig) használaton kívüli vécét használnom, de nyugi, le lehetett húzni a témát. A benti és kültéri színpad közt a Mad Villen már megismert – és azóta is szívünkbe zárt – Baan’s Kitchen food truckja várt minket ínycsiklandozó falatokkal, ami pedig az italkínálatot illeti, hááát… nem épp egy pankpénztárca-barát repertoár fogadta a porzó szájú népeket, de igazából megfelelő mértékű leleményességgel és furfanngal (értsd: elhajigált repoharak beszámíttatásával) ki lehetett jönni az este folyamán egy belvárosi szórakozóhelyen elvert összeg töredékéből. (Radó)
A fesztivál két napjából szabad szemmel is láthatólag az első ment nagyobbat, azon belül meg a két színpad közül a kinti, Purgatory fantázianevű, ahol mindenki egész emberes bulikat csapott. Mondjuk fél 8-kor a Vodka for Kidsre még nem kerekedett akkora hajcihő, mint amekkorát a pécsiek későbbi órákban szítani szoktak, de mindegy is, igazából bármikor öröm nézni, amit ezek négyen leművelnek. Pláne hogy a feszes poszt-hardcore színpadszántás mellé még vicces csávók is, legyen szó akár egymásnak odaszólogatásról, akár random bepengetett Tankcsapda riffekről. Ja, és muszáj még hozzátenni, hogy az Unom az új kedvenc Vodka for Kies-számunk.
Megkockáztatom, hogy a hétvégén fellépő összes banda közül a Heedless Elegance nézett ki a legjobban, egyrészt a fullos fényelés szempontjából is, na meg Konter Samu abban a félig arany zakóban úgy kimaxolta a rózsagyurizást, hogy simán elmehetne műsort vezetni a Szerencsekerékbe. Amúgy meg a szokásos mázsás kalapács metalcore programot hozták a srácok, főleg a Libra lemezre építve, egy menetrendszerű Buzás Krisztián (Orient Fall) feattel a The Answerben, meg a legvége felé a két friss dallal, amik élőben is elég jót mennek. (Völgyesi)
Hasonlóan ordas nagy veretés volt a Komodo szettje is: légkalapács metal valahol a Black Crown albumos Suicide Silence nyomdokaiban, otromba groove-okkal, féktelen tukatuka-rohamokkal és blast-cunamival. Nehéz eldönteni, hogy a négyesből Iváncsó Gábor frontember vagy Kocsis Csaba dobos a legnagyobb veszett vaddisznó, viszont ilyen figurák láttán nem is meglepő, hogy mostanában egyre több metalbulin botlik az ember lépten-nyomon Komodo pólókba.
Ahogy az sem meglepetés, hogy a legnagyobb mikrofonkapkodás a Bipolarison és a Beerzebubon ment, újfent demonstrálva, hogy a magyar nyelven dühöngő bandákra jobban rezonál a közönség, pláne a hardcore-hoz közelebbi berkekben. Ráadásul Németh Attila “Soma”, a Bipo‘ frontembere és az egész Hell Vill főszervezője kiérdemelte a “fesztivál legjobb szónoklata” díjat is (nevezzük mondjuk ‘Villitzer-díjnak) az országból való elvándorlásról és a kinti tapasztalatok hazahozásáról szóló eszmefuttatásával, és ha már ilyen mondvacsinált kitüntetéseket osztogatunk, a BZB meg az elmúlt évek legjobb csordavokálját abszolválta a Korrupt című rapcore Molotov-koktél “haza, család, Fidesz, fény!” kiállásával. Kár, hogy utóbbit valakinek pont a mikrofonba sikerült elrontania, na meg ennél még sokkal cinkebb, hogy a móváriak bulija végén valaki az elöl hagyott mikit abuzálva még percekig próbált “Osszián! Akelaaa!” kaliberű beköpésekkel humorheroldkodni, komoly szemforgatást kiváltva a jóérzésű fesztiválozókból. Ilyenkor amúgy hová tűnik a stáb meg a biztonságiak? Megint nekem, az önjelölt ízlésrendőrnek kell bevetnem magam? (Völgyesi)
Mivel a két színpadon sajnos eléggé egymással fedésben mentek a koncertek, így a benti Inferno programjából csak töredékeket láttam, az alapján ott inkább bámészkodás, szolid bemozdulás, minimál hőzöngés volt jellemző az olyan bandákon, mint a Jack, a Devoid vagy a Witchthrone (mondjuk Radó még így is kapott egy eltévedt könyököt az arcába, de ez inkább volt a kivétel, ami erősíti a szabályt). A Quixotic-féle retró after viszont megint elég szépen meghajtotta a bulivonatot, ahogy már tavaly ‘tárkányban is. (Völgyesi)
Van egy olyan rossz szokásom, hogy az első napot megtolom, mint egy donor Wartburgot, aztán utána kizsigerelt kardfogú tigris módjára űzöm a haláltusát. Ez utóbbi vehető szó szerint is, ugyanis első este egy jól irányzott spinkick(?) Devoidon megszabadított a jobb alsó metszőfogam egy kisebb darabjától, szóval a szombatot egy afféle negédes hangulatban indítottam, nem is vágytam sok atomtöltetre, aminek a Purgatory színpad felhozatala igazából kellően meg is ágyazott. Sajnálatos módon a fesztivál második napjára megjelent pár kellemetlenkedő arc, akik velem ellentétben inkább aznap öltöttek fel Vezúv-cosplayt és törtek ki, köztük egy kifejlett, hamisítatlan, csanád crowdkiller, akinek sok esetben egészen elfogadhatatlan viselkedése úgy tűnik, nem ért fel az ingercsengőig, hogy megnyissa Bannia ajtaját.
Mindezen körülmények ellenére a nap két legjobb koncertjét (számomra) az egymás után következő Hitori + Kozmosz páros adta. Míg előbbi zenekar testvérpárja szemtelen fiatalságával és az ebből eredő zabolátlan energiával hozott nekünk midwest emo vibe-ot midPestre, addig a méltán népszerű, kissé idősebb pályatársaik egy hamisítatlan, fülbogár slágerektől, felejthetetlen beszólásoktól, Téveszme- és Fuck Bad Things-cserediákságoktól hemzsegő koncertet adtak, ami néha inkább emlékeztetett egy stand up show-ra, viszont abból is a sikítva térdet verős fajtára. (Radó)
A szombati nap alapból visszafogottabb nézőszáma egy baráti házibuli szintjét érte el, ami igazából a benti kisszínpadon – ahol főleg a hardcore-é volt a főszerep – egész jól működött. Azt viszont továbbra sem értem, hogy ha ilyen minőségi csapataink vannak itthon, akkor miért ilyen visszafogott az érdeklődés irántuk, pedig tényleg kiemelkedő a hardcore punk zenekari felhozatalunk a Kárpát-medencét tekintve. Én sajnos csak az Erasedre érkeztem meg, akik hiába pofátlanul fiatal zenekar (egy éve alakultak), meglepően összeszokott banda képét festették, és megalapozták az estét a feszt legerőszakosabb bandáinak.
Idén újra játszottak a Hell Villen külföldi zenekarok is, melyeket a nemrég alakult budapesti vegan straight edge kollektíva, a To Defy hozott el. A két általam is jobban figyelemmel kísért banda a szintén egyéves osztrák Dice Throw és a svájci Divine Sentence volt, előbbi az old schoolt, utóbbi inkább a ’90-es, 2000-es éveknek egy terrorizálóbb, metalcore-osabb vonalát hozta, a hangsúly viszont mindkettőnél nagyrészt a mozgáson volt, illetve a moshmadarak párzási táncán, na meg a társadalmi felelősségvállaláson. (Simon)
Mellettük a kedvenc hazai hc-csapataim is felverték a port a színpad környékén, és megmutatták, hogy igenis van itthon több olyan zenekar, akik simán verik a nemzetközi színteret. Annak ellenére, hogy a kinti helyszín jobban szólt és hangulatosabb is volt, számomra az Inferno színpad volt az abszolút favorit. A szombati napot simán vitte a legmeggyőzőbb és legerősebb színpadi jelenlét díját elnyerő Gear, akik testvérzenekarukkal, a metalosabb Exterminating Angellel aznap tértek vissza európai turnéjukról, hogy este már a Soroksári úton keltsék a feszültséget. Illetve a mostanában tengerentúli elismerést is bezsebelő Escalate színtiszta sxe attitűdje és mázsás megszólalása volt még az, amit mindenképpen a legekhez sorolok.
És ha már legek, akkor ezeken kívül párat még mindenképpen megemlítenék: ilyen volt pénteken az egyik legjobban várt zenekar, a Juggler hamisítatlan próbatermi beleszarós hangulata, szombaton a Nís elképesztő ragyogása, esetleg az Entrópia Architektúra őspapás szeánsza, illetve tényleg az, hogy ennyire barátságos volt mindenki, és ilyen sok ismerős emberrel lehetett összefutni ezen az osztálytalálkozón. (Simon)
Ricsihez hasonlóan nekem is van rossz szokásom, csak én durvábban tolom: közvetlenül az ötnapos szlovéniai Punk Rock Holidayről hazaérve nyilván benézek a kedvenc hazai ug fesztiválomra (sátorral, horgászszékkel, utazótáskával stb. együtt – furán is néztek rám). A nap végére sikeresen meg is érkeztem, a beköszönés után rögtön rohantam is a lengyel Good Lookin’ Outra, akik átlag 50 másodperces dalaikkal letarolták a kisszínpadot. A rövid számok között a frontember megosztotta gondolatait a világ jelenlegi helyzetéről, szót ejtett többek között Orbánról és Putyinról is. Velős koncertet adtak, ment is szépen a mosh pit. Utánuk végre elcsíptem élőben a Rivers Ablaze-t, sötét, súlyos, technikás zenéjük átütő erejű volt, néha csak úgy kapkodtam a fejemet a húrnyűvések, hirtelen váltások vagy Knapp Oszi pokoli hangja után. A közönség eléggé élte a bulit: akadt, aki tectonicozni próbált, míg az egyik erősen ittas fesztiválozó még Oszi mellé is feltáncolta magát, majd miután a szervezők nagy nehezen letessékelték, a kordont kezdte emelgetni, így ismét fegyelmezésre szorult. (Kiss)
Mint ahogy azt végig meg is fogalmaztuk, egy-két negatív fiaskót leszámítva a 18. Hell Vill is egy hamisítatlan underground összeborulás volt – még ha talán egy kicsit visszafogottabb is, mint a tavalyi. Soma legnagyobb csemetéje felnőtté vált, és ez az a kor, ahol a szülő eldöntheti, hogy istápolja-e még a pelyhes állú csimotáját, vagy útjára engedi azt. Reméljük, utóbbi még várat magára, és a ‘Vill egy elkényeztetett, 35 évesen is anyunál, a pincében nintendózó feszt marad, előtte azonban még meg kell tapasztalnia az egyetemet, és itt jössz Te a képbe: sajnálatos módon az életben semmi sincs ingyen, így a tandíj sem, és ha végre befejezem ezt a továbbtanulós metaforát, akkor rátérhetünk arra, hogy
a fesztivál idén búval bélelt mínusszal zárta a kasszát.
Amennyiben jól érezted magad idén; ha tetszik, amit a srácok most már közel két évtizede újra és újra tető alá hoznak; ha fontos számodra a háttérbe szoruló színtér jövője, és megengedhetsz magadnak egy csekély felajánlást, akkor keresd fel a szervezőket, hogy egy (vagy több) fesztiválos kelméért cserébe hozzájárulhass a mulatság további megrendezéséhez. Mert
a Hell Vill a hazai underground zászlóshajója, amin mi vagyunk a kiskalózok. (Radó)
Fotók: Vitéz Marcell
