Konnicsivá nyího, hángárínó szhushínó, The Ájdoru bándodesz! - The Idoru-turnénapló Japánból

Emlékszel még Az orosz ügyre, vagyis a The Idoru 2008-as kacifántos orosz miniturnéjának naplójára, amelyet anno Szalkai Tibi gitáros írt meg rendkívül leleményesen és azóta is olvasható a Fémforgács magazinnál? Mivel még mindig irgalmatlanul szórakoztató iromány, ezért úgy gondoltuk, hogy ha már a zenekar idén újra kiruccant Japánba is - 18 év után először -, akkor erről a februári ötállomásos körútról is szülessen egy hasonló beszámoló, amely elképzelhető, hogy más lesz ennyi idő elteltével, bár ki tudja. Tibié a szó:

Meg kell hagyni, teljesen más fless a Ferihegyen tengetni az időt és egy másik kontinensen való játszásra várás mámora, mint az M7-esen zötykölődni, illetve valamelyik benyakútján a tipikus rutinoknak hódolni, közeledvén oda, ahol sokszor járt már a művészemberi lélek. Ezidáig kétszer is sikerült megmutatni magunkat - s egyben a magyar virtust - a felkelő Nap országában az első két nagylemezünk kapcsán, viszont 18 év után újra eljött a mi és velünk együtt az Undertow ideje Japánban. Azt is meg kell hagyni, hogy teljesen más kis hazánkban otthonosan rápihenve, kényelemittasan belevágni egy vagy két egymást követő buliba, mint a fél világot átrepülve, egy teljesen másik időzónába csöppenve a bowdenszakadás határáig nyomni a teljesítés gázpedálját hosszabb időintervallumban, ámdebár egymást követő napokon. Kiégett már ez a rutin, így újra magunkévá kellett tenni. Ugyanakkor tudnivaló, hogy olyan ez, mint a biciklizés…

A check-in pillanatai kissé izgalomdúsan teltek, hiszen itt-ott egy-két vagy jó pár kiló/centi a megengedett paraméterek fölé duzzadt. Ilyenkor majdnem mindig beválik a jó öreg "cigánymágia", a ráolvasás, a szuggerálás és szépen mosolygás a pult másik végén üldögélő ítélethozóra. Esetünkben valami bejött, megmenekülvén pár tízezernyi pluszköltségtől. Tény, hogy mindenki tökre jófej volt a LOT-nál (lengyel légitársaság), így a kiút flottul mehetett volna, DE! Szóval:

de nincs is jobb, mint a Varsó-Tokió járat 13 órájában megnyerni a szomszéd sorban egy fészkelődő, hisztiző, üvöltő lengyel kisgyereket.

Emberbaráti szeretetünket és toleranciánkat kőkeményen megmérette ez az amúgy cuki kis tag, aki mérnöki pontossággal ráérzett, mikor szenderedik álomba a környezete, és egyből rázendített. Az igazat megvallva azért egy-két "hagydmárabbavazze" magyar felkiáltás elhangzott eme éjszakai járat alvásmegszakításai közben valamelyikünk szájából.

Tokió

Landolás, Gergő túlélte a repülési fóbiát. A hangszereink és a japán piacra szánt vásárfiánk is rendben megérkezett. Vámnál kis formai társalgás:
- Anything to declare? 
- No…
- Musician, play show? 
- Tourist, make video…
- YouTube, TikTok? 
- Yes…
- Welcome!
- Thanx…

ITT VAGYUNK! Megint (András, Matyi és Tibi)! Kurva jó érzés egyből elönt mindahányunkat. Báár, lehetne melegebb, de egye fene… Emberünk, Waki is feltűnik papucsban, kackiás bajszát majszolgatva ezen a kb. 2 fokos tokiói estén… Japánra általában más dizájnú és méretű járművek jellemzőek, mint a hanyatló nyugatra. Teljes UFO érzet. Turnéjárművünk egy 5 személyes Toyota kisbusz, 2 személyes beépített ággyal a hátsó részében. Utasok: mi öten + Waki és Kosuke, akik sofőrjeink+mindeneseink voltak a turnén. (Which means ketten közülünk az utazás során kötelező jelleggel mindig fent fetrengtek a jetlagtől való megszabadulás reményében, több-kevesebb sikerrel.)

Nagyon tetszetős a szállásunk Sindzsuku városrészben! Hangulatos, klímával ellátott 2 külön helység, tatamik. Fedélzeti komputerrel, választható erősségű és vízsugarú seggmosós, egyben melegített deszkájú WC-vel felvértezett fürdőszoba és a konyha. Mindez max. 30 nm-en. Na, ez nagy Móka lesz! Harmadika este van, és csak 5-én lépünk fel, tehát: reszkess, Tokió!

Irány a belváros. Egymást érik a 0-24-es közértek, ahol nagyon érdekeseket és finomakat lehet kapni tök jó áron!!! Mindenki mindenhol cuki, még a red light district fővezér pimpje is, az örökérvényűen világító széles fogsorával megáldott, s azt sosem titkoló, megnyerően nyájas felhangú brit akcentussal fűszerezett szóhadjáratát ránk gurító, elegáns öltözetében szemmágnesként pompázó színesbőrű Freddy is. Egyik kezünkben hol pálcikára felnyársalt, édes bundás köntösben kolbász, hol sushi szendó, hol ki tudja, milyen tengeri herkentyűs chips, másikban fémdobozos, felül nyitáskor szisszenő hangot adó értékes hengerek. Volt, amelyik henger egész teteje eltávolíttatott, ezáltal bőszen habzó pohárrá alakítva önmagát. Itthon is kéne ilyen!

23:00 után sok vendéglátó bezár, és aznap este érdekes módon ilyen tipikus kocsma jellegű beülőssel sem nagyon találkoztunk. A helyeken általában enni is kellett, különben nem ihatsz csak úgy pőrén. A történetmesélőt moderáltan, de arcba nevette e szándéka miatt a felszolgáló az egyik iszoda-eszeldében. Egyetlen rendőrautót láttunk az éjszakában, szép finoman lelassított melletünk és köszönésre továbbhaladt. Láblejárás, fej, szív és has tele, konzekvencia levonva: másnap (már aznap) korábban kell bekezdeni.

Kora délután el is indítottuk a lavinát. Sindzsuku felhőkarcolós, vendéglátós negyedéből át “TKV-ztünk” Sibujába, a divat- és szórakozóközpontba. Csakúgy, mint Sindzsukuban, itt is egymásra tornyosuló épületek, bennük számtalan olyan bolt, melyek termékeiről fogalmunk sincs. Minden csini-vili, hívogató, a tudatalattiba behatoló üzenettel: gyere, fogyassz el és tégy magadévá MOST!!! Számtalan lehetőség a fogyasztásra, a különböző ismeretlen szolgáltatásokra. Az utcák flaszterei minőségi tömeggel terheltek. Nincs veszélyérzet, béke van és nyugalom, jó hangulat. Sibujából irány Akihabara, ami az elektronikus eszközök bevásárlóközpontjaira vágyók Mekkája! Aki itt nem talál rá valami gépre, az nincs is. Irány vissza Sindzsukuba. Tokió agglomerációjával együtt 40 millió lakossal büszkélkedhet és itt nyílik legszélesebbre a demográfiai olló. Állítólag itt élnek a leggazdagabb és a legszegényebb rétegek. Ennek ellenére homelesst csak párat láttunk.

Alig 48 órája indultunk otthonról, de már annyi élmény gyűlt össze, hogy túl sok lenne leírni. Ha ennyi lett volna az utazás, már jók vagyunk, pedig az első konci csak másnap lesz!

A beülős helyeken remek árak mellett remek étel/ital ízvilág, csakúgy, mint remek felszolgálás, rövid elkészülési idővel, ÉS! finom ser! A kisebb, kevésbé igényeseket preferáltuk, művésznevén “mocskoldákat”. (Báár, ott nehéz igazi mocskoldát találni...) Orrot fújni tiszteletlenség, de szürcsögni ér, sőt, illően jópont! “TKV”-val utazni csúcs, atom pontos menetrend, tiszta környezet, normális jegyárak, klausztrofóbiásoknak olykor nem ajánlott. Viszont utcai kukát, azt vadászni kell!

András mesélte, hogy hajnalban megkelt, és a kinti barangolása során rálelt egy parknyi nyugdíjasra, kik reggeli tornáztak, miközben a fák melletti hangosbemondóból jött a vezénylet. Mit lehet egy ilyen helyzettel kezdeni? Nyilván be kell állni közéjük. Úgy is lett…

Szóval már jóval éjfél után meglátogattuk ezt a természetközeli tornatermet. Kezekben zacskók, zacskókban hengerek. Óriási megfejtések, magyarul hangoskodó ökörködések, egymás bokorba lökdösése és mellbimbópeckesítő hideg. Végül feladtuk a harcot, "holnap is van nap" felkiáltással. Szervezetünk még nem igazán tudta betájolni, mikor milyen ciklust kellene követnie. Kicsit zavarosak voltak a dolgok. Éjszaka Matyi (35 nm-en) az erkélyajtót feszegetve próbált bejutni a WC-be, hajnalban András megint a parkban kötött ki a nyugdíjas orgián.

Na, de eljött a nagy nap, az első konci napja! Helyszín a tokiói Auróra. Mivel csak gitárokat, cint és lábgépet vittünk, minden állomáson kölcsönkaptuk (kölcsönöztük) a klub erősítőit, ládáit és dobcuccát. Használható felszerelés, sajátunk is hasonló, no para. Marshall 800/900/2000, Ampeg. A dob meg mindegy, Márió úgyis szétveri és megszólal… Jól szól a színpad, kifelé is. Persze a klub egy lakóház alsó szintjén található, így 22.00-ig be kell fejezni. Atomjól működő hangszigetelés, arra a -1 szintre is lift visz, semmi nem hallatszik ki. Apropó… Tokióban tudjátok, hány klub üzemel? Több mint 1000, és minden nap programokkal tele.

Előzenekarok egytől egyig bemutatkoznak, egyre gyűlnek az arcok. Ki-ki régebbi 'Idoru-anyagokat szorongat és várja, hogy aláírjuk. Wow… Jellemző a japán előbandákra, hogy tolják, mint az állat, rendre még a dobos is vokálozik az összes húros mellett. Néha rálelhetünk olyanokra (ők vannak kevesebben), kik csak a kutyát ütlegelik, és csupán 3 jótanács illeti őket a történetmesélő enciklopédiájából:

• Ruha eléget!
• Hangszerek elad!
• Zenekar feloszlik! Köszcsá!

De vannak köztük próbbak, sőt mi több, naojjók is, kik után már a felmenetel is szégyenteljessé válhat! 
Közvetlenül előttünk a tetőtől talpig hawaii divatba öltözött tokiói Wacation with the Alohas a jobbak sorait erősítette, olyan kaliforniai örömpunkot hoztak és adták elő szuperul, csak pislogtunk. Aztán!

Konnicsivá nyího, hángárínó szhusshínó, The Ájdoru bándodesz!”

- hangzott bele a klubtérségbe indítómondatunk. (A teljes zenekari beköszönés itt nézhető meg.) A jetlag szorításából még azért nem jöttünk ki, cserébe mégis sikerült hatalmas bulit adni. Olyat, amikor az első hangtól az utolsóig érzed, hogy flow-ban vagy, és ezt a közönség is visszajelzi gesztusokkal, hangszalagfeszüléssel, tapssal. Beindul az egymást erősítő visszacsatolás, te pedig rakétaként szárnyalsz felfelé űri magaslatokba. Egyszerűen zseniális volt, és még csak az első! Hálás volt mindenki mindenkinek a helyszínen.

Ebben a hangulatban persze, hogy bemegyünk még ide-oda a belvárosba lefekvés előtt. Igen ám, csakhogy Oszakába 6-8 óra az út, és az ébresztőt reggel 6-ra kellett belőni. Ultra "szarmeló" volt az indulás, még a végtelen választékú szürcsölős instant közértes leves sem sokat segített. Nagyon szép tájakon autókázás, a pályai megállók nincsenek g*cimód túlárazva - mint a világ egyes helyein ugyebár -, és tele vannak étel-/italválasztási lehetőséggel. Közért is van, művésznevén "Convenience Store". Hűtők mellett "fűtőkkel" ellátva, ahol melegített palackos italok kaphatók, csakúgy, mint különböző melegételek.

Oszaka

Azért Tokió csillogását és pompáját nehéz tartani. Ahogy haladunk vidék felé, úgy ritkul a töménység és kisvárosiasodik az atmoszféra, még a 2,8 milliós, s egyben a második legfuxosabb Oszaka esetében is. Persze, még mindig gigantikusak a méretek és nagy a “brutality élmény”. Megérkeztünk az ottani Kultiplex-szerű és méretű helyre, ami a hosszasan elnyúló magasvasút létesítménye alatti tömbben található. Kötelező bemutatkozás a helyieknek, szándcsekk, atom profi körülmények és hangzás, cserébe hullafáradtság. A szállás pár percnyi sétára volt, de hol? Na, hol? Ugyanúgy a magasvasút alatt, b*sszameg. Mekkora rossz Omen máár…? Azt a gondolatot, hogy kicsit lepihennénk a buli előtt, Waki tiszteletteljes és egyben kegyetlen kérése zúzta porrá. Így hangzott:

Please, watch the bands!

Úgy látszik, ez szokás náluk, mert előző nap is ezt kérte, ámbár míg akkor örömmel, immáron közepesen boldogan tettünk eleget az elvárásnak. Nagyon aranyosak voltak az előzenekarok, mindegyik konferálás közben kitért ránk, ki tudja, mit mondhattak, de mindenkinek tetszett, mi pedig tapsoltunk, kurjongattunk, integettünk, az mindig bejön. A megállapítások a mostani előbanda-felhozatalra is stimmeltek, s a legjobbat megint közvetlen elénk rakták. Nem volt sok hátra a szettjükből, mikor is realizáltuk, hogy a jelenlévő, amúgy fiatalokból álló együtteseken, a szüleiken, rajtunk és pár beeső lézengőn kívül nem igazán vannak ezen a több mint 300 fős helyen. Próbáltunk erőt és lelkesedést meríteni az előző napokból, illetve abból, hogy Máriónak megszűnt a "külföldön sz*rás fóbiája", de valahogy nem sikerült túljutni a holtponton, plusz a jetlag sötét angyala újra eljött értünk. Feledhető bulit nyomtunk, energia-visszacsatolás nélkül. Persze gratuláltak a jelenlévők, meg minden, és amennyire az egész országra jellemző angoltudásbeli hiányosságaik engedték, annyira jókat beszélgettünk velük. A magyar és japán nemzet e 2 dologban biztosan hasonlít:

• Először a vezetéknév szerepel a teljes névben
• Angoltudás  

Kiváncsiságképp megkérdeztük az egyik tehetséges aktort, milyen gyakran lépnek fel a városban. Évi 2-3…? Kiderült, idén ez volt a hatodik, ismétlem, 6. koncertjük. (Február 6-ot írtunk.) No further questions, your honor!
Márió démonai felett aratott sikere mellett egyetlen dolog volt stabil, amibe kapaszkodhattunk, ez pedig a kiváló hangzásunk, amit mindenki egyként méltatott. Egyébiránt ezen az estén egy génkezelt/sugárfertőzött kakukktojás voltunk a híres oszakai kultúréletben. Evvel a tudattal hajtottuk le fejünket a magasvasút, még 1x: MAGASVASÚT alatti emeletes ágyas szálláson. Egy idő után már vicces volt 5 percenként felébredni a történetmesélőnek. Zakatolás, beremegés. Határozottan ez volt a mélypont. A jó hír, hogy hamar elmúlt, innen csak felfelé vezet, és még mindig több volt előre, mint hátra.

Nagoja

Nagoja, Japán harmadik legnépesebb városa (2,4 millió lakos) viszonylag közel van Oszakához, így ráértünk kolbászolni és gyönyörködni annak belvárosában, mielőtt Nagojába vettük volna az irányt. Verőfény, rengeteg vonzó behatás a szemnek, de kevésbé lendületes impulzus, mint a fővárosban, ami tud jó lenni. Szuper fless, már jobb a kedv! Nagojában nyilván háztömb aljában a klub, tokiói mintára minden, magyarán helyi Auróra. Backline rendben, előérzet rendben, jöhet, aminek jönnie kell. Szivárgó emberek, kortárs női egyedek, és

egy idősebb figura, aki állítása szerint az 'Idoru mellett ismer még magyar bandákat. Saját szavaival: "I know Newborn, Dawncore, Bridge to Solace…" (egy másik fazon Tokióban a Satellest is ismerte!)

Most csak 2 előzenekart kellett végignézni, előttünk közvetlenül a japán Killswitch'/As I Lay' blueprint nyomult, 8 éve ott élő amerikai gitárossal. A hölgyek figyelemre méltó érdeklődést mutattak az európai mintázatú biomechanikai vázú emberek iránt (irántunk). Még valamelyik cukorfalattal angolul is lehetett kommunikálni. Aranyos, kedves és lelkes emberek gyűltek össze,

pompa koncertet toltunk, hatalmas energia-visszacsatolással, hálából Márió beszakította a helyi pergőt. Ilyen egy igazi szabolcsi VADÁLLAT!

Gratulációk, pólókra, cédékre aláírás, aranyélet, igyen ser! (Utóbbi se!)

Kapszulaszállodában volt a szállás, végre! Igényes, sokszintes hely a belvárosban. Már a recepció előtt cipőlevevő, ahogy egyébként sok helyen Japánban csuka off. Külön szinten a zuhany és a jakuzzi rész, külön a kapszulák, külön a ruhaletevő szekrények, külön a bár (ingyen piával), külön a szauna stb… Igazi útvesztő, 2 féle kulcs van nálad mindenféle számokkal, 10 perc múlva azt se tudod, melyik mire jó. Hosszan kanyargó fanszőrzetű japókkal egy jó jakuzzizás? Hmmm, thanx, but no! Irány inkább a szauna, abból is azon a szinten lévő, ahová a tetováltak bemehetnek, csak mert nem mindenhova… Simán eltévedsz 1 perc alatt, és csak lifttel tudsz közlekedni ebben a magas téglatest alakú épületben. Ha felfelé akartál menni, tuti, hogy lefele mentek lifttel, és fordítva. Márió szavaival élve:

Húú vazz, ez nem parasztgyereknek való! 

Szóval a tetkó proof szaunában ücsörgő, egész testesen szétvarrt jakuzának nagyon tetszett Matyi pötty tetkója, és egy jót dumáltak.

Aztán irány a bár, viszont a történetmesélő elment aludni, öreg már az ilyen jellegű úri huncutságokhoz, hogy bár és ingyen ital. Előtte beírta a közösbe pontos tartózkodási helyét, és jelezte, hogy van még hely a 7-ediken, come on join! Fekvőke, s erőltetett versenyalvás, gyorsan, sokat. Meg ahogy azt Móricka elképzeli… Jetlagváry Aurél is befészkelte magát a kapszulába. 2-3 óra szemhéjnézegetés után idegbetegség, teló repülőre, mi történhet, úgyis mingyá' jönnek a spanok és majd időben keltenek, addig se rezegjen esetlegesen.

Aztán valaki rázza a lábam, s a fordítóprogram segítségével elárulja, hogy rossz helyen vagyok.

Az én helyem állítólag az ötödiken van. Sehol senki körülöttem. Na de vazz, hogy lehet 13:15? Előbb még hajnal volt…

Ebben a szent pillanatban Kosuke is rám talál, "we gotta go now, hurry" felkiáltással! Igazából 11:00-kor lett volna a check-out. AJJAJJAJJAJJ… Baljós érzet előjövő, dehát mi csúszott félre?

Időközben kiderül, hogy hózápor sújtja a régiót, ahol az úti célunk fekszik, és emiatt lezárták az autópályát. Így eleve több idő, míg odaérünk, plusz ez a kis fiaskó, csudaszép kombó! Már mindenki a buszban, full ciki szitu, tudatban még fél lábbal a kapszulában, de már indulás is, hajrá, sietés! Fejmosás, aztán rátalálunk a hol-mi csúszott szétre. Hiába mondták a többiek Wakiéknak, ők pedig a szállodai alkalmazottaknak a hülyebiztos üzi alapján, hogy hol vagyok, mégis asszonták: nincs ott!

Mit nem lehet megtalálni egy 100 kg-os európai férfiemberen?

Így fullra, de valójában teljesen indokolatlanul tört mindenkire az aggódás. Állítólag be se tudtam volna menni oda, mert a kulcsom az ötödikre jogosít. Igen ám, csak azzal nem lett számolva, hogy egy helyi "kind of a shemale"-lel mosok együtt fogat, egyszerre fejezzük be, s illedelmesen magam elé engedem, mire ő a kulcsával kinyitja az ajtót és bemegyek utána, de nem mellé! The rest is history.

Hikone

Egyre feljebb a hegyvidéken, egyre nagyobb hóesés. Mire Hikone 120 ezres kisvárosába értünk, elég szépre nőttek a hóbuckák. Cipők egyből beázó! Na, ez már nagyon vidékies jellegű település. Sajnos az időjárási viszontagságok és a késés eleve nem tették lehetővé a helyi nevezetességek megtekintgetését, így be kellett érnünk egy ínycsiklandozó és jóáras helyi étkezdében történő lenyugtató közös táplálkozással, ahol R2-D2-féle kis robot hozta ki a kaját, aztán go to the club! Hazaüzenni nem nagyon mertünk, nehogy aggódjanak szeretteink a rekordmennyiségű hóesés miatt…

A klub egy családi házra emlékeztető létesítményben volt, ezúttal nem egy lakótömbben. Nagyon kedves formák minden helységben, de láthatóan nem a modern metal/punk/hc szülővárosába volt érkezésünk, hanem egy archaikus jellegűbe, ami a “zeneművészetet” illeti. NEM BAJ! Mi majd elhozzuk a kultúrát!

Természetesen klubtulajnak bemutatkozás, aki Waki által közölte, még sosem járt itt, illetve errefelé magyar zenekar. Na tessék, micsoda érzés egyedinek lenni. Az első 2 bandát lecsúsztuk, ezért be kellett érnünk az általunk Ozzy/Iggy közös gyermekének kikiáltott arc Kamikaze névre keresztelt produkciójával, aki ennek élén - párducmintás nadrágjában - adta a jelenlévők tudatára, hogy who is the King in town! Punkos heavy metallal kecsegtettek. (Amúgy nagyon rendes emberek voltak, szót nem beszéltek angolul.) Basszus, a közvetlenül előttünk fellépő kiotói arcok Friedmanon tolták. Ők is nagyon kedvesek voltak és minden hasonló jó, de annyira nem, hogy kölcsönadják a történetmesélőnek ezt az álomerősítőt, fuck ’em! 

Talán ez volt a legjobb hangulatú koncert, sok és vicces interakcióval. Első sorban a hölgyek cincogó hangon Márióóóóztak a számok között. Imádták a dobolást, a dobost meg pláne volna…

A klubtulaj keverte a bulit, nem bízta avatatlan kezekre a felelősségteljes munkát. Ő volt ott a rezidens mindenes, akárcsak a városban, hiszen még kulcstartó is készült a figurából, hoztunk belőle haza. Tényleg nagyon fasza bállal szolgáltunk, még közönség is volt, aztán a végén beállítottuk a merch eladási antirekordot 2 CD-vel, amiből az egyikre Ozzy/Iggy gyermeke tette rá a kezét és íratta alá velünk, lélekben átadván a királyi stafétát az újdonsült helyi sztároknak = The Idoru.

Feledhető minőségű és feledhetetlen hidegségű szállásunk élményét gyorsan feledtette egy nagyobb szopóka-nyalóka másnap reggel, ez pedig a becslésekre fittyet hányó és elállni nem akaró hóesés problematikája.

Ilyen havat élőben gyerekkorunkban láttunk utoljára. Vajon odaérünk az utolsó bulira Tokióba? 

A buszt elszánt többedmagunkkal tologatva ki kellett segíteni a parkolóból, hogy rátaláljon az útra, ahol majdnem hiába munkálkodó hókotrók szorgoskodtak. Vajon nyitva lesz az autópálya ilyen ítéletidőben, ha a tegnapi kellemesebb idő ellenére se volt? Ha nincs, tuti nem érünk Tokióba, gondoltuk. Közeledünk a pálya felé, ééééés nyitva! Huhh, megúszóka.

Egy 40 perces lassú csúszkálódva haladás és imák sorozata után egyszer csak minden kitisztult, az utak szárazzá váltak csettintésre. Éljen a szigetországi változékonyság!!! Minden simán ment, még a Fudzsi mellett is volt idő megállni, napozgatni, fotózgatni, élményeskedni.

Tokió

Újra a tokiói Sindzsukuban. Koncerthelyszín egy kis stúdiószoba. A bepakolásnál Matyi úgy bekúrta a fejét a csomagtérben található rozsdás vascsőbe, hogy szívdobbanásra fröcskölt buksijából vére. (Enyhe költői hangulatkeltéses túlzás…) Szóval elég kemény FELÜTÉSSEL indul a történet. Már vártak ránk az előzenekarok és a főnök. Körbeállás, mindenki mindenkinek bemutatkozik. Mint egy új suliban. Ok, akkor most konci előtt kis városlátogatási szándékozás, mire Waki:

Please, watch the bands!

A higgadtság színleléséért járó Nobel-díjat elnyerve bólogattunk. Természetesen a főnök zenekara is játszott. Vajon melyik előzenekari csoportba tartozhatott, hmmm…???!!! Aztán egy kiváló modern zenét kiválóan zenélve játszó trió is feltűnt a színen. Ez igen, nagy taps! Itt is minden banda üdvözölt minket a színpadon. Ügyesen taktikázva ügyeltünk arra, hogy valamelyikünk mindig legyen bent és képviselje a zenekart, megadván figyelmével a Japánban oly fontos tiszteletet a színpadon lévőknek. 

Mi jövünk, 5, azaz ÖT előzenekar után végre mi jövünk. 

Konnicsivá nyího, hángárínó szhusshínó, The Ájdoru bándodesz!”

S már szóltak is a The King is Naked catchy taktusai. Ez a buli is remek volt. Úgy összeértünk ez alatt az 5 nap alatt, hogy voltak nem kevés olyan pillanatok a szettben, mikor stúdióminőségben toltuk az ipart. Szuper hangulat, meglepetésemberek. Egy régi francia barát, "Thai", aki 8 évet élt Budapesten (jelenleg Thaiföldön), átrepült erre az eseményre, hogy találkozhasson velünk. András gyerekkori osztálytársa is lenézett, aki már 30 éve Tokióban él és tanít külföldieket japánul, japánokat angolul. Voltak cukker fizetővendégek, szoknyában is, 8-as formában headbangelve.

Egy figura hozta az első 3 számos kislemezt dedikáltatni. Csak úgy megjegyezném, még nekünk sincs belőle.

Volt, aki a Face the Lightot lobogtatta és íratta alá. Ezek a figurák 20 éve is ott voltak a bulikon és nem felejtettek el minket. Vették az új lemezt, az új pólókat, őszinte volt a gratulációjuk és a tekintetük. Na, ilyen élményekért meg pláne megérte az egész!

Éjszaka még a bátrabbak dorbézoltak egy jó nagyot Kosukével itt-ott-amott (aki kénytelen volt belátni, hogy a japán máj kisebb és gyengébb…), pl. egy karaoke bárban üvöltve a Titanicot. Másnap volt még egy jó pár óránk a kora esti indulásig, ezért szétjártuk ezt a fullos világvárost a maradék időben. Összesen 3 napot töltöttünk Tokióban, nyilván tizedét nem látván az igazi arcának, de már ez is feledhetetlen monumentális élményekkel szolgált szívünknek, emlékezetünknek! Köszönjük, Japán; köszönjük Nektek, hogy elolvastátok eme kisregényt és lejöttök a "welcome home" bulira; köszi NKA, legközelebb még közelebb. SZÁJONÁRÁ!

Köszönjük Tibinek a kimondottan különleges élménybeszámolót, amely valószínűleg mások képzeletét is megmozgatta. Ha te is példát vennél a japán rajongók mentalitásáról, megteheted április 11-én Budapesten, a Turbinában, amely várhatóan a srácok egyetlen idei hazai koncertje, ráadásul új koncertprogrammal és új dalokkal(!) készülnek. Továbbá itt búcsúzik a Wishes mostani felállása, a bulit pedig az első nagylemezén dolgozó afewyearslater rúgja be.

Még több fotó a bandatagoktól a turnéról: