2023. november 22.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Lorna Shore a legutóbbi énekesváltásával és a tavalyi Pain Remains album kiadásával rohamtempóban vált a 2020-as évek legmenőbb feltörekvő metalbandájává, ezt pedig nemcsak az internetes mérőszámok, de a jegyeladások is alátámasztják. A szimfo-deathcore-t a végletekig kimaxoló banda ugyanis hónapokkal előre telt házat csinált a 3500 fős Barba Negrában, és az óriási hype miatt a hétfői koncerten masszívan érződött is a levegőben, hogy itt most valami nagyon fontos dolog tanúi és részesei vagyunk. Az újdonsült sztárbanda és turnétársaik pedig lazán beteljesítették a csillagászati elvárásokat, sőt,
konkrétan sokkal nagyobb “must see” kategóriás buli volt ez, mint az egy hónapja harmadháznak muzsikáló Thy Art Is Murderé, vagy jóformán bárki más hasonló kaliberű bandáé, aki idén megfordult nálunk.
Pedig tudatában annak, hogy hangzás szempontjából mekkora zsákbamacska a hely, az utolsó pillanatig rendesen bennem volt a para, de alaptalanul: az egész este jóformán hibátlan megszólalással ment végig. Persze az most is bebizonyosodott, hogy a Barbában egy teltházas buli olyan tömegnyomorral jár, aminek az átvészeléséhez kötélidegzet kell, de ha ezen túl tudunk lendülni, zenei és produkciós szempontból nem egyszerűen csúcsformát hoztak a bandák, de még arra is ráemeltek. Értem ezt úgy, hogy nagyon rég nem láttam egy turné fellépői között ennyi közreműködést, nagyjából mindenki mindenkivel featelt, még a turnéfotós meg a mörcsös arc is beszállt a hörgésmorgásba – és mindenki kurva jól is nyomta!
A teltházból adódóan szerencsére már a program elején is elég tisztes tömeg várta a zenekarokat, a két nyitóbanda pedig szépen be is indította a bulit. A Distant és az Ingested egyaránt a deathcore bunkóbb, otrombább vonulatához tartozik (nevezhetjük slamnek is, csak ez a műfajmegjelölés valamiért ritkán jut eszembe magamtól). Persze egyik bagázs sem riad vissza a gyors darálástól sem, rideg blastek festik alá a hörgés-rikács-disznóvisítás kombókat, néhol egy kis hardcore-os two-step téma is befigyel, és persze mindig minden oda fut ki, hogy megjön a lassú tahó breakdown, amibe a csontjaid is beleremegnek. Aztán mikor már azt hinnéd, hogy vége, megúsztad, túlélted, akkor egy másodperc szünet után jön belőle még egy kör, még súlyosabban, még lassabban, még tahóbban – és eljön az a pont, amikor már önkéntelenül is felröhögsz azon, hogy mennyire kemény ez az egész. Vizuál terén elég puritánban nyomta az összes vendégbanda, nagy zenekarlogós molinók, stílusos zöldes meg vöröses fények, és ennyi, de nem is kellett több: itt a zene magáért beszélt.
A Rivers of Nihilt legutóbb egy éve láthattuk a Dürerben, a Faces of Death nevű, értelemszerűen halálmetálos, de ahhoz képest igencsak agytornáztatós turnécsomagban, most pedig messze ők voltak az este legprogresszívebb, vagy legalábbis legváltozatosabb zenekara. Náluk a darálós és málházós riffhegyek közé simán beférnek a pszichedelikusnak mondható elszállások is, szaxofonszólókkal színesítve (azt hiszem, örök szívfájdalmam marad, hogy ezekre nincs egy élő zenészük, pedig igény, az volna rá), sőt, néha még tiszta ének is van (szentségtörés!). A kordonba kapaszkodó első sorokon – na meg a sarokban unottan telefont nyomkodó kölykökön – végignézve látszott is, hogy az őrjöngésre vágyó és szomjazó közönség egy része nem annyira tudott mit kezdeni ezzel a kifinomultabb, kontrasztosabb zeneiséggel, de ettől még a Rivers of Nihil is egy imádnivaló műsort rakott le szűk 40 percben, a legutóbbi The Work helyett nagyrészt az anno szintlépést hozó Where Owls Know My Name albumra kihegyezve, de már a készülő következő anyag eddig megjelent előzeteseit is csatasorba állítva.
Sokan talán nem is tudják, és mindenképp érdekes belegondolni, hogy a Lorna Shore egyszer már járt Budapesten, méghozzá a 2017-es Never Say Die turnéval, még szinte ismeretlen bandaként, tök más tagsággal, és este 6-kor játszottak 25 percet a régi Dürerben. Ezután jöttek volna 2020-ban is, tehát még mindig a nagy befutás előtt, újfent előzenekarként, annak a bulinak a covid tett keresztbe – aztán röpke három év alatt úgy feltörtek a csúcsra, ahogy sok más zenekarnak egy évtized alatt sem sikerül. Ehhez persze kellett az, hogy Will Ramos megérkezzen, megcsillogtassa röfögőtehetségét, és ezzel, meg a YouTube-on tanúsított “szomszéd srác” vibe-jával villámgyorsan belopja magát az internet szívébe. Innentől pedig csak annyi dolga volt, hogy mindezt élőben is sikeresen lehozza. Spoiler alert: le is hozza. A rajongók hüledeznek, a szekér fut, a kassza csörög, mindenki boldog.
Na de milyen is egy Lorna Shore headliner koncert 2023 végén?
Ez különösen azért bravúr, mert a dalaik kifejezetten hosszúak, átlag 6 percesek, és mégis fenntartják a figyelmet, hiszen minden téma csúcsra van járatva: a gyors riffelések konkrétan felaprítanak, a szólók átkozottul epikusak, a breakdownok meg lehetetlenül kemények, és általában az egyes számok között is megy valami átkötő háttérzaj, nehogy az egyszeri figyelemzavaros néző ingerek híján maradjon.
Ahhoz képest, hogy Will mennyire fiatal, a színpadon baromi karizmatikus csávó, még úgy is, hogy nem dumál kimondottan sokat, inkább a velős, lényegre törő bemondások híve. A vokálteljesítményét meg nem is érdemes ragozni, nemcsak szimptán tehetséges, hanem rendesen meg van áldva ezekkel a hangi adottságokkal, emberfeletti dolgokat hoz össze látszólag minimális erőfeszítéssel.
Mégsem lehet azt mondani, hogy a Lorna az énekes egyszemélyes show-ja, már csak azért sem, mert Adam de Micco kezében az a rózsaszín-sárga gitár egyszerűen annyira strici, hogy muszáj odafigyelni rá, rendesen vonzza a tekintetet, mintegy jelezve, hogy Ramos parádézása mellett ki is az igazi agy a zenekarban. És a srác nemcsak olyan csilivili szólókat teker, hogy le a kalappal, de amúgy is sokszor az ő hősködős gitárdallamai jelentik a legfőbb kapaszkodót a zenében, konkrétan van olyan témája, ami – a rikácsolást meg a blastbeatelést lejjebb tekerve – simán lehetne valami kardozós-sárkányos északi power metal is. Na nem mintha ez baj lenne, hiszen minden zenei stílus rejt magában értékeket, csak jó érzékkel kell azokat használni.
Mindemellett Austin Archey dobosnak is kijár egy pacsi, hogy ennyi blast meg duplázótaposás közepette nem fordul le a székéről végkimerülésben (persze ilyenkor azért ajánlott nem elfelejteni, hogy a trigger a death metal-dobos legjobb barátja…). Valamint érdemes még megjegyezni, hogy élőben a nagyzenekaros témák sokkal kevésbé hangsúlyosak, mint lemezen, bár az is könnyen lehet, hogy ez csak a Barba adottságai miatt sikerült így.
A koncertműsor felépítése kicsit biztonsági játéknak érződött: lemezbemutató lévén nyilván lement a Pain Remains kétharmada (tehát a klipes számok), plusz ezek között elvegyítve az egész 2021-es EP, na meg az azelőtti Immortal címadója. Tehát minden, ami tutira telitalálat. Viszont úgy érzem, egy ilyen kaliberű headliner programban bőven lett volna mozgástér előhúzni pár kevésbé egyértelmű számot is, és elvinni a játékidőt másfél óráig, szemben ezzel a végig a piros tartományban döngető 75 perccel. Ez egyébként főleg azért érdekes, mert amíg nekem személy szerint a Pain’ kerek egy órája önmagában hallgatva néha már megterhelő, szinte megemészthetetlen volt, addig élőben sokkal könnyebben csúszott az egész, tényleg egy pillanatra sem veszítettem el a fonalat, sőt, határozottan értékeltem volna, ha kicsit tovább tart az élmény.
Mindent összevetve a Lorna Shore egy minden szempontból hibátlan show-val bizonyította, hogy rászolgált a példátlan népszerűségre, sőt talán még néhány olyan arcot is meg tudott győzni, aki eddig szkeptikus volt velük szemben és csak kíváncsiságból, vagy esetleg az előzenekarok miatt jött el. Aki meg már eleve rajongóként érkezett, az fixen az év – vagy akár megint az egész élete – egyik top koncertélményével mehetett haza.
Fotók: Tóth Gábor
