2023. augusztus 27.
Vannak olyan koncertek, amiket igazából egyáltalán nem érdemes túlgondolni, egyszerűen el kell rájuk menni és jól szórakozni. Pont ilyen volt ez a nyár végi kedd este is a Barba Negrában, ahol két, az utóbbi években egyre népszerűbb metalcore-banda, a While She Sleeps és a Beartooth egyesítette erőit. A második legnépszerűbb sheffieldi ‘core-bandának lassan már nem is számoljuk, hányadik koncertje volt ez nálunk az elmúlt bő évtizedben (amúgy de, a hatodik), viszont tekintettel arra, hogy eleddig többször játszottak az Architects előzenekaraként, mint nem, így épp ideje volt már, hogy kibújjanak Sam Carterék köpönyege alól, és közel hét év után újra önállóan durrantsanak egyet Budapesten. Ehhez pedig kiváló partnernek bizonyult az Attack! Attack!-ból való dobbantása után önmagát sikeresen újradefiniáló Caleb Shomo és zenekara, akik szintén 2016 végén jártak itt először és egyben utoljára. (Völgyesi)
Az estét hazai frontról az ország egyik legmegbízhatóbb (dallamos) hardcore-bandája, a Satelles nyitotta. A srácok ezzel a bulival zárták a nem túl tartalmas, de annál jelentőségteljesebb nyári idényüket (Petofi-lemezbemutató az új Dürer nagyteremben, majd fellépés Bécsben a Touché Amoré előtt), hogy szeptemberben majd kipihenten ünnepelhessék meg a tizedik évüket zenekarként, két egymást követő estén a Robotban. A fiúk szinte percre pontosan hat órakor fel is rúgták a tesztoszteronos vödröt, és a nyakunkba zúdították azt, amit én csak úgy hívok, hogy
a magyar Modern Life Is War.
Persze nyilván szó sincs itt másolómacskaságról, a srácok az elmúlt egy évtizedben anyagról anyagra bizonyították be, hogy többek egyszerű leckefelmondóknál: erre ékes bizonyíték lehet a két évvel ezelőtti 3AM Confessions nagylemezük, ami nálunk is a dobogó tetején végzett, és amiről most is előrántottak pár megkerülhetetlen nótát, többek közt a banda egyetlen magyar nyelvű darabját, az egyre nagyobbakat szóló Az adás megszakadot.
Bokis Balázs énekes a dalok közti pár szavas helyzetfelmérésen kívül nem is nagyon vesztegette a szűk félórás szett egyetlen percét sem holmi mantrázással testvériségről, egységről, ellenállásról (amikkel amúgy semmi gond nincs megfelelő mennyiségben), és valahogy érezni lehetett egy megmagyarázhatatlan feszültséget a levegőben, mintha egy, a halántékodon húzódó ér próbálna kipukkanni. Ennek talán köze lehetett a zenekar mögötti kivetítőn hatalmasodó három nyilas emblémához is, ami tulajdonképpen egy antifasiszta jelkép, illetve a Strike Anywhere logója megfordítva – ahogy arra ott a tömegben, teljesen jogosan fel is hívták a figyelmemet. Aztán nem is kellett sokat várni a már említett robbanásra: két dal között ugyanis Balázs a háttérre mutatott és így szólt (sajnos ez nem lesz pont szó szerint, mert nem volt időm se felvenni, se lejegyzetelni):
Ezen a színpadon több kirekesztő zenekar is megfordult már, mi pedig ezzel nem kívánunk sem azonosulni, sem közösséget vállalni!
Aztán ment is tovább a gyepálás, mintha mi se történt volna. Hogy maxi riszpekt-e ezért a srácoknak? Zokszó nélkül! Hogy volt-e ennél tökösebb mozzanata az estének? Nem hinném. Hogy nem sok meghívást fognak kapni ezentúl a Barba stábjától? Egészen valószínű. De hát a hardcore/punk már csak ilyen, a Satelles pedig ismét bebizonyította, hogy ami a szívükön, az a szájukon. (Radó)
Az estét a Beartooth folytatta (akikről én amúgy valamiért azt hittem, hogy zárni fogják a sort, de biztos kikaptak a britek ellen kő-papír-ollóban), és ha esetleg eltévedtem volna a Barba felé menet, elég lett volna csak követnem a rengeteg fejkendős rajongót a HÉV-től. Ez – meg a tényleg majdnem minden második emberen lévő macifogas mörcs – is azt bizonyítja, hogy az ohiói zenekarnak jóval nagyobb relevanciája van kis hazánkban, mint amit én valaha is sejtettem. Ez mondjuk nem akkora meglepetés, nekem viszonylag későn érett be a banda, nagyjából a harmadik lemez, a Disease volt az első, amire elégedetten tudtam csettinteni. Jó, meg azért volt pár fülbogár szám előtte is. Az igazi érdeklődésemet azonban az idén októberben megjelenő ötödik anyagról csepegtetett előzetes dalok hozták meg, amik már egy jóval lazább, játékosabb, és lényegében szabadabb dalszerzési metódust vonultatnak fel.
Ennek legtöbb köze a frontemberhez van, és ez esetben tényleg nem állja meg a helyét az „énekes” kifejezés, ugyanis Caleb Shomo ennek az egész kompániának a lelke.
A fickó énekel, üvölt, hörög, zenél, producerkedik(!), táncol, divatba hozza a fejkendőt, bedönti a felsőruházati piacot, és egész egyszerűen élmény nézni a színpadon.
Ja, és mindemellett nem átall lekoreografálni a konkrétan szüntelen circle piteket és wall of deatheket, amiken alkalomadtán gigacsanád módjára át is sétál – gitárral a kezében. Mit mondtam, hogy a Satelleshez kötődik az este legnagyfaszúbb mozzanata? Szerintem ők sem sértődnek meg, ha ezen meg kell osztozniuk Caleb jelenségével.
Ennek a menetelésnek jól meg is ágyaznak a setlistbe belepaskolt klasszikusok, mint az In Between, a Hated vagy a Disease – meg persze mindhárom új dal, amik a zenekar arcának mentális újjászületéséhez asszisztálnak. Az pedig vitathatatlan, hogy a modern metalcore egyik legvagányabb (és egyáltalán nem metalcore-os) album-, illetve koncertzárója a beszédes című The Last Riff, ami ezúttal is a földbe döngölt minden egybegyűltet. Hogy miért mondom, hogy ezúttal is? Mert idén már láttam egyszer a fiúkat, még márciusban Londonban, a Motionless in White és a Stray from the Path társaságában, és ha valaki azt mondaná, hogy most azonnal elmehetek egy harmadik bulijukra, zokszó nélkül igent mondanék. Ezeket az arcokat ugyanis legalább egyszer látni kell! (Radó)
Ha láttad már élőben a While She Sleepst (és ahogy említettük, itthon is bőven volt már rá lehetőség), akkor tudhatod, hogy egy koncertjük előtt nagyjából annyi kérdés merülhet fel: ez most vajon király buli lesz, vagy überkirály?
A sheffieldi ötösnek valahogy kivételes tehetsége van ahhoz, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között tíz percen belül ünnepet csináljon egy koncertből.
Ez most is simán összejött, ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy csaptak már nálunk ennél sokkal tökéletesebb bulit, nem is egyszer, szóval maradjunk annyiban, hogy az ötös jár, de csillag most nincs rajta.
A WSS egyik nagy erőssége az, hogy miközben napjainkban a metalcore-bandák többségét szinte meg sem lehet különböztetni egymástól, nekik van egy egészen egyedi, messziről felismerhető stílusuk. Más kérdés, hogy mostanában ez kezd áldás helyett átokká válni, az újabb dalaik meg egyre kiszámíthatóbbá. Van valami fogós alaptéma, arra egy jellegzetesen kimunkált gitárdallam, némi rikácsolás Loz Taylortól, kórusban éneklős refrén, majd mindez megszórva pár vaskos zúzda témával (konkrét breakdownokból viszont egyre kevesebb van), gyakran előkerül valami pattogós drum & bass ütem, meg persze egyre erősebb a nu metalos vibe. Utóbbira a legjobb példa a ráadásban eldurrantott Linkin Park – One Step Closer cover, amit egyébként nem is maga a banda, hanem a roadjaik adtak elő – na ilyet azért tényleg nem mindennap lát az ember.
Eközben a küzdőtéren nyilván végig dúlt az össznépi arconpörgés, hatalmas pitek, szörfölések és guggolgatás, az meg mintha senkit nem zavart volna, hogy igazából az egész koncert elég gyengén szólt – az elején konkrétan annyira el voltak tűnve a gitárok, hogy az egyik chatemben még az “anti riffness club” kifejezés is felütötte a fejét. A setlist is bőven hagyott hiányérzetet, mert bár 70 perc és 14 szám tök korrektnek mondható egy ilyen metalcore-buli esetében, viszont a repertoárt teljesen ledominálták a banda legújabb, MINDENT CAPS LOCKOZÓS korszakának dalai: Sleeps Society, Anti-Social, The Guilty Party, Systematic, meg ilyesmik. Ennél régebbről pedig csak egy maréknyi kötelező fért bele (You Are We, Four Walls, Silence Speaks – utóbbiba Caleb Shomo is beugrott egy featre), miközben teljesen érthetetlenül lettek elhanyagolva olyan alapdalok, mint a Seven Hills, a Brainwashed, sőt még a Hurricane is, ami tutira sokaknak okozott súlyos szívfájdalmat.
Persze mindezek csak apróságok egy kitűnő hangulatú este mérlegén, ami inkább dől a Beartooth javára, de a While She Sleepsnek sincs semmi oka szégyenkezni. Soha rosszabb random nyári kedd estét! (Völgyesi)
Fotók: Révész Patrik
