Innen szép nyerni – Deftones-koncertbeszámoló

Nem mondhatni, hogy az utóbbi 10 év első magyarországi Deftones-koncertje szerencsés csillagzat alatt született. Először ugye a covid miatt csúszott a buli kerek két évet, időközben a Budapest Park gyakorlatilag belépett a leggyengébben szóló helyek klubjába, majd mindennek a tetejébe az utóbbi pár hónapban jöttek a zenekar tagsága körüli parák is. Kívülről elég cinkes ügynek tűnt már a Sergio Vega basszerral való szakítás is, majd amikor Stephen Carpenter gitáros bejelentette, hogy köszöni a lehetőséget, de egyelőre nem kívánja kitenni a lábát az USÁ-ból, azon a korábbi laposföldes-oltásellenes-dínótagadó nyilatkozatainak tükrében leginkább már csak kínunkban röhögtünk. Mert oké, lehet hogy a csávó az évek alatt teljesen elszívta az agyát, de attól még ugyanúgy vitathatatlanul az egész metalszíntér egyik legzseniálisabb gitárosa, és hát rohadtul életszerűtlennek tűnt, hogy bárki más próbálja meg eljátszani a lehetetlen akkordjait és a jellegzetesen furkó riffjeit, amik a Deftones zenéjét oly nagyban meghatározzák. Végül az utolsó napokban még az is borzolta kicsit a kedélyeket, mikor kiderült, hogy bemelegítés gyanánt nem lesz itt semmilyen előzenekar, se külföldi, se hazai, csak valami nyamvadt rockdiszkós DJ-szett. Így hát hiába lett pazar a sacramentóiak utolsó lemeze, még így is sokkal több tényező szólt a tegnapi koncert ellen, mint mellette. Innen szép nyerni, ahogy mondani szokás. És ha végül nem is csont nélkül, fölényesen, diadalmasan, de a Deftones mégiscsak nyert.

Hogy hogyan? Ehhez vegyük sorra, mik azok a dolgok, amiktől egy Deftones-koncert jó lehet.

Van egyrészt maga a zene, ami gyakorlatilag ide-oda csapong a dühösen pattogós nu metal, a sokhúros, pincébe hangolt, “besztóndult Meshuggah”-jellegű málházások, meg a gazdag atmoszférikus textúrák és elszállások háromszögében, és mindegyik végpontnál elég sokat számít, hogy mennyire szólal meg tisztán vagy erőteljesen. Nos, itt most hallottam olyan véleményt, hogy a hangzás végig remek volt, mások szerint meg végig borzasztóan ergya, szerintem egyébként az igazság valahol a kettő között leledzik, és nagyjából a szett felétől volt rendben, de az objektív valósághoz ezzel nem jutottunk közelebb. Azt azért szögezzük le, hogy igen, megint tényszerűen végig tök halk volt az egész, függetlenül attól, hogy hova is álltál. 95 decibelre korlátozni egy metalbulit eleve nagyjából olyan, mintha 3 deci sörből kellene hazateleportálós módon bekúrnod: valószínűleg nem fog működni.

Aztán van maga a zenekar, élén Chino Morenóval, aki a minimális, de ízléses háttérvetítést leszámítva gyakorlatilag egymaga testesítette meg a látványos színpadi jelenlétet, de úgy, hogy az a többiektől ne is nagyon hiányozzon. Abe Cunningham dobos és Frank Delgado szintis/kütyüs eleve be van szorítva a színpad hátuljába a saját motyóik mögé, előttük meg a két beugró húros, Lance Jackman gitáros és Fred Sablan basszer tök korrektül eljátszotta, amit el kell, néha még bele is lelkesedtek, de azért nem szántották fel a színpadot. Chino viszont végig megállíthatatlanul mozgott föl-alá, lemászott a kordonhoz is, közben hol megveszekedetten visított, hol szuggesztíven susmorgott (még ha néha kicsit csúszkálva vagy megúszósra véve is), meg persze pár dalt végig is gitározott, bár kevesebbet, mint az elmúlt években szokása volt. A szünetekben meg jókedvűen nyomta a sablondumákat a hosszú idő utáni találkozásról meg a péntek estéről, de az előző esti zenekari elhajlást is felemlegette, aminek a csattanója az “Egészségedre” nyelvtörőzés helyett egy, a színpad széléről érkező velős “Egi!” aranyköpés lett. [Kollektív röhögés.]

Vannak még a dalok, és hát ki kell mondani, hogy a Deftones a bő 30 éve alatt nagyjából mindig is élen járt a dalszerzésben, nemcsak a nu metal színtéren (és most nem kezdünk el azon vitatkozni, hogy mennyire tartoznak oda vagy többek annál), de az egyetemes rockzenét tekintve is. Persze mint minden zenekarnak, nekik is megvolt a közmegegyezéses aranykoruk, sőt nekik kapásból kettő is, nevezetesen az ezredforduló körüli Around the Fur + White Pony éra, meg a 2010-es évek elején a Chi Cheng tragédiája utáni újjászületés a Diamond Eyes + Koi No Yokan lemezekkel. Mindezzel úgy tűnik, ők is pontosan tisztában vannak, lévén a koncert háromnegyedét ez a négy anyag tette ki. A többi albumról csak “futottak még” módra került elő pár szám, még a másfél éve megjelent Ohmsról is csak kettőt játszottak, szóval lemezbemutatás helyett nettó közönségetetést kaptunk. Ezt a képet kissé árnyalta, hogy a buli első felében, még világosban, a dübörgő lábdob dominálta hangzás mellett leginkább csak az Around‘ lemez groove-osabb, energikusabb dalai működtek igazán jól (még szerencse, hogy jó sok volt belőlük), míg az olyan visszafogottabb, belemerülős darabok, mint a Tempest vagy a Digital Bath, kevésbé tudtak érvényesülni. De ahogy a sötétedéssel párhuzamosan megjött a kakakó a gitárokra, tök szépen összeállt a kép, a You’ve Seen the Butchertől kezdve már szélesen vigyorogtam mindenre, a Sextape meg a Change meg már rendesen megbabonázós volt. Az mondjuk tény, hogy 80 perc nem kimondottan sok egy ennyire kultikus zenekartól, és a 10 órás időkorlátig simán bele is fért volna még pár dal, de amit eljátszottak, az gyakorlatilag egy hibátlan válogatás volt, “jaj miért pont ezt tolják” pillanatok nélkül, maximum az elkerülhetetlen “kár, hogy a Passenger kimaradt” és hasonló sóhajtozásoknak lehet némi helye. Mondjuk egy Hexagramnak én is rohadtul örültem volna még, de segáz, a Bloody Cape is ment épp ugyanakkorát.

Meg persze van a közönség, aki jól akarja érezni magát a koncerten, ha már egyszer kemény pénzeket fizetett ki a belépőre, meg persze tizen-huszonévvel fiatalabbnak is akarja érezni magát, mert “régenmindenjobbvót”, és ennek megfelelően amikor a koncert tizedik percében megszólal egy olyan generációs himnusz, mint a Be Quiet and Drive, meg rögtön utána a My Own Summer, hát abból akkor is óriási össznépi meghömbölödés és örömünnep lesz, ha történetesen egyelőre még csapnivalóan szól az egész. Egyszerűen nem számított. A koncert halksága miatt a nép simán túl is harsogta Chinót, amitől meg néha egészen olyan érzésem volt, mint amikor egy házibulis karaokeban hajnali 3-kor próbálunk kórusban elénekelni nyilvánvalóan elénekelhetetlen dalokat, és persze az egészből csak egy esetlen, kellemetlen vernyákolás lesz. És itt most egyáltalán nem a szemét sznob beszél belőlem, egyszerűen Chino vokálozása a legtöbbször olyan, amit mindannyiunk érdekében jobb meg sem próbálni leutánozni, és ezalatt nyilván a fentebb már említett sivákolásokra és sustorgásokra gondolok, nem például a Diamond Eyes mennyei “time will see us realign” kórusára, ami már igenis gyönyörű volt így többezer ember torkából.

A koncert első felében még azt fogalmazgattam magamban, hogy ez az egész így tulajdonképpen élvezhető, de jónak nem jó, a végére viszont rendesen átbillent a mérleg pozitívba. A szájhúzásomba belejátszott a hangzás kezdeti gyengélkedése mellett az is, hogy a Deftones alapvetően esti zene, szóval már csak emiatt is úgy érzem, jobban jártunk volna, ha nem a nyári napforduló hetében és szabadtéren nézhetjük meg a zenekart, de mindez nyilván csak a körülményeken való rugózás, miközben Chinóékon igazából egyáltalán nem múlott semmi. A lényeg, hogy a nap végén a Deftones a sok baljós előjel dacára még Stef Carpenter nélkül is tudott olyan élményt adni élőben, ami méltó a saját hírnevéhez. Ennél többet pedig igazából aligha kívánhattunk volna.