Több prog, kevesebb drog – Deftones: Ohms

Tracklist:

1. Genesis
2. Ceremony
3. Urantia
4. Error
5. The Spell of Mathematics
6. Pompeji
7. This Link Is Dead
8. Radiant City
9. Headless
10. Ohms

Műfaj: alternatív metal

Támpont: Team Sleep, Glassjaw, The Smashing Pumpkins

Hossz: 46:17

Megjelenés: 2020. szeptember 25.

Kiadó: Reprise

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Deftones nem viccel. Hogy mennyire nem, azt első körben az ezredfordulón tették egyértelművé, ugyanis az örök viszonyítási alapként funkcionáló fehér lovas lemezük jó pár pofont kiosztott a szép lassan önnön paródiájába forduló nu metal színtérnek, mindezen túl pedig olyan mélységekbe invitált a saját kibaszott elménk legreménytelenebb bugyraiban, hogy az egyszerre volt rémisztő és csodálatos – így hát méltán érett belátható időn belül modern klasszikussá ez a kokainnal és depresszióval vastagon átitatott dalcsokor. Ami azonban igazán lenyűgöző a történetben, hogy a sacramentói csapat azóta sem veszített relevanciájából, gyakorlatilag az ezt követő 20 évben is a kortárs keményzene megkerülhetetlen szereplői maradtak. Ezt a képet némileg árnyalta az előző megmozdulásuk ’16-ban: a Gore helyenként félkész jellegű dalaival és összecsapott hangzásával okozott némi keserű szájízt, ugyanakkor az is világos volt, hogy akik ennyi év fennállás és a zenekart ért tragédia után még mindig olyan dolgokat bírnak összerittyenteni, mint az Acid Hologram vagy a Rubicon, ott nem a recepttel van a probléma, a kémiával annál inkább. Ezt nyilván ők is belátták, így újra felvették a kapcsolatot az első négy lemezt jegyző Terry Date producerrel, hogy aztán a kötelezővé vált „ez most tényleg olyan lesz, mint a White Pony” hazugságot letudva kidobják az idei év talán legjobban várt lemezét.

Ami a legfurcsább ebben az egész sztoriban, hogy Terry Date ide vagy oda, az Ohms elsőre (és sokadszorra is) inkább emlékeztet a Saturday Night Wrist és a Koi No Yokan sajátos hibridjére, mint a korai lemezek közül bármelyikre. Előbbi hatás az újfent fajsúlyos shoegaze / dream pop beütésű énektémákban, utóbbi a minden eddiginél progresszívabb megközelítésben mutatkozik meg. Ezúttal Carpenter volt a főnök a dalszerzésben, aki időközben beújított egy kilenchúrost is (ráadásul köztudottan nagy Meshuggah-fanboy), és talán sosem brillírozott még ennyit Deftones-lemezen. Azonban nem egyedül viszi a hátán a showt, talán nem túlzok azzal sem, hogy a Cunningham–Vega páros napjaink egyik legkirályabb ritmusszekciójává fejlődött, Frank Delgado kicsit sem tolakodó, ám annál hangulatosabb, ambient-szerű elektronikája pedig albumról albumra egyre nagyobb teret kap – megérdemelten. Nyilván továbbra sem a hangszermaszturbálás van a középpontban, ennek ellenére talán az első Deftones-lemez, ami lazán megállná a helyét instrumentális darabként is. Ezt persze felesleges pedzegetni, amíg itt van Paksi Endre ázsiai unokatestvére Chino Moreno, aki akkorákat énekel, mint ide Alaszka, legyen szó az olyan arénakompatibilis refrénekről, amiket a Radiant Cityben és az Urantiában produkál, vagy éppen a Headless védjegyszerűen suttogós verzéit felváltó shoegaze parádéról, az Error végén hallható álomszerűen elmosódott dallamok közepette pedig olyan tartományokba merészkedik, mint a Digital Bath óta egyszer sem.

Utóbbi darab egyébként Sonic Youth-beütésével remek példa arra is, hogyan tud ennyire újnak hatni valami, ami minden paraméterében tipikusan Deftones, de szintén említhető a The Spell of Mathematics poszt-metalba hajló elszállása, vagy a Pompeji sirályhangokkal megtámogatott hosszú elektronikus hangszőnyegjei is: mind olyan újítások, melyek kicsit sem hatnak sem hatásvadásznak, sem erőltetettnek, viszont rengeteget hozzáadnak az atmoszférához. Ami egyébként szokatlanul egységesre sikerült ezúttal, nincs kimondottan lassú szám (pedig én azt is zabálnám, ha írnának egy albumnyi Sextape-et), ahogyan Elite-féle elborulásokat is hiába várunk, nyilván ők sem dühösek már annyira a világra, mint 20 éve. Az Ohms inkább egy albumterjedelmű ars poetica, amolyan Deftoneshoz illő csomagolásban, ami bizony az a szint, ahol már simán meg tudom nekik bocsátani az olyan dolgokat, mint a This Link Is Dead (borzasztóan frusztrál, ha egy dal fel akar robbanni, aztán valamiért mégsem teszi), vagy a Headless kissé egoista sorai. Egyedül egy igazi, kompakt Deftones-slágert hiányolok, mint mondjuk a Diamond Eyes címadója, de ez a kis apróság már igazán belefér ennyi év várakozás után.

Az Ohms zsenialitása zeneiségén túl a számok tudatában igazán lehengerlő: egy olyan csapatról beszélünk, akik immár több mint 30 éve, többnyire változatlan felállásban léteznek, az ötvenet taposva a kilencedik lemezükön pedig még mindig képesek ennyire relevánsak és mindeközben ennyire önmaguk lenni. Ugyan a White Pony / Diamond Eyes / Koi No Yokan triumvirátus egyikének sem veszélyezteti dobogós pozícióját az Ohms, de stabilan felzárkózik, továbbá afelől sincs kétségem, hogy idővel ugyanúgy klasszikussá érik majd. Nincs mit hova ragozni, Chinoék sokadszorra mondhatják el magukról, hogy megírták az év lemezét, ennyire felemelő pedig sosem volt még Deftones-rajongónak lenni. 9/10