Gorecső alatt az év megkerülhetetlen metallemeze! – dupla Deftones-lemezkritika

Tracklist:

01 – “Prayers/Triangles”
02 – “Acid Hologram”
03 – “Doomed User”
04 – “Geometric Headdress”
05 – “Hearts/Wires”
06 – “Pittura Infamante”
07 – “Xenon”
08 – “(L)MIRL”
09 – “Gore”
10 – “Phantom Bride”
11 – “Rubicon”

Hossz: 48:14

Megjelenés: 2016. április 8.

Kiadó: Reprise

Webcím: Ugrás a weboldalra

EGY ELÉGEDETT RAJONGÓ VÉLEMÉNYE

Bizonyára mindenki megkapta már élete során azt a rendkívül indiszkrét és zavarba ejtő, meglehetősen butácska kérdést: Mi a kedvenc filmed/könyved/színed/nemi szerved/ZENEKAROD? Ahhoz, hogy ebből a frusztráló szituációból lehengerlő gyorsasággal kivágjam magam, mindegyikre találtam egy olyan választ, amely megkérdőjelezhetetlen, és nem vonja maga után a még kínosabb „és miért?”-et. Kedvenc zenekar esetén a joker nálam a Deftones, akiknél egyszerűen minden stimmel: dinamikus, mégis érzelmes modern zene, azonosulható és karakteres ízlésű tagok, összetéveszthetetlen megszólalás, védjegyek és a legszerethetőbb profizmus.

Evidens tehát, hogy az új jövevény, a Gore megjelenését is ünnepnapként jegyeztem fel a naptáramba, mielőtt még egy árva hangot is hallottam volna belőle. Tisztában vagyok az elfogultságommal a zenekar iránt, ennek ellenére is úgy érzem, hogy ez az anyag egy kiforrott, profi sorlemez, aminek egyetlen célja, hogy színvonalat tartva bővítse a Deftones életművét. Van itt potenciális új hallgatókat megcélzó rutinsláger (Prayers/Triangles), a Diamond Eyes korszakát megidéző húzónóta (Doomed User), az előző Koi No Yokan gyönyörködtető kísérletezését hozó elszállás (Hearts/Wires), illetve két egymást követő csúcspont a címadó dal és a Jerry Cantrell elsőre feleslegesnek tűnő szólójával bővített Phantom Bride képében.

Amögött a megosztottság mögött, melyet a lemez produkált, talán fellelhetők a beharangozást követő megnyilvánulások is a zenekar részéről, melyekben Chino Moreno énekes többször hangsúlyozta, hogy nyilván nincs már akkora lelkesedés a szakma iránt bennük sem, mint huszonévesen, a turnék egyre megterhelőbbek, ötlet és szufla ugyan még van bőven, de Steph Carpenter gitáros is lustácska módon kezdett bele a munkálatokba. Ezen személyeskedő nyilatkozatok megítélése egyébként nem tisztünk a lemez hallgatása közben, azt viszont érdemes észrevenni, hogy a Deftones ettől függetlenül az a húzónév, akiknél nem lelhető fel izzadságszag és megfelelési kényszerből adódó lebőgés semmilyen körülmények között, ellenben hasonló nívójú társaikkal.

A Gore leginkább az utóbbi tíz év eseménydús, megosztó Deftones-életművének a szummája, mondhatni a cím nélküli albumuk utáni korszak összes jellemzője felüti fejét a korongon, aki tehát soha életében nem ásta bele magát az együttes világába, annak egy lehetséges kezdőlökés, aki pedig a már aktív közönségbe tartozik, az úgyis a megjelenés óta hallgatja, és már remélhetőleg önálló véleménnyel is rendelkezik róla, szigorúan a többedik hallgatás után. 8/10 (Tóth Martin)

EGY CSALÓDOTT RAJONGÓ VÉLEMÉNYE

Nagyon hosszú köröket futhatnék be azzal, hogy nekem miért a Deftones a modern metal zenekar prototípusa, az alázat, az érzelmes, de mégis maszkulin kitárulkozás, a súly, a mélység lebegős körbejárásának legjobb reprezentálója. A Deftones zenéje egyszerre képes a lágyan simogató és téglával brutálisan szétverős végletek között andalogtatni, és mindezt teszi tökéletes egyensúllyal; a Deftones néhol biztonsági, néhol kísérletezős alternatív metalzenéje példaértékű és a hiedelmekkel ellentétben még bőven up-to-date, nem érzékelni továbbra sem bennük megkésettséget, hangzásuk definitív és egyedi.

Viszont a Gore egy lépés a kísérletezés egy olyan vonalán, amivel én nem tudok kibékülni. Félreértés ne essék: ez továbbra is ízig-vérig Deftones, de egy olyan, amelyre nem olyan könnyű ráfüggni még egy vérbeli rajongónak sem, ennek oka a tartalmi eltolódásokban keresendő, valamint a hangzás eltolódásában, illetve variálásában. A Deftones nem egy shoegaze-zenekar, de atmoszféraképzésük, valamint Chino simogató, hanglejtett éneke pontosan ezeket a karakterisztikákat viseli magán, a Deftones tudatos kelléke az éles váltás, amely során ezeket a shoegaze, atmoszferikus elemeket öntik át/bele a metal kataklizmába, ezek a legutolsó két lemez súlyos húrszekciója miatt exponenciálisan erősödtek meg és lettek még inkább a banda sarokpontjai.

A Gore azonban egyensúlytalan, a kísérletezős hangzásban azt vesszük észre, hogy mintha nem is egy Deftones-lemezt hallgatnánk, hanem egy Team Sleepet, amely Deftones akar lenni, vagy egy olyan Deftones-t, amely Team Sleep akar lenni, a kettő között az énekes azonossága miatt vékonyak a tálalási határvonalak, a hangzásvilágok pedig most erősen közeledtek egymáshoz. Itt enyhe tolódást hallhatunk emiatt a Deftones súlyos alternatív metal kelléktárától, nagyjából 2-3 dalon kívül (kiemelten a Doomed User vagy a címadó Gore) nem érezni túlzottan tökösséget, hanem kicsit letargikus megfáradtságot. Néhol már túlságosan is zavarba ejtő dolgokat hallani lemezen, pl. ott a Phantom Bride, amiben talán a Deftones történetének első gitárszólója van, amit Jerry Cantrell játszott fel az Alice in Chains-ből, az egész egyszerűen “fura” és idegen egy Deftones-lemezen, emellett több intrót és átköltést hallhatunk, amelyek nem igazán a Deftones világának kellékei. A dalok ebben az új közegben ugyan mondhatni egy erős vázban együtt tudnak működni (amit én most Chino klasszisának tulajdonítok), vannak is kiemelkedő pontok, pl. az albumnyitó Prayers/Triangles varázslatos, a minden Deftones-lemezen menetrendszerűen megtalálható tökéletes sláger; a Doomed User pontosan az a dal, amit vártál a Koi Noi Yokan után, a legkeményebb nóta a korongon; valamint számomra a Rubicon volt még egy olyan tétel, ami nem váltott ki ambivalens érzéseket. A többi dal sem mondható lélektelennek, lebegnek, próbálnak efelé a shoegaze/atmoszferikus vonal felé az alternatív rock (igen, nem metal!) stílus eszköztárából inspirálódni, de az egész kicsit “szelíd”, olyan semmilyen, a Saturday Night Wrist óta megjelent Deftones-anyagokhoz mérten pedig kicsit zavarba ejtően unalmas, a szövegek is kicsit érdektelenek.

Az egész albumon leginkább egy új útvonalkeresés első állomása hallható, amiben a Deftones eléldegél, de még nem tud benne teljesen kiteljesedni, emiatt érezni kicsit azt, hogy a metaltól való “távolodásuk” nem lesz zökkenőmentes, és jelenleg a Gore-on emiatt érezni egy apró identitászavart is, és sok helyen azt, hogy nem tudják, hogy mit kezdjenek az új hangzással, amelybe úton-úttalan belecsempészték a “régi” Deftones elemeket. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a következő albumon ennek az útnak mi lesz a következő vagy talán már végső (?) állomása. Sajnos nagy Deftones-rajongóként nem tudok megbarátkozni ezekkel a dalokkal, hiába vezette fel úgy az anyagot a Prayers/Triangles, hogy leesett az állam, a folytatás utána sajnos nem okozott ekkora állejtést, sokkal inkább “Deftones-szinten” csalódást. 6/10 (Budai Benjámin)