2023. február 12.
Még alig kezdődött el a 2023-as koncertszezon, de január utolsó napjához érve máris kapkodhatta a fejét az egyszeri metalrajongó, hogy két egymásra szervezett koncert közül melyiket válassza. Északi szomorkodás? Amcsi aprítás? Még szerencse, hogy a Katatonia és a Sólstafir közös turnéja, meg a Revocation nevével fémjelzett durvulat egyaránt az Akváriumban, egymástól mindössze pár méterre landolt, így a legelszántabbak akár mindkét buliba is belekóstolhattak.
Más kérdés, hogy igazából nem annyira volt érdemes duplázni, mert az ilyen irányú előzetes tapogatózások ellenére végül nem igazán sikerült minimális átfedésre optimalizálni a két terem menetrendjét. Így aki bevállalta az ingázást – bár igazából nem hinném, hogy rajtam meg a Lángoló-főnök Dankón kívül lett volna ilyen -, az akárhogy is matekozott, a nagyobb nevek szettjeinek kábé a felét tudta csak megnézni. Tisztára mint a régi szép időkben a Rockmaratonon… Mindenesetre azért megpróbálok így, csupa fél- és kétharmad-koncertélmény alapján adni egy átfogó képet az estéről.
Habár az estét nyitó Creeping Death nyilvánvalóan a Metallicától kölcsönözte a nevét, de mégsem thrasht, hanem amolyan kombájn death metalt játszanak, amiben kétféle téma van: a lassú és bunkó, meg a még lassabb és még bunkóbb. Na jó, meg néha egy minimális tukatuka, csak úgy a rend kedvéért. Nyitóbanda lévén nem kaptak valami ütős hangzást – vagyis pont hogy de, olyan szempontból, hogy nagyjából a dobos vitte el a hátán a bulit, de így sem volt rossz a texasiak programja. Kellemes grimaszolós bólogatás kiscsoportban, alig harminc percben.
Ja, és végre egy metalbanda, akik 2023-ban nem kizárólag egyszínű fekete cuccokban mutatkoznak, hanem simán felrántják meggyőződésből százhuszadjára is azt a régi kopott Bolt Thrower-pólót, vagy akár egy indokolatlan piros széldzsekit. Trúság!
A technikásabb vonalat az Alluvial izzította be, élén Wes Hauch gitárossal (Glass Casket, ex-The Faceless stb.), akit sokan a kortárs prog/tech death egyik legnagyobb eltitkolt tehetségének tartanak. Ehhez mérten frankón végig is figcsizte a félórás szettet, ahogy illik, meg hát eleve egy Ibanez Icemant penget, amiről a System of a Down óta köztudott, hogy minden zenekarnak legalább +5 ponttal megdobja a menőségi indexét. A banda másik erőssége Kevin Muller énekes, aki medvedörmögésben is ász, meg frontembernek is elég rátermett – nemhiába volt ő fiatal kora ellenére (alig múlt 30) több évig a Suffocation póténekese is.
Ellenben a ritmusszekciót eléggé ellehetetlenítette a hangzás: Zach Dean precíz dobolásából is hiányzott az átütő erő, Tim Walker basszerből meg konkrétan csak a rasztáira és a Bad Brains-pólóra emlékszem, mert a játékából nem hallatszott semmi. Szóval ahhoz képest, hogy a tavalyi Sarcoma album mennyire patika módon össze van rakva, élőben nem annyira működött a dolog, az meg pláne érthetetlen, hogy a legismertebb és legjobb dalt, a 40 Storiest el se játszották róla. Tehát ha úgy nézem, eléggé csalódás volt az Alluvial szettje, de azért nem fogok direkt elállni az útjukból, ha legközelebb erre vetődnek.
A kishallos lineupot egyfajta “egy reszelős – egy technikás” mintázat jellemezte, a Goatwhore pedig még a Creepingnél is nyersebb, ráspolyosabb formában tolja a maga metalját, amit akár egyfajta blackened Motörheadnek is el lehet könyvelni. Ben Falgoust frontembernek még a konferálásai is olyan rekedtes hangúak és közel érthetetlenek, mint a néhai Lemmynek, ránézésre meg továbbra is amolyan blacker Ganxsta Zolee-nak tűnik, óriási karakter, na. Meg igazából az egész zenekar baromi szórakoztató, a kiállásukat meg a dalok húzását tekintve egyaránt – kár, hogy a még mindig legfeljebb félháznyi közönség nemigen pörgött rá a bulira, a pit is legfeljebb egy-egy percre lobbant fel, mielőtt megint kihunyt a lángja.
Ebbe mondjuk az is belejátszhatott, hogy a New Orleans-iak programja se szólt valami jól, itt konkrétan a pergő gáncsolta el a hangzást, és nem is azzal, hogy szar volt, hanem mintha egyszerűen nem is lett volna. Ez pedig sajnos még a legdögösebb tukatukázásnak is ki tudja húzni a méregfogát. A setlistben amúgy nagy hangsúlyt kapott a tavalyi Angels Hung from the Arches of Heaven album, a zárás meg mi más lehetett volna, mint az F.B.S. (barátok közt csak Fucked by Satan) című slágerecske. Szoktam mondani, hogy a Goatwhore-t legalább egyszer mindenkinek érdemes megnéznie, aki bírja az extrémebb metalt, de ez a buli azért – a hangzásbeli gondok meg a közönség visszafogottsága miatt – nem volt éppen a legerősebb demonstrációja annak, hogy mire képesek.
Az eddigiek tükrében nem nagy meglepetés, hogy a Revocation toronymagasan vitte az estét a kisteremben, de a bostoniak tényleg akkorát alakítottak, hogy az bármilyen lineupban óriási lett volna. Pedig nem cifrázták túl, csak kiálltak szinte bármi látványosság nélkül, és kíméletlenül arcon vágták az embereket egy zenei péklapáttal. Na meg az sem utolsó szempont, hogy végre a hangzás is magára talált, és minden pont úgy dörgött és dübörgött, ahogy kell.
Habár Dave Davidsonék annak idején a nagy thrash revival hullámmal együtt jöttek fel, de az évek alatt egyre súlyosabb és töményebb dolgokat kezdtek el játszani, és mostanra ott tartunk, hogy a bespurizott Metallica-tanoncokból konkrétan tech death félistenek lettek. Illetve ott, hogy a frontemberként és gitárosként is remekelő Dave mellett szép lassan a teljes felállás le is cserélődött, de ez most mellékes. A lényeg, hogy amit ezek négyen most összezenéltek, az valami emberfeletti volt, és itt muszáj plagizálnom egy cimborám kiváló kommentárját:
Már attól elfáradok, hogy nézem őket.
A setlist túlnyomórészt az utolsó két album vasbeton keménységű darabkáiból épült fel, csak a vége felé került elő pár régebbi darab, és igazából a lovecrafti sötétségű Of Unworldly Origin után a záró Dismantle the Dictator már szinte táncos rock & rollnak hatott. Nem mintha ezzel baj lenne, sőt sokszor kimondottan üdítő tud lenni egy ilyen kontraszt. Az egyetlen tényleges kifogásom annyi, hogy hiába volt a műsor így is egy bődületes zenei információhalmaz, azért lehetett volna kicsit hosszabb is, mint ez az alig egy óra. Aztán persze lehet, hogy csak amiatt éreztem kevésnek, mert közben egy időre átpártoltam a nagyterembe a Katatoniához, mindenesetre simán elnéztem volna még pár számot a Revocationtől, akár a fullasztóan komplex, akár az izgágán csapkodó fajtából. Tényleg nagy kár, hogy ennyire egy idősávba estek a koncertek.
A nagyterem programját nyitó amerikai Som gyakorlatilag pontosan azt hozta, amire látatlanban-hallatlanban számítottam volna egy Katatonia-előzenekartól. A bostoni négyes doom popnak mondja saját magát, amúgy meg tipikus Pelagic Records-os poszt-metal az, amit játszanak: mélyre hangolt, komótosan hömpölygő dalok, nem túl terjengősek és progosak, pláne nem technikásak, sokkal inkább az atmoszférára gyúrnak. Kicsit a kiadótárs Playgrounded ugrott be róluk, bár a görögökhöz képest a Som kevésbé súlyos, meg Will Benoit basszer/frontember is sokkal éteribb hangvétellel énekel. A srácok egy bő fél órát játszottak vegyesen az összes kiadványukról (2 nagylemez, 1 EP), főleg kékes-zöldes fényekbe burkolózva, tök jól néztek ki a színpadon, szólni mondjuk annyira nem szóltak annyira jól, meg nem is nézték meg őket sokan, de nekem mindenképp kellemes felfedezéssé vált a programjuk.
Előre bocsátom, hogy a Sólstafir világába igazából soha nem mélyedtem bele, csak annyi volt meg, hogy ők a búskomor, kalapos izlandi banda – ehhez képest rendesen meglepetésként ért, hogy mennyire sokszínű a zeneiségük, amiben a poszt-rockos alaptempó mellé helyenként simán beférnek kvázi heavy metalos, sőt egyenesen black & rollos epizódok is. Még olyan is volt, hogy pár pillanatig rendesen egy Kvelertak-bulin éreztem magam. Persze azért összességében így is a lassú, melankolikus vonal dominált, amit Aðalbjörn „Addi” Tryggvason borzasztóan fájdalmas, lélekszaggató – és többnyire izlandi nyelvű – éneklése teljesített be igazán.
Ehhez képest kicsit furán hatott, hogy a frontember ránézésre inkább amolyan viking rocksztár fazont hozott (Flying V gitár = big dick energy, ezen nincs mit szépíteni), az egyórás műsor utolsó számára pedig olyannyira levetkőzte a szomorkodást, hogy konkrétan lemászott a kordonhoz az első sorral pacsizni és viccelődni. Ez itt engem picit ki is zökkentett az addigi erős hangulatból, de ezt leszámítva a Sólstafir is egy szép kerek produkciót hozott, ami még a továbbra sem 100-as hangosítás ellenére is simán lenyűgöző tudott lenni, és az addigra közel teltházasra hízott közönség megfelelő ovációja sem maradt el.
Végül a Katatonia remek érzékkel gyúrta tovább az addig felépített melankolikus hangulatot, az este legjobb hangzásával és legerősebb látványvilágával körítve. A svédek a sötétségbe burkolózó arctalanságnak azt a formáját választották, hogy jóformán mindvégig csak sziluettekként jelentek meg a színpadon. És míg nemrég a Novelistsnél ugyanez inkább elvett a produkcióból, mintsem hozzáadott, úgy itt viszont tökéletesen passzolt a komor, befordulós atmoszférához.
Jonas Renkse több évtizedes frontemberi múltja ellenére nem egy nagy showman, viszont a jellegzetes énekhangja élőben is csoda, a többiek meg patikául játszották a keze alá, amit kell. Külön kiemelendő a családi okok miatt hiányzó Anders Nyström alapító gitárost helyettesítő Nico Elgstrand (ex-Entombed A.D.), aki szépen lehozta a szólókat és a háttérvokálokat egyaránt, és egy pillanatra sem látszott rajta, hogy igazából ő itt csak egy cserejátékos. (Na persze ebben azért az említett sötétség is játszott némi szerepet.)
Habár a koncert eredetileg még a 2020-as City Burials lemezbemutatójaként lett meghirdetve 2022 elejére, de mivel annyi más rendezvényhez hasonlóan ez is csúszott egy egész évet, közben a zenekarnak volt ideje kihozni még egy újabb albumot, így végül a műsor már inkább a friss Sky Void of Stars dalaira koncentrált. Emellett azért az elmúlt 20 év összes Katatonia-lemeze meg lett idézve egy-két dal erejéig, amolyan besztof jelleggel (Forsaker, Lethean, Old Heart Falls, Behind the Blood stb.), és habár az újabb anyagoknak is megvan a maguk rajongótábora, azért a legnagyobb feljajdulásokat egyértelműen a legrégebbi darabok, a kvázi “slágerek” (My Twin, July, Evidence) váltották ki az egybegyűltekből. Ebből a 2000-es évek eleji-közepi időszakból simán el is fért volna még pár dal közönségetetésnek (ment is pár “Teargas! Ghost of the Sun!” bekiabálás), hiszen amúgy sem volt kimondottan hosszú a műsor (kb. 75 perc), de azért összességében valószínűleg mindenkinek sikerült legalább egy kicsit a kedvére tenni.
Hogy végül a két terem közül végül melyik volt a jobb választás? Nézhetjük egyrészt úgy, a NagyHallban végig erős atmoszférájú, érzelmes és emlékezetes szetteket látott az ember, egy tökéletes Katatonia-esszenciával megkoronázva, miközben a KisHallban csak az este legvégére érett be igazán a program. Viszont a Revocation meg olyan masszívan hengerelt, mint odaát semelyik banda – innentől nagyjából annyi a kérdés, hogy valaki erre vevő-e inkább, vagy a szíve szorongatására. De ezt alighanem úgyis előre el tudta dönteni mindenki.
KisHall fotók: Rausz Tícia
NagyHall fotók: Bodnár Dávid
