2023. október 17.
Amikor májusban bejelentették ezt a turnét, olyasmik voltak az első reakcióim, hogy “itt az év betonozása”, meg hogy “ekkora rohadék egy lineupot” – a Thy Art Is Murder az utóbbi években nem kifejezetten törekszik arra, hogy változatos fellépőgárdájú turnékat rakjon össze, inkább deathcore-közeli berkekből szed össze valami jó masszív társaságot. Így volt ez a legutóbbi hazai bulijuknál, 2020 elején, és most megint: ezúttal a Whitechapel, a legutóbbi körben is szereplő Fit for an Autopsy és a Spite csatlakozott a lineuphoz, ami mindenképp jó balhénak ígérkezett, még úgy is, hogy azért máig fájdalmas tüske bennem, hogy az előző koncerten az ausztrálok mennyire becsicskították az előttük fellépő összes többi bandát.
Időközben aztán lett ennél nagyobb para is a buli körül, amikor a Thy Art kirúgta a frontemberét, a zenekar ikonikus reklámarcát, CJ McMahont, és helyette az ex-Aversions Crown-os Tyler Millerrel indultak el az EU-turnéra, amivel jól magukra is haragították a fél rajongótábort. Azóta azért csillapodni látszanak az indulatok, valószínűleg az újdonsült haterek amúgy is gyorsan eladták a jegyüket, vagy csak simán nem jöttek el inkább, mindenesetre október 12-én a Barba Negra nagyobbik színpadánál nagyjából harmadház várta a Godlike turné érkezését. (Elgondolkodtató egyébként, hogy eközben a Lorna Shore sokkal később felfutott zenekar létére 2-3 év alatt lekörözte a deathcore egyik top bandájaként számon tartott Thy Artot, és két hónappal előre plafonig töltötte ugyanezt a sátrat…)
Miután kapunyitástól egy órán át az Easy Lover meg hozzá hasonló retrós-soulos-funkos, a legkevésbé sem kemény zenék ágyaztak meg a hangulatnak, fél hétkor
jött a Spite, hogy az este legparasztabb bandájaként kérdés nélkül arcon könyököljön mindenkit.
Fél órányi ordas kőbunkó veretés, első zenekarhoz képest egész okés hangzással (persze mint általában minden, ez is jobban szólt, ha volt lehetőséged a VIP-ből hallgatni). A banda két ütőkártyája mindenképp Darius Tehrani frontember és a frissen beújított Travis Reignier dobos, mindketten a lehető legjobb értelemben böszme módon tolják a tolnivaló talicskát, egyenesen bele a sípcsontodba. Az mondjuk érthetetlenül kihagyott ziccer, hogy habár eljátszották a Phil Bozemannel közös friss trekkjüket is, a Whitechapel frontembere mégse szállt be hozzájuk a színpadon, de biztos megvolt az oka ennek is. Mindenesetre a Spite a maga tufaságában elég hatásosan durrantotta be az estét.
Lehet egy buli lineupja akármennyire fullos, sajnos mindig lesz valaki, akinek a legkevésbé sikerül nagyot durrantania, és ez most a Fit for an Autopsy volt. Nem mintha a Will Putney sztárproducer vezette (de állandóan nélküle turnézó) bandával bármi gond lenne, hát eleve ők az egyik legjobbak, ha groove metallal beoltott deathcore-ról van szó, és szerencsés esetben simán tudnak akár fél óra alatt is bombát robbantani, de ez most nem jött össze. Kezdjük azzal, hogy hiába kezdtek két kimondottan lefejelős trekkel (A Higher Level of Hate + Black Mammoth), azok az első sorokban és a pitek környékén hervasztóan gyengén szóltak, márpedig
ha a Black Mammoth végére nem érzem azt, hogy itt az ideje az egész rohadt világnak lángcsóvákba borulva az enyészettel egyenlővé válnia, akkor ott valami nagyon nem jól működik…
Egy hatlemezes banda esetében eléggé méltatlannak tartom a nyamvadt félórás játékidőt is, amit amúgy a srácok értelemszerűen az újabb keletű számaikkal töltöttek ki (az első három albumhoz egyáltalán hozzá se nyúltak). További furcsaság, hogy mikor legutóbb láttam őket, Joe Badolato simán lehozta az éneklős refrént a ‘Sea of Tragic Beastsben, most meg mégis inkább csak végigordította az egészet, ami így kicsit visszafejlődésnek hatott. A műsor végére azért nagyjából helyre lettek hozva a hiányosságok, a hangzás is javult (vagy csak a VIP teraszon szólt sokkal jobban), a záró Far From Heavenben meg már a tiszta vokál se lett elsumákolva, és utóbbinál azt is megint meg kellett állapítanom, hogy a Fit for an Autopsynak mindig kifejezetten jól áll a Gojira hatása. Kár, hogy az egész szettet nézve ez az este sajnos nem állt nekik túl jól.
Harmadikként a Whitechapel egy egészen furcsa koncertet adott, én legalábbis nem nagyon tapasztaltam még olyat, mint itt, hogy egy alig 40 perces műsor két homlokegyenest eltérő etapból álljon:
Konkrétan olyan volt, mintha belecsöppentél volna egy vödör vegyes gyümölcsös joghurtba, amiben nagy néha felderengett egy-egy málnadarabka körvonala, hogy aztán ugyanolyan hamar el is tűnjön az átláthatatlan homályban.
Pedig alapvetően bírom az olyan szípadképeket, amikor a zenészekből alig látszik valami, legfeljebb a sziluettjük, egy Katatonia vagy The Ocean kaliberű bandának kifejezetten baromi jól is tud állni az ilyesmi, de itt most semmi értelme nem volt: nem erősítette a zene atmoszféráját, nem adott hozzá a koncertélményhez, sőt konkrétan inkább csak elvett belőle. Persze közben lent a pitben azért ment a hőzöngés, mert nehogy már pont egy This Is Exile-ra ne menjen, de attól még bennem inkább hagyott kérdőjeleket ez a 40 perc (is), mintsem három felkiáltójelet.
A legnagyobb kérdőjel persze így is az volt, hogy milyen lesz a Thy Art Is Murder a rajongókat megosztó énekescsere után, úgyhogy szögezzük is le:
zeneileg nyilván pontosan ugyanolyan ütvefúró, mint eddig, csak CJ nélkül mégsem annyira szórakoztató.
Tyler, az új vokalista hibátlanul eldörmögött mindent, amit kell, meg mellé hálálkodott, éltette a többi bandát, illedelmesen bemutatkozott – csak épp az a vérbeli showmanség hiányzik belőle, amitől McMahon több volt, mint egy n+1-edik deathcore-frontember. Millernél az a signature move, hogy a kommandós szerkójában mászkál fel-alá, meg közben indokolatlanul sokat guggolgat meg térdelget, ami hosszú távon nem kimondottan izgalmas, és pláne nem ér fel ahhoz a bizonyos látványosan szétgombolt párducmintás inghez. Az meg igazából nézőpont kérdése, hogy ezzel most a banda lényege veszett-e oda, vagy csak egy elhanyagolható külsőséggel lett kevesebb a produkció. Mindenesetre a közönség általánosságban jól fogadta a friss jövevényt, bár a koncert legelején azért volt némi “CJ!” skandálás is, de hamar elhalt, és többször elő se jött.
A dörgedelmet betonstabilan hozó zenészek közül megint Jesse Beahler dobost érdemes kiemelni, aki úgy hozza a nyaktörő tempókat, mint egy kibaszott gép, szinte emberfeletti, amit összekalapál. Egy idő után már szinte fárasztó is, de az meg inkább a dalok hasonlóságából adódik, mivel ugye a Thy Artban nem nagyon van lassítás, csak a „durva dara → még durvább dara → breakdown” kombók ismétlődnek körbe-körbe, elég kiszámíthatóan, de mégis üzembiztosan, garantált hatásfokkal. Próbálsz rá bólogatni, de nem bírod sokáig tartani az iramot, közben előtted meg ezerrel forrong a pit, ahogy kell.
Lemezbemutató turné lévén a 70 perces, 15 számos műsor közel felét az új Godlike album tette ki, erről 7 szám ment le (köztük a lassabb, kicsit industrial beütésű, lemezzáró Bermuda is, ami pont jól lett elhelyezve a setlist közepén, hogy kicsit megtörje a sok aprítást). A többi trekk meg vegyesen a korábbi albumokról, a 2012-es Hate-ig visszamenőleg, mindenhonnan a legnyilvánvalóbb darabokkal (Slaves Beyond Death, Human Target, Holy War, Purest Strain of Hate stb.), meg persze volt kamu levonulás is, utána a kegyelemdöfésnek meghagyott Reign of Darkness + Puppet Master párossal. Boom, headshot, aztán – biztos, ami biztos – még egy.
Mindez az este legjobb soundjával körítve (nyilván, hát legutóbb is mindenki más szarul szólt előttük, ők meg – nahát! – mégis jól), lehetett volna azért kicsit még hangosabb és erősebb, de bőven élvezhető volt. Vizuális oldalról meg gyönyörűen kidolgozott fények, egy sor lángszóró, és a 2020-as bulihoz képest jócskán leskálázott színpadkép – eltűntek például azok a bazi nagy emelvények, amiket már legutóbb se nagyon használtak ki a zenészek, így most csak a lámpaoszlopok meg az új lemez artworkjét idéző csontis molinók adták a színpadi díszleteket. Nem sok, de tényleg nem is hiányzott, hogy ennél több legyen.
Mindent összevetve az előző hazai Thy Art-buli azért nagyobbat ütött ennél, meg így belegondolva a többi visszatérő zenekarnak is volt már ennél jobb koncertje nálunk, sőt valószínűleg csak ennél jobbak voltak, de ettől még ez az este sem volt rossz egyáltalán, hiába volt pár feltűnő hiányossága. Viszont arra azért nagyobb összegben mernék fogadni, hogy egy hónap múlva a Lorna Shore lazán übereli majd – ha hangzásban talán nem is, de hangulatban mindenképp.
Fotók: Vida Dani – metal.hu
