A Lorna Shore deathcore-történelmet írt a Budapest Arénában

Már amikor a Lorna Shore bő két évvel ezelőtt - némileg váratlanul - plafonig telerakta a Barba Negra nagyszínpadát, akkor is jól látszott, hogy a deathcore új sztárbandája számára még nagyon messze van a saját feltörésük plafonja. Most, 2026 elején pedig Will Ramosék - vagy az ő nevükben a Concerto Music, igazából mindegy - be is vállalták az egyetlen logikus következő lépést:

így kapott helyet a Budapest Arénában a valaha volt legnagyobb hazai deathcore-buli.

Nem túlzás történelmi jelentőségű estéről beszélni, hiszen ez a szélsőséges rétegműfaj még soha nem töltött meg ekkora helyet itthon. Ráadásul a zenekar aktuális turnéja amúgy is egyfajta átfogó keresztmetszetét vonultatja fel a műfajnak, méghozzá úgy, hogy a négy zenekar - a Lorna mellett a Whitechapel, a Shadow of Intent és a Humanity’s Last Breath - mindegyike egy kicsit másképp áll hozzá a stílushoz. Ezáltal elmondható ugyan, hogy itt négy órán keresztül a trancsírozásé volt a főszerep, de mégsem vált teljesen egysíkúvá az élmény. Ez ugyanis tényleg egy élmény volt, a leginkább felvillanyozó, néhol egyenesen hidegrázós fajtából.

Mondhatni, hogy az idejekorán érkezőket a svéd Humanity’s Last Breath azonnal be is dobta a mélyvízbe, illetve mit dobta, inkább rúgta páros lábbal, hátulról, pofával előre. A banda agyát, Buster Odeholmot széles körben a kortárs metal egyik legnagyobb megújítójaként tartják számon, és hát a több hangszeren is játszó (itt épp gitározó) arc tényleg baromi jól érzi és tudja is átadni ezt a borzasztó rideg, fagyos, sivár és kietlen atmoszférát, ami pár perc alatt lehoz az életről. Hangulatát nézve a HLB-t nem nehéz a honfitárs Meshuggah-hoz hasonlítani, ám annál jóval egyenesebb kivitelben, ahol nem kell ritmusképleteket számolni, csak átadni magad a drop zs-re hangolt döngölésnek, és bólogatni izomból, összehúzott szemöldökkel, összeszorított fogakkal.

Szerencsére már a helsingborgiak is olyat dörrentek, mint az ágyú, és vizuálisan is eléggé megadták a módját, dacára annak, hogy amúgy elég szűkös eszköztár állt a rendelkezésükre (egy nagy bandalogó meg egy némi kötelező hangulatfény). Abból viszont úgy hozták ki a lehető legtöbbet, hogy tényleg baromi impozánsan nézett ki az alig félórás műsoruk. És legyen ez most az a pont, ahol jó előre elspoilerezem:

ez az a ritka este volt, ahol mind a négy zenekar abszolút méltó színvonalon adhatta elő magát, mind hangzásban, mint látványban.

A kimért léleksanyargatás után máris jött egy éles váltás, a Shadow of Intentnek meg simán oda is lehetne ítélni az este “legtöbb hangot eljátszani legkevesebb idő alatt” díját. A bpm az egekben, egymást érik az óriási reszelések és a hősies gitárvirgák, na meg az egészen rémisztő hangok Ben Duerr torkából (a Feeding the Meatgrinder kiállására a szar is beléd fagy, de tényleg!).

Két dolgot sajnálok csak: hogy ha már Phil Bozeman a Whitechapelből úgyis ott lébecolt a szomszéd öltözőben, mégsem rángatták fel együtt elnyomni a Where Millions Go to Die-t, meg hogy eleve a csapat szinte csak a tavalyi Imperium Delirium album számaival töltötte ki a saját fél óráját. Nem mintha bármi baj lenne az anyaggal, sőt, bangerek tárháza, ugyanakkor ha van olyan banda, ami tíz éve folyamatosan egyenletesen magas színvonalon nyomja az epikus, kozmikus, szintikkel és szimfonikus betétekkel átszőtt aprítást, az pont a Shadow of Intent - ezt egyébként az egyetlen régebbi szám, a 2017-es, zárásnak meghagyott The Heretic Prevails is ékesen példázta.

Az első két bandával ellentétben a Whitechapelt már sokszor láthattuk itthon, az utóbbi években viszonylag rendszeresen, most mégis fokozott várakozás előzte meg ezt a koncertjüket. Egész egyszerűen azért, mert a tavalyi Hymns in Dissonance lemezükkel akkora comebacket nyomtak, hogy a föld beleremegett. Pedig igazából nem is tűntek sehova, egyszerűen csak visszakanyarodtak ahhoz, amivel anno befutottak: semmi dallamosodás, semmi művészkedés, semmi progresszivitás (na jó, egy csipetnyi), csak a kíméletlen pusztítás. Ezt pedig élőben is maximális hatásfokkal prezentálták.

Rögtön kezdésnek egy nagy lélegzettel le is darálták az új album felét, a második félidőben meg egyenesen a legkorábbi lemezeikhez ugrottak vissza, egy velejéig mocskos, 2007-es, The Somatic Defilement-es daltrió és a This Is Exile címadója képében. A maga módján méregerős leosztás, persze lehetne hiányolni jó pár népszerűbb, “slágeresebb” dalt, de így legalább végig egységesen pirosban maradt az intenzitás, és Bozemannek bőven nyílt alkalma megmutatni, hogy az OG deathcore vokalisták közül miért ő az egyik legfőbb boss. Ráadásul a ‘Csepel műsora már látványban is emelte a tétet az este elejéhez képest, különös tekintettel a háttérben feltornyosuló csuhás, állatkoponyás, rosszcsont alakokra, akikkel a legkevésbé sem szeretnék összefutni egy sötét mellékutcában; meg arra a lemezborítóról is ismerős agancsos, sok szemű horrormaszkra, amit Bozeman a koncert közepén rituálisan a saját fejére aggatott (és amit egyébként legnagyobb hazai grafikus büszkeségünk, Borbás Róbert rémálmodott meg).

A legutóbbi Lorna Shore-buli után igazából nem volt különösen kérdéses, de azért mégis egyfajta kihívásként állt a deathcore újdonsült zászlóvivői előtt, hogy vajon az underground poklának legmélyebb bugyraiból néhány év alatt feltörve elő tudnak-e állni egy arénákhoz méltó szintű produkcióval. Jelentem: gond nélkül megugrották a lécet, és simán rátoppoltak az előző, már akkor is lenyűgöző show-jukra. Ahogy mellettem álló cimborám a felhőkarcolókkal tűzdelt manhattani horizontot idéző színpadkép láttán kissé rosszmájúan megjegyezte:

jó ez a Lorna, csak kevés a LED-fal…

Tehát a vizuális kápráztatás és hatásvadászat kimaxolva, ebben pedig igazából nincs is semmi meglepő, ha azt nézzük (vagy inkább hallgatjuk), hogy a Lorna Shore utóbbi pár lemeze milyen. Mármint mennyire over-the-top és megalomán zeneileg is, akár a dalszerzést, akár az egyéni teljesítményeket nézzük:

• grandiózus, 6-7-8 percekre rúgó dalok,

• mérhetetlen epikusság,

• végtelen blastbeatek (nem lennék Austin Archey bal keze, de a lábai sem),

• óriási csilivili gitárdallamok és tekerős szólók (a bandát 2010 óta a hátán vivő Adam de Micco sokkal nagyobb játékos, mint amennyire a színtéren magasztalják)

• bőséges szimfonikus cicoma

• meg persze Will Ramos, aki sportot űz abból, hogy minél embertelenebb állat-, goblin-, lidérc- és démonhangokat présel ki a torkán (miközben tisztán énekelni, amit szintén tök jól tud, egyelőre csakazértsem hajlandó a Lorna Shore-dalokban).

Nem elhanyagolható az sem, hogy az arctetkós, Vifon levestészta sérójú, de amúgy tacskó lelkületű Will eleve mennyire erős karakter, egyszerre szimpatikus és szerethető, de közben magabiztosan vigyázzba rak egy négy-ötezer fős tömeget is, ha kell. (Persze ezen a szinten ez már a legalapabb elvárás.) Szóval igen, a nagyközönség szemében egyértelműen az énekes a banda legfőbb ütőkártyája, de mondom, mindenki részéről és minden szempontból nagyon össze van rakva ez a produkció. Sőt akár az sem érződik túlzásnak, hogy

ha be kellene mutatni egy, a műfajt nem ismerő, de érdeklődő arcnak, hogy hol tart ma és merrefelé halad az extrém metal, egy Lorna Shore-koncert tökéletes beugró és kiindulópont lehetne ehhez. 

Ami a számlista felépítését illeti, a közel másfél óra felét az új lemez (biztos végig nem írom a címét), a másik felét a Pain Remains legjobbjai tették ki, kettesével-hármasával váltogatva, meg nyilván a banda - és főleg Ramos - virális népszerűségét meglapozó To the Hellfire-t se lehetett kihagyni, ráadásnak pont tökéletes volt. A korábbi énekesekkel készült anyagokhoz egyáltalán hozzá se nyúltak, de ezen a ponton amúgy is elenyésző lehet az exponenciálisan megnőtt rajongótáborban azok aránya, akiknek akár egy Immortal is hiányozna, nemhogy még a 2010-es évek Tom Barberrel készült lemezeiről bármi. Ez a műsor így kerek, így releváns, és így lebilincselő, ahogy van.

Szóval a Lorna Shore szintet lépett, közben kicsit történelmet is írt, és innentől leginkább annyi a kérdés, hogy meddig akarnak ragaszkodni az elég pontosan körülhatárolt, és amúgy láthatólag abszolút működőképes niche-jükhöz, mielőtt elkezdenének azon gondolkodni, hogy esetleg csinálni kéne valami közérthetőbb cuccot is. (Ami egyébként egy ilyen elitista közegben, amilyenek a deathcore-rajongók, igencsak kétélű fegyver, lásd akár a Whitechapel korábbi példáját, de ez egy teljesen másik cikk témája is lehetne.) Az mindenesetre nem látszik, hogy egyhamar kifogyna a benzin Ramosék úthengeréből.

A fotók a zenekarok közösségi oldalairól vannak, mind a mostani turnén, de nem kizárólag Budapesten készültek.