2019. július 6.
Nagyon régóta itt volt már az ideje, 2019 nyarán pedig végre beteljesült: először lépett fel headlinerként Budapesten a deathcore stílus egyik legnagyobb neve, a Whitechapel. Korábban párszor már jártak nálunk különböző turnécsomagok részeként, de most végre azt is megnézhettük, mit tudnak önerőből összehozni. E kérdés főleg azért volt izgalmas, mert tavaly a Heaven Shall Burn vendégeként egy elég felejthető bulira futotta csak a srácoktól, aztán idén meg kiadták a banda történetének legmegosztóbb (szerintünk amúgy simán az egyik legjobb) lemezét, szóval nem mondhatni, hogy borítékolható volt az este sikere. Ilyen előzményekkel álltak színpadra kedden a Dürerben, egy olyan lineuppal, ahol a zenekarok többsége komoly hangsúlyt fektet a nyakmozgató groove-okra is a darálás mellett – ez igaz a baltimore-i Misery Indexre és a budapesti Omega Diatribe-ra is, egyedül a helyi Dreadwolf lógott ki egy kicsit ebből a szempontból.
Dreadwolfék egy adag kesergős, kiábrándult, hol szaggatós, hol atmoszferikus, hol tappingelős metalcore-ral nyitották az estét 7 órakor. A kiállásuk meg a lendületük patent volt, a megszólalásuk már kevésbé, sajnos a kása hangzás sokat levont a buli élvezeti értékéből. Azt viszont még így is üdítő látni, hogy habár Kéményes Peti a konferálásoknál nem feltétlen a nagy megmondások embere, viszont annál nagyobb átéléssel, átszellemüléssel nyomja magukat a dalokat, ebben sok hazai frontember példát vehetne róla. A srácok félórás programjukban megidézték a debütáló Enigma EP-t, majd a legfrisebb klipes számukkal, a Purityvel zártak. Nem mondhatni, hogy nagyon felpörgették volna a korán érkező nézőket, de bemelegítésnek tök korrekt műsort nyomtak.
Az Omega Diatribe egy rövid, velős, “mindent bele!” jellegű szettel pörgette tovább az estét, ezúttal szinte kizárólag a tavalyi második nagylemezre építve. A megszokott feszes összjátékkal hozták a nyaktörő, matekos, barnahangos témáikat, Kiss Tomira pedig még századjára is rá lehet csodálkozni, milyen vehemenciával veri szét a dobokat. Ráadásul most Lucsányi Milán frontember is óriásit ment, eszelős tempóban pörgött föl-alá a színpadon, miközben vérfagyasztó vokálokkal turbózta fel a dalokat. Máskor sem szokott gond lenni a kiállásával, de itt valami egészen új szintet ütött meg még magához képest is. Gondolom, az is segített, hogy pont az egyik legnagyobb idolja, Phil Bozeman előtt lépett fel, mindenesetre lehetne így mindig. Elég sokszor láttam már a srácokat élőben, de ez simán az egyik legerősebb szettjük volt eddig.
A Misery Indexre rátérve elővehetném a szokásos sablonokat, hogy death metal, grindcore, meg némi punkos reszelés, de inkább fogjuk meg máshonnan a dolgot: ez a koncert olyan volt, mintha beledobtak volna egy maxra kapcsolt turmixgépbe, majd nyakon öntöttek volna egy üveg jalapeño szósszal. Fergetegeset alakított a négy baltimore-i arc, akik közül ketten hozzák az acsarkodós vokálokat, a harmadik szólózik veszettül, és itt is külön meg kell süvegelni a dobos, Adam Jarvis emberfeletti teljesítményét. A közönség is azonnal átvette a féktelen energiákat, gyakorlatilag az egész nézőtér az egész buli idejére egy óriási circle pitté alakult.
A kábé háromnegyed órás műsorban kaptunk egy csokor nótát a friss Rituals of Power albumról, egészséges mennyiségű régebbi számmal elkeverve – engem a legjobban a legutóbbi The Killing Gods lemezről a Conjuring the Cull vágott földhöz (erről igazán lehetett volna még pár szám!), majd a végén a The Carrion Call és a Traitors vitte be a két kegyelemdöfést. A legszebb pedig, hogy mindezt jóformán végig Barbie-rózsaszín fények között csodálhattuk meg. Sosem gondoltam volna, hogy ez az árnyalat ilyen brutális is lehet.
És ha a Misery volt a turmixgép, akkor a Whitechapel meg a fortyogó lávafolyam a vulkán gyomrában. Bozemanék a tavalyi Barba Negrás bulihoz hasonlóan megint főleg a lassú, döngölős, kimondottan rohadék témákra húzták fel a bulit – az fogalmazódott meg bennem pár szám után, hogy a Whitechapel lassan már inkább egy deathcore-hatásokkal operáló groove metal-banda, mint fordítva. Viszont most sokkal jobban működött a sulykolás, mint legutóbb, kapásból a nyitó Brimstone első hangjaira fejbe vert az a gyalu atmoszféra, amit akkor égetően hiányoltam, és egyáltalán nem zavart, hogy ezúttal is csak pár gyorsabb dara került elő a szettben.
Lehet, hogy az új lemez megosztotta a zenekar táborát, itt a koncerten viszont maximum a megrögzött This Is Exile-rajongóknak lehetett oka panaszkodni: a banda rögtön a legelején letudta az új számok nagy részét, aztán ahogy haladtunk előrébb a műsorban, úgy jöttek az egyre régebbi számok, fordított kronológiai sorrendben. Így jutottunk el a nu metal-szagú, de mégis óriási össznépi pattogást kiváltó Black Beartől a Mark of the Blade otromba kezdő trióján át a ’12-es self-titled album gyöngyszemeiig (a Make It Bleed mekkorát tarolt már?!), majd még lejjebb ásva a két legrégebbi leletig, az End of Fleshig és a Father of Liesig. A korai lemezek híveinek csak ennyi jutott, de a bő egyórás műsor kereteihez képest így is elég jó leosztást kaptunk.
A múltidézésnek aztán az új lemezt nyitó When a Demon Defiles a Witch vetett véget, az este egyetlen dala, ahol Phil bemutatta, hogy a Dörmögő Dömötörködés mellett rendesen énekelni is megtanult. Ehhez sűrű füstfelhő közepette el is bújt a dobok mellé, amolyan Maynard James Keenan-módra, viszont szépen hozta a lemezre felénekelt témákat, lett is belőle komoly kórusozás, meg az este újabb csúcspontja. Mindenképp jól áll a Whitechapelnek ez az érzelmesebb, emberibb, komolyabb hangvétel, pláne ha ilyen király dalokat írnak hozzá. Persze legalább ekkorát ütött a következő Let Me Burn is a pokoli böszme “the mouth of hell is open wide tonight” felütéssel, majd végül a tornádóként lecsapó Our Endless War és ráadásnak a The Saw Is the Law aprította fel azt, ami addigra még maradt a csontjainkból.
Lehet, hogy a Barba Negra egyszerűen túl nagy hely volt ahhoz, hogy kialakuljon egy olyan családiasan megőrülős atmoszféra, mint ezen a bulin, mindenesetre itt most tényleg nem nagyon van mibe belekötni: alapos setlist, irgalmatlanul kemény hangzás, parádés kémia a közönség és a zenekar között. Tényleg mindenki beleadott mindent, itt is végig forrongott a pit – a banda mondjuk nem szaggatta szét a színpadot, de úgy tűnik, a szigorú pillantásokat vető főtörzsősmesteres kiállásuk is az új lemezes koncepció része a fekete egyeningekkel együtt. Az meg pláne különösen szimpatikus húzás volt, hogy a három gitáros jóformán végig élőben játszotta a dalok intróit és outróit, amiket a legtöbb hasonló banda simán bejátszott volna gépről. Ami meg Bozemant illeti, ő sem hájpolta szét a közönséget, de nem is kellett, enélkül is óriási reakciókat kapott, szerintem ő is élvezte a bulit. A hangján meg nincs is mit ragozni, 10/10.
Szóval összességében az előzetes kérdőjelek ellenére a Whitechapel simán meggyőzött arról, hogy hülyeség lemondani róluk, pláne temetni őket, ez egy minden ízében átütő erejű buli volt. Ilyet szeretnék legközelebb is. (Meg azt, hogy végre egyszer meghalhassak a Possibilities of an Impossible Existence-re, köszi!)
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
