2022. augusztus 2.
Az egyszeri zenerajongó számára kevés nagyobb dilemma létezik annál, amikor két kedvenc zenekarod egyszerre játszik a közelben, de esélyed sincs egyszerre mindkettőt megnézni, így hát mérlegelni és dönteni kell, kit szeretsz vagy ki érdekel jobban. Pontosan ez a helyzet állt elő a múlt héten, amikor a Meshuggah székesfehérvári, Fezen fesztiválos bulija pontosan ugyanarra a napra esett, mint a Gojira budapesti lemezbemutatója. (Pedig a franciáknak másnap szünnapjuk volt a turnéban, és utána is csak Bécsig mentek, szóval alighanem lazán átrakathatták volna a saját bulijukat szerdáról csütörtökre, de simán lehet, hogy csütörtökön inkább ők is lementek a Fezenre megnézni a Mercyful Fate-et, ez esetben pedig aligha hibáztathatja őket bárki.) Szóval hosszas fejtörés után a mérleg végül a Duplantier tesók felé billent a svéd matekprofesszorok helyett, és visszanézve nagyon úgy tűnik, pont ez volt a helyes döntés.
A szerda estét a brit metalszíntér egyik gyors ütemben feltörekvő neve, az Employed to Serve nyitotta, akiknek ez volt az első magyarországi jelenése, és mindkét viszonylatban ki lehet mondani, hogy a lehető legjobb kezdés volt. Kapásból úgy szóltak, mint egy atomreaktor, tényleg idejét nem tudom, mikor hallottam egy előzenekart ekkorát dörrenteni. Nagyrészt a tavalyi Conquering albumuk tételeit pörgették, amikben a Lamb of God, a Chimaira és hasonszőrű hőbörgős bandák mellett a ‘90-es évek alternatív metalja is érezteti a hatását, főleg Sammy Urwin gitáros vokáljain keresztül, amiket meg remekül ellenpontoz a felesége, Justine Jones acsarkodása. Mindezt a legjobban talán a Mark of the Grave című dal foglalja össze, ami a pengeéles riffjeivel azonnal be is lopta magát a szívembe. A közönség is vette a lapot, elöl ment a fejrázás, hátul inkább csak visszafogott nézelődés, de azért befigyelt egy kisebb wall of death is, és összességében tényleg imádnivaló volt az egész szett. Jöhetnek vissza klubozni minél előbb!
Az új-zélandi Alien Weaponry az utóbbi pár évben elég komoly feltűnést keltett a színtéren, főleg amiatt, mert a tagjai maori származású tinédzserek (sőt a háromból ketten tesók is), ami első hallásra mindenképp egy érdekes produkciót ígér, de az a helyzet, hogy az egész valóban inkább csak érdekes, mint jó. Előadásmód és külsőségek terén tök rendben vannak a srácok: feszesek, precízek, jól néznek ki, mindhárman énekelnek és frontemberkednek is – csak épp a számaik uncsik. Olyanok, mintha a Roots lemezes Sepulturát összegyúrnánk valami másodolsztályú faék nu metallal, és az egészet megszórnánk maori elemekkel. Vagy úgy is mondhatnám: mintha a Korn csinálna Max Cavalerával együtt egy Waka Waka metal covert. Csak míg a Waka Waka egy alattomosan kivédhetetlen popdal, addig az Alien Weaponry zenéjéből pont a kapszkodók hiányoznak. Nem elég fogós ahhoz, hogy a fülembe másszon, és nincs is benne elég őserő ahhoz, hogy letaglózzon és amiatt jegyezzem meg. Ezen (mármint a megjegyezhetőségen) pedig az se segít, hogy sokszor nem is angolul, hanem ezen a lehetetlenül hangzó maori nyelven megy az egész. Szóval tulajdonképpen a kuriózumfaktor miatt tud működni az Alien Weaponry produkciója – ahogy a tömeg nagy részénél azért láthatóan működött is -, pláne ha az ember bírja a Sepultura említett korszakát, de akinek már az se jött át, annak valószínűleg ez se fog.
Úgy tűnik, a Gojira ritkán jön Magyarországra, de akkor aztán olyan elánnal, hogy azt megemlegetjük. A 2013-as bemutatkozó duplázást követően utoljára 5 éve jártak nálunk, az is egy minden ízében tökéletes buli volt, de ez a mostani még arra is rátoppolt. Hangzás, játék, látvány és atmoszféra terén egyaránt csúcsra lett járatva az este, aminek ugyanakkor volt egy nagyon erősen sarkalatos pontja is: mégpedig hogy egy híresen környezetvédő zenekar minek konfettiágyúzza végig az egész koncertjét, mikor az anélkül is bőven működött volna? Oké, nyilván tök nagy flash ez a fecni hózápor, és például egy KISS-koncerten eszébe se jutna az embernek ilyesmin fennakadni, itt viszont gyakorlatilag az egész homlokegyenest megy szembe a zenekar által következetesen kommunikált elvekkel és értékrenddel. Még akkor is, ha esetleg újrahasznosított volt a matéria – az meg, hogy esetleg lebomló lenne, szinte kizárt, szóval a pillanatnyi hangulatfokozáson túl alighanem azt a bizonyos toxikus hulladékszigetet is sikerült növelni még egy kicsit…
Ha az este végére szó szerint bokáig érő szemétrétegen túllépünk, akkor viszont tényleg egy olyan műsort kaptunk, amibe nem lehet belekötni. Kevés zenekarra illik jobban az “úthenger” jelző, mint a Gojirára, ami mindenekelőtt leginkább Mario Duplantier dobosnak köszönhető. A Toolra szokták gyakran mondani, hogy gyakorlatilag az egész egy nagy dobszóló – na hát ez legalább ennyire igaz itt is. Azzal meg végképp ő lett a show sztárja, mikor feltartott a közönségnek egy táblát, rajta jól olvasható “NEM HALLAK TITEKET” felirattal, a megérdemelt ovációt követően pedig a tábla túloldalán díszelgő “CSODÁLATOS” dicsérettel még ezt is tudta fokozni.
Habár a legutóbbi koncert óta eltelt öt évben a banda csak egyetlen albumot adott ki, de a tavalyi Fortitude így is egy újabb jelentős lépés volt a zeneiségük fejlődésében. Tulajdonképpen egészen bámulatos, hogy a Gojira a progresszív death metal felől kiindulva hogyan tud egyre közérthetőbbé, befogadhatóbbá válni, miközben abszolút önazonos is marad. Már a Magma lemezbemutatónál is megállapítottam, hogy a koncertműsoruknak kifejezetten jót tesz a sok aprítás között egy-egy Stranded vagy Silvera kaliberű, egyenesebb dal, erre pedig a Fortitude számaival csak még jobban rágyúrtak. Olyannyira, hogy azon sem csodálkoznék, ha az egy régebbi rajongó számára már túlzás lenne. A számlistának ugyanis majdnem a felét az új anyag tette ki, ami elsőre tényleg ijesztően soknak tűnhet, de a gyakorlatban tökre működött, mivel mindegyik friss trekkben megvannak azok a bizonyos kapaszkodók, akár számonként több is. A korábbi cuccokról meg értelemszerűen egyfajta besztofot játszottak, nyilván most is volna mit hiányolni, de amit lehoztak, az kábé végig csúcs volt.
A Born for One Thing + Backbone + Stranded trió bika módon adta meg a kezdő lökést, a Flying Whales mindig epikus, a Love / Remembrance kombóra a régi fanok is megborulhattak, a L’enfant Sauvage + Toxic Garbage Island páros meg az este legnagyobb súlyzásait hozta. Az új számok közül a lassabb, mélyebbre hangolt, megfontoltabb, nekem kissé az Intronautot idéző The Chant is óriásit ment élőben a nagy énekeltetésével – na meg az említett konfetti-havazással. Utóbbit leszámítva a vizuális körítés kimerült némi minimál kivetítőzésben meg az okos fényjátékban, de még olyasmikre is figyeltek, mint hogy például az Another World alatt a világítás a videó narancssárga-kékes színvilágát tükrözze. Egyébként ez a szám hozta adta a koncert legdrámaibb pillanatát is, amikor mögöttem valakinek, aki nyilván nem látta a klipet, a végén az Eiffel-torony láttán egy hangos “aaahhh!” felkiáltás kíséretében szakadt meg a szíve.
Személy szerint az egész műsorból mindössze két számot cseréltem volna el másikra, egyik a kicsit töltelékszagú The Cell, a másik meg a legvégén a nyíltan sepulturás Amazonia, ami elég vérszegény volt finálénak. Akkor már jobb lett volna helyette a sokkal nagyszabásúbb The Gift of Guiltet vagy akár a Dimebag szellemét megidéző, óriási súlyzásba torkolló New Foundot besorolni a legvégére, de persze ez már sokadlagos részletkérdés. Mindent összevetve az egész buli óriási hatalom volt, a legutóbbi találkozásunk beszámolójára visszautalva pedig úgy is fogalmazhatnék: a Gojira jött, látott és még nagyobbat hengerelt. Csak az utánuk robotoló takarítókat nem irigylem.
Fotók: Barba Negra facebook
