2017. július 9.
Megint egy koncert a kortárs metál egyik nagy húzónevével, amiről csak elismerően lehet beszélni. A francia Gojira négy év után tért vissza Budapestre, hogy a Barba Negra Trackben bemutassa tavaly megjelent Magma lemezét, meg úgy egyáltalán megcsinálja a nyár egyik legsúlyosabb estéjét. Több okból is adja magát a párhuzam, hogy a franciák koncertjét a Mastodon múlt havi fellépésével hasonlítsuk össze, hiszen utóbbi ugyanúgy napjaink egyik vezető neve, akik szintén legfrissebb lemezüket mutatták be ugyanitt, és a két zenekar eleve egészen hasonló pályát is járt be az ezredforduló óta: mindketten olyan sajátos, messziről felismerhető hangzásvilágokat alakítottak ki maguknak a metálon belül, amelyeket a prog, groove, death vagy épp sludge címkék csak hellyel-közzel fednek le, és amelyekre nagyjából egyszerre, az előző évtized közepe felé kezdett el felfigyelni a nagyvilág. Innentől pedig nagyjából bármit is csinálnak, azt a szakma és a közönség is rendre körbeünnepli, legyen az grandiózus konceptlemez, a saját hangzásuk szellősebbre, netán közérthetőbbre vétele, vagy ezek valamilyen kombinációja. A különbség csak annyi, hogy míg Brent Hindsék az idei lemezükkel nagyjából körbeértek a saját hangzásviláguk körül, addig a Gojira épp csak mostanában kezdi igazán feszegetni a saját határait. Viszont mindkettejük budapesti eljövetele komoly ünnepnek ígérkezett, és még ha atlantai kollégáiknál kevésbé öntörvényűen és vállvonogatva is, de a franciák ugyanúgy be is teljesítették az ígéretet.
Előbb viszont még a budapesti Omega Diatribe-on volt a sor, hogy felvezesse az estét. Az öttagú banda extrém groove metalként határozza meg magát, ami nagyjából annyit tesz, hogy a dohos pincébe lehangolt, vastag, és nem mellesleg szanaszét matekozott behemót riffekből építik fel a dalaikat, amik aztán se perc alatt maguk alá is temetik az embert. Főleg, hogy mindezt elképesztő feszes húzással képesek előadni, ráadásul a színpadi jelenlétük is igencsak erős – elég ránézni Komáromi Gergely frontemberre, és máris érezhető, hogy itt valami nem mindennapi produkcióval állunk szemben. Az van, hogy az Omega Diatribe úgy 15 percig a világ legnagyobb zenéje, utána viszont a végletekig tolt töménysége miatt elég könnyen meg tudja feküdni az ember gyomrát. Élőben pedig ez is még inkább igaz, főleg, ha még a hangzásban sincs meg az az átütő erő, ami a lemezeket hajtja. Nagyjából ez történt most is. Bár elég sokan nézték meg a zenekart, de jól láthatóan a legtöbben nem nagyon tudtak velük mit kezdeni, csak dermedten álltak a színpad előtt (mondjuk meg kell hagyni, ezt a fajta matekot tényleg még lebólogatni sem egyszerű), a koncert után elkapott félmondatok alapján pedig sokan annyival nyugtázták a műsort, hogy „szóval ezek Meshuggát játszottak”. Ami kis ferdítéssel annyira nem is áll messze a valóságtól, de ettől függetlenül baromi jó, hogy van egy ilyen zenekarunk itthon, még ha tagadhatatlanul inkább sötét klubokba való is, mint szabadtérre egy napsütéses délután.
A Gojira fél kilences kezdésére nagyjából hasonló méretű tömeg jött össze a Track nagyszínpada előtt, mint a Mastodonra, és Duplantier-ék hasonló koncepcióval is vezették elő a műsorukat: kevés szöveg, kevés parasztvakítás, sok metál. Egyik tag sem showmankedik sokat, egyszerűen csak átadják magukat a zenének, ami aztán hol látványosabban, hol kevésbé látszik meg rajtuk. Joe Duplantier frontember például amilyen keményen penget és néz, olyan szerényen és visszafogottan konferálgat, például arról, hogy mennyivel romantikusabb volt a négy évvel ezelőtti A38 hajós koncert, már csak azért is, mert nem az autópálya mellett volt a színpad. Vele ellentétben az öccse, Mario a dobok mögött baromi látványosan, vehemensen, precízen (és még napestig sorolhatnám a magasztaló jelzőket) tolja a banda szekerét, sőt, egyszer a tesóval helyet cserélve előre is jött riffelgetni és hőbörögni egy kicsit, a ráadásban meg annak rendje és módja szerint szólózott is egy igen tiszteset. Nem véletlenül tartják sokan a legjobb mai metáldobosnak. Mellette pedig említést érdemel a ritmusszekció másik fele, Jean-Michel Labadie basszer is, akire szintén öröm ránézni, hogy milyen intenzíven mozogja le a játszott dalokat. Ahogy mostanában szinte minden nagyobb zenekar, a Gojira is hozott háttérvideókat, amik túl sokat igazából nem tettek hozzá a látványvilághoz, viszont a maguk puritánságában is remekül passzoltak az úthengerként előretörő dalokhoz, illetve a zenekar általános tematikájához.
Ami a dalválasztást illeti, a banda nagyjából a kiszámítható kötelezőket hozta. Az új számok nagy részét rögtön a műsor elején ellőtték, a régebbi anyagok közül meg főleg a From Mars to Sirius és a The Way of All Flesh kapták a hangsúlyt, de befért még pár korábbi téma, meg persze a legutóbbi L’Enfant Sauvage album címadója is. Annak ellenére, hogy a Magma dalain valamivel könnyebb fogást találni, egyáltalán nem lógtak ki a régebbi darabok közül, hiszen a szokásos Gojira-hangulat ezeket is ugyanúgy áthatja – azt viszont meg kell hagyni, határozottan jót tesz a bulinak, hogy most már nem csak lebegősebb intrókkal és átvezetésekkel lehet feloldozni a sok nyakgörcsös aprítást, hanem akár egy-egy olyan ökölrázósabb tétellel is, mint a Silvera vagy a Stranded, amik mostanra legalább annyira kötelező elemei egy Gojira-koncertnek, mint mondjuk a Toxic Garbage Island vagy a Heaviest Matter of the Universe. Mint minden soklemezes zenekar koncertjéről, nyilván erről az estéről is lehetne hiányolni dalokat (sokaknak az Art of Dying hiánya fájt, míg én újvonalas gojirásként leginkább a L’Enfantról hallgattam volna meg még valamit), de igazából emiatt tényleg nem érdemes húzni a szánkat, a zenekar és a dalok úthenger ereje így is elvitte a bulit. A ráadásra azért még befért egy meglepő húzás is, hiszen a csapat a dobszóló után nem kisebb örökzölddel, mint a Sepultura Territory-jával zárta a koncertet, amivel aztán végképp lekenyereztek mindenkit. Cavaleráék ’93-as lesújtása úgy lógott ki a műsorból a faék egyszerűségével, hogy közben hangulatra csont nélkül illett is bele. Mindennek a tetejébe pedig a finálé ünnep jellegét még a híd túloldaláról, a Kopaszi-gátről fellőtt, de a nézőtérről is pont jól látható tűzijáték is tetézte.
Szóval a Mastodon után a Gojira is egy hibátlan és lehengerlő koncerttel örvendeztette meg a hazai közönséget, a félmeztelenül pattogó huszonéves srácoktól a hátrébb bólogató negyven körüli arcokig, ennél többet pedig talán nem is kérhetnénk a modern metál legnagyobb neveitől. Vagy talán még azt, hogy mindezt ne csak sokévente ismételjék meg, de aztán ki tudja, könnyen lehet, hogy ha állandóan idejárnának, akkor meg odaveszne az a bizonyos áll-leejtő varázs, hiszen erre is láttunk már példát mostanában. De a lényeg, hogy kíváncsian várjuk, vajon a Gojira a következő lemezzel merre halad tovább, mert azt ez a koncert is megmutatta, hogy derék franciáink csúcsformában vannak, sőt, az igazán nagy dolgok talán még csak most következnek.
Fotó: Kecskés Attila
