Kard ki kard! – Gojira: Fortitude

Tracklist:

1. Born for One Thing
2. Amazonia
3. Another World
4. Hold On
5. New Found
6. Fortitude
7. The Chant
8. Sphinx
9. Into the Storm
10. The Trails
11. Grind

Műfaj: progresszív metal, groove metal, technikás death metal

Támpont: Mastodon, Tool, Sepultura

Hossz: 52 perc

Megjelenés: 2021. április 30.

Kiadó: Roadrunner Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Megvan az a jelenet (fiatalabb korosztálynak: népszerű meme template) a Spongyabob Kockanadrágból, amikor a címszereplő a kedvenc medúzafogó hálóját egy “Ol’ Reliable” (magyarul “öreg megbízható”) feliratos tokban őrzi? Ebben a tartóban tárolhatnánk a Gojirát is. Bár a francia csapat negyedszázados fennállása és két évtizedes aktív lemezkészítő pályafutása alatt a metal több stílusát is végigjárta, ezt mindig olyan profizmussal tették, hogy igazából bármit adnak ki, az szar nem lehet. Ők egyszerre eltartott kisujjal teát szürcsölő, szmokingos úriemberek és a ketrecüket miszlikbe szaggató vadállatok. A kétezres években hozzájuk hasonló, egyenletesen magas, az undergroundban és a mainstreamben is elismert minőséget talán csak a Mastodon volt képes produkálni. Ezen a szinten új lemezt kiadni igazából már nettó saját magad szórakoztatása. Lássuk tehát, hogy a két Gojira-album közötti eddigi legnagyobb szünetet követően, 5 évvel a Magma után mennyire érzi bátornak magát a Fortitude.

A 2017-ben kigondolt, majd a következő év elején elkezdett hetedik lemez munkálatait a csapat nem bízta a véletlenre, lazán megadták maguknak a kényelmes két évnyi foltozgatási időt egy 2020 nyarára datált megjelenéssel. Aztán közbeszólt a – mondjuk ki együtt hangosan, gyerekek: a koronavírus! Látjátok, ugye, hogy megy ez?! Így csak az első kedvcsinálót kaptuk meg tavaly augusztusban, az Another World képében. A dal egy emberként robbantotta fel a metalvilágot, legalább annyian rogytak térdre, hogy a bolygó is megingott a pályáján. Ami, hát, nem is csoda, a szám egy kiváló Gojira-darab és az első is volt négy év után. Itt már a zenei portálok megjövendölték a “Messiás” eljövetelét, miképp a csapat új anyaga lesz 2021 egyik legjobban várt metallemeze.

A Fortitude-dal a fiúk egy lazább és szellősebb anyagot akartak kiadni (ne kérdezd, hogy ez Gojira-mércével mit is jelent), miután a Magma hangvétele a Duplantier-fivérek gyászát próbálta meg feldolgozni édesanyjuk elvesztése nyomán. Az új lemez egyfajta kettősséget képvisel, egyszerre próbál vad és szelíd lenni, összességében pedig az önnön valónk erősítésére helyezi a hangsúlyt, miszerint lehetünk férfiak, nők, vagy akár százlábúak is, ne féljünk megmutatni magunkat a világnak és szembeszállni a mindennapok problémáival. Ezt hivatott jelképezni az album borítója is, amit a csapat énekese, producere, grafikusa, erdeifaház-tesztelője és hobbi-polihisztora, Joe festett, és az album szellemiségét próbálja meg ábrázolni. A figura egyfajta összegyúrt hibridje az olyan alakoknak, mint Pallasz Athéné és a kerekasztal lovagjai.

Zeneileg igencsak széles spektrumon mozog a Fortitude. Az alap progos, technikás death metalt lépten-nyomon groove-os és poszt-metalos kikacsintgatások tarkítják, de egyáltalán nem ritka az alternatív metal, a stoner, de még a gospel (!) sem. Az album második tétele, az Amazonia például konkrét Sepultura-riffekkel operál, de a brazilok hatása több helyen is erőteljesen érezhető. Mielőtt bárki is plágiumot kiáltana, a csapat ezt azzal magyarázta, hogy tiszteletadás – igazából nekik teljesen könnyen el is lehet ezt hinni. A Hold On című darabban kapunk a zenekar védjegyévé vált visszhangos vokálból is, csak hogy érezzük a magaslati levegőt, a dal nem hivatalos testvére, a The Chant pedig egy bluesos, americanás, igazi tábortűznél egymásba karolós kántálás (a nevéhez hűen). Joe énektémái továbbra is zseniálisak, Mario pedig olyan érzéssel üti a bőröket, hogy szinte hallatszik, ahogy izzad a pergő. A pali amúgy is nyolc nap alatt feldobolta az összes számot első vagy második próbálkozásra, szóval ez vitathatatlan. Természetesen a húros szekció, Christian és Jean-Michel is élettel teli témákkal társul Joe ritmikája mellé, ami végig pont annyira tartja választékosságban a lemezt, hogy ne érezzük azt, hogy minden bele lett dobva a turmixba, “oszt’ lesz, ami lesz”.

A Fortitude nem a Gojira legjobb lemeze, nem egy From Mars to Sirius vagy egy L’Enfant Sauvage, de pont ebben rejlik a szépsége. Más, mégis magán hordozza azokat a jegyeket, amiért imádjuk a francia brigádot. Úgy nyit az új stílusok és elemek felé, hogy közben nem felejti el, honnan is indult, és végig az a kettősség jellemzi, amit kifelé is kíván közvetíteni. Igazából ha van valaki, aki még egy kiadványát se hallotta a csapatnak, annak is bátran tudom ajánlani ezt a lemezt, mert egy olyan arcukat mutatják meg rajta, amilyet például a Mastodonnak sikerült a 2009-es Crack the Skye-on. A pontszám ne tévesszen meg senkit, a Gojirát igazából nem lehet se a pályatársaikkal, se az aktuális kiadványokkal, se senki mással sem összehasonlítani, így önmagukhoz és a korábbi munkásságukhoz képest ez a szám 8/10.