2023. július 5.
Nem tűnik különösebb túlzásnak, ha kijelentjük, hogy a 2020-as évek eddig a szarabbnál szarabb dolgok évtizede – ugyanakkor éppen ezért lehet (és kell is) nagyon örülni annak, ha a sok szívás közepette néha valami jó is történik. És hát
kevés olyan örömteli dolog történt mostanában, mint az, hogy pár hete végre megnyitott az “új” Dürer Kert nagyterme,
és ezáltal kerek két év után megszűnt az az abszurd állapot, hogy a budapesti klubélet egyik évtizedes bástyájában konkrétan nem lehetett jelentősebb koncerteket tartani. Az új színpadot június elejétől már több nagy külföldi név is bejáratta (pl. Anti-Flag, Voivod, Crowbar, Onyx), múlt pénteken pedig végre birtokba vehette a termet a hazai hardcore / metalcore közösség is, amit fellépői oldalról a friss kislemezét bemutató Petofi, valamint az Anchorless Bodies, a Satelles és a Heartlapse zenekarok, közönségként meg még jó félezer érdeklődő képviselt.
Ebből a találkozásból pedig egy olyan esemény kerekedett, ami még sokkal többet is ért, mint a darabkái összege. Igyekszem nem túldimenzionálni, de ez tényleg egy nagyon fontos este volt, nemcsak a zenekaroknak és a klubnak, meg annak a több száz embernek, aki ott volt, de az egész hazai undergroundnak is. Igazi mérföldkő. Egész egyszerűen azért, mert végre újra elmondhattuk, hogy itt vagyunk egy koncerten a Dürer nagytermében, az utóbbi 15 év talán legfontosabb underground helyszínén, generációk törzshelyén, ami a covid alatti kínhalálát követően most főnixként támadt fel hamvaiból. Emiatt pedig – számomra legalábbis – az egész estét meghatározta egyfajta beteljesülés, célba érés, hazatérés érzete, vagy akár úgy is mondhatnám:
mintha a 2020-as évek eleje óta tartó összes szarság egy csapásra elmúlt volna, és helyreállt volna a világ rendje.
Maga a terem szinte egy az egyben visszahozza azt a hangulatot, amit az egykori Ajtósi Dürer sori elődje adott, csak persze kicsit korszerűsítve, feltuningolva, nagyobbra méretezve. Kicsit talán szélesebb, mint a régi nagyterem, és a 950 fős befogadóképessége is nagyobb, viszont ezeknél jóval szembetűnőbb, hogy a színpad vagy másfél méter magas lett, ami egyrészt jobb rálátást ad a fellépőkre, másrészt meg jócskán megnehezíti a stagedive-olók dolgát (ez az este vége felé még szóba is jött). A másik fontos fejlesztés pedig az, hogy mostantól itt is jókora LED-fal húzódik a zenekarok mögött, ami óriási nyerés, okosan kihasználva egészen új szintre emelheti még a puritánabb megközelítésű underground zenekarok vizuális élményét is.
Az új helyiség egyetlen észrevehető gyermekbetegsége az, hogy a koncertek közben jött heves esőzéstől a nézőtér néhány ponton kicsit beázott, de szerencsére nem durvábban, mintha valaki kilocsolt volna egy pohár sört, és az egész szitut alighanem rövid úton orvosolni fogja a Dürer. Addig meg legalább gazdagabb lettem egy olyan, egészen hátborzongató élménnyel, hogy a Petofi koncertjén a Pusztulás I. közben pont az „őrizd meg az utolsó cseppet” sornál hullott rám egy vízcsepp a plafonról. Libabőrös pillanat, na.
Az este zenekarai közül a nyitó Heartlapse-et sajnos teljesen lekéstem, az utánuk következő Satelles viszont máris páros lábbal rúgott bele a mélyvízbe. A dallamos hardcore-banda a legutóbbi 3AM Confessions albumának tételeivel, na meg az artwork vörös-zöld színvilágát tükröző háttérképpel markáns atmoszférát kreált, és noha a hangzásképük nem sikerült épp a legerősebbre, attól még a srácok most is pörögtek, mint a búgócsiga, ami egy ilyesmi stílusú bandánál már fél siker. A másik fele meg ugye az, amikor ez a pörgés a közönségre is átragad. Márpedig a pit beindult, még viking evezés is volt, és jó páran kiabálták, hogy “darabokra szétesnek, aztán összeállnak a képek”, meg hogy “fiatalon nincsen szép halál”. Egyre inkább úgy érzem egyébként, hogy a Satelles akár többször is nyúlhatna a magyar nyelvhez, mert tény és való (és büszkeség), hogy a határokon túl is szépen fut a szekerük, de itthon még mindig állnak azok a láthatatlan falak, amiket hazai bandaként angol szövegekkel sokkal nagyobb meló ledönteni.
Erre pedig pont az Anchorless Bodies az egyik kitűnő példa, akik anno még csak elvétve kacérkodtak az anyanyelvünkkel, aztán úgy átnyergeltek rá, hogy többet vissza se néztek. Szerintem ennek is tudható be, hogy kicsit nagyobbat ment a szettjük, mint a Satellesé, illetve eggyel tisztábban is szóltak, meg hát Pap Marci mindig egy akkora jelenség a színpadon, hogy azt öröm nézni. Marciék nagyrészt a 2022-es Lélekhozó eső album dalait adagolták, a legvégére hagyva a legkorábbi magyar nyelvű darabjaikat, a Haragot, meg a Comforted by Failure második felét azzal a bizonyos “élnék tovább, de a lelkem már szellem” kórussal, amelyek azóta is az életművük legkatartikusabb pillanatai. Ezen a ponton már rendes tolongás ment Marci meg a mikrofon körül, és ennél hatásosabban egyszerűen nem is lehet befejezni egy Anchorless’-bulit.
Elég fura belegondolni, hogy a Petofi úgy nőtte ki magát a hazai színtér egyik zászlóshajójává, hogy tíz év alatt egyetlen albumot sem adtak ki, csak négy EP-t, azokat is jókora időközökkel. Hogy mi a titkuk? Leginkább talán az a kesergős hangvétel, ami már a kezdetektől fogva egyedivé tette őket – na meg az sem hátrány, hogy rendkívül fogós dalokat tudnak írni, és azokat élőben is átütő erővel tudják megszólaltatni. Ezt már akkor is el kellett ismernem, amikor maga a zenéjük még a rossz értelemben véve lehozott az életről, de aztán egyszer csak (már nem is tudom, mikor, azt meg pláne nem, hogy miért) átfordult a dolog, és azóta bármikor szívesen megnézem őket. Most is egy minden szempontból patika bulit raktak elénk, dögös hangzással, pofás látvánnyal, meg azzal a bizonyos érzelmi plusztöltettel.
Persze érzelmi töltete eleve magának a zenének is jócskán van, ráadásul nem sok hazai zenekart tudnék mondani, ahol a hangszeres játék ennyire pontosan idomulna a szövegek hangulatához. Számomra legalábbis a Petofi egyik legnagyobb erőssége a zaklatott, feszült gitárjáték, na meg az a pengeéles, húsba vágó, agresszív sound, ami valamelyest ellenpontozza is a dalszövegekben megjelenő kételyeket és sebezhetőséget. Ha már itt tartunk, Pór Peti egykori basszusgitárosból mára olyan vérbeli frontemberré vált, aki nemcsak jól mutat és jókat mond a színpadon, de simán elhiszed neki még az elődje, Mezei Bence által papírra vetett, csontig hatolóan személyes hangvételű dalokat is. És muszáj megemlíteni Peti “szárnysegédjét”, Mile Bence basszert is (lásd még: A Király Halott), aki a vokálozásból és az intenzív pörgésből is alaposan kiveszi a részét, még a pitbe is lejött végigpengetni egy fél számot.
Pörögni nyilván a közönség is durván felpörgött, érezni lehetett, hogy ezt a bulit most mindenki szétadja, a circle pit meg a wall of death mellé a színpadmászással is próbálkoztak páran. Erős kiragadott pillanat volt, amikor Peti épp csitítani próbálta az ilyesmi akciókat, mondván: egy ilyen magas színpadról már életveszélyes lehet leugrálni, mire a következő szám kezdésére rögtön ketten is felkapaszkodtak mellé, ráadásul az egyik delikvenst úgy kellett letessékelni a deszkákról, mert magától nem mozdult volna. Ez mondjuk továbbra is az egyik legcinkebb dolog, amit csinálhat az ember egy koncerten, de hagyjuk is. A frontembernek volt még egy nagy pillanata, amikor előhúzott egyet a régi Dürer udvaráról “kimentett” kavicsokat rejtő emlékzacskók közül, hogy szétosztogassa a pakk tartalmát az első sorok között, mintegy szimbolizálandó a klub költözését és újjászületését. Zseniális, a maga egyszerűségében is megindító gesztus, a hely és az egész közösség felé egyaránt.
Lemezbemutató lévén a dallista az új Levelek a föld alól EP-re fektette a legnagyobb hangsúlyt, erről mind a négy dal lement, és élőben is bizonyságot nyert, hogy az új klipdal, a Komorebi mindenképp a zenekar csúcsművei közé kívánkozik. Ezenkívül pedig érthető módon a régebbi, lassan klasszikussá nemesülő dalok (Vigasztestek, Szellemképek, Bányák, Az idő esete) aratták a legnagyobb sikert, jó ötlet volt ezeket direkt a műsor második felére hagyni.
Ha volt bármi szépséghibája a Petofi bulijának, az leginkább a rövidsége lehet, mert habár ez az 50 perces, 11 számos, ráadás nélküli menet így is kellően tartalmas volt, de simán meg lehetett volna fejelni még pár extra dallal. Vagy esetleg azzal, ha feljön énekelni az anno az első kislemezen featelő Kovács Gábor (Orion Dawn, Berriloom and the Doom), vagy akár maga Mezei Bence is, ha már úgyis ott voltak a bulin mindketten, tuti rá tudtak volna tenni még egy kicsit az amúgy is fullos hangulatra.
Mindent összevetve az első hazai hardcore/metalcore-buli az új Dürer nagytermében óriási ünnep volt, hiába csak félházas, így is elsöprő energiák szabadultak fel. És habár a koncert utáni napok kíméletlenül visszahúztak a lila fellegekből a rideg magyar rögvalóságba, azért mégiscsak ad némi megnyugvást a tudat, hogy a legkedvesebb klubunk mostantól újra teljes valójában a miénk, és remélhetőleg most már nem is veheti el senki.
Fotók: Somogyi Lajos – Bands Through the Lens
