Szétesőben voltunk, az énekesünk rehabra járt… és akkor megírtuk a legjobb lemezünket!

Minden stílusnak és generációnak megvan a definitív lemeze: a punknak a London Calling, a grunge-nak a Nevermind, a 2010-es évek metalcore-jának pedig igen nagy valószínűséggel a Bring Me the Horizon negyedik nagylemeze, a Sempiternal, ami olyan sebességgel és ívben lőtte ki a sheffieldieket a sztratoszférába, hogy a haterek azóta is csak mankóval tudják leírni valamire, hogy “szar”. De mi vezetett oda, hogy egy csapat brit deathcore lad, akiket a metalszíntér módszeresen kirekesztett és csak a hajvasalással, a színes pólókkal és a full sleeve tetkókkal azonosított, és akik a konstans bulizás, önpusztítás és nedves tinilánybugyik össztüzében a feloszlás szélére sodródtak, megírjon egy olyan lemezt, amit zenekarok mind a mai napig(!) próbálnak lekopizni és – több-kevesebb sikerrel – feltörni a titkos receptjének pecsétjét? Ezt vesszük most át a Sempiternal megjelenésének tizedik évfordulóján.

Tekerjünk is vissza az időben 2011-ig. Miután a banda megjáratta az előző, kilométeres című lemezét, a turné végeztével úgy érezték, hogy ez a legmagasabb lépcsőfoka annak, ameddig eljuthattak egy független kiadóval. Ekkor már az Epitaph “terítette” a srácok anyagait és promóját Észak-Amerikában és Kanadában, de földrajzi helyzetükből adódóan elsősorban még mindig a – mára inaktívvá vált – brit Visible Noise kötelékébe tartoztak. Utóbbival a kezdetektől dolgoztak együtt a fiúk, de ahogy a világ elkezdett feléjük jobban nyitni a There Is a Hell… után, úgy érezték, hogy egyszerűen nincsenek egyenes arányosságban az elképzeléseik a ‘Noise büdzséjével. Végül ezért nem is valósult meg a Suicide Seasonéhez hasonló elektronikus remixkiadvány a „hosszú című” dalaiból (vagyis de, egy EP formájában, ami a The Chill Out Sessions címet kapta, és 14 előadó helyett mindössze egyetlen producer formálta át a rajta található mind a hat számot), és ezért nem tudták már korábban sem finanszírozni pl. a Lads on Tour turnédoksijuk kulisszák mögötti bővítményét – amit egyébként a fent említett lemez újrakiadásával együtt szerettek volna megjelentetni.

Így esett, hogy 2012 nyarán Oli Sykesék leszerződtek a Sony lemezkiadójához, az RCA Recordshoz, ahol mind a mai napig tartózkodnak. A fiúk “bezsákolása” kapcsán a kiadó ügyvezető igazgatója, Colin Barlow 2013-ban úgy nyilatkozott a The Guardiannek:

Fontos, hogy ne essünk túlzásba – kritikus fontosságú!

Majd ezt rögtön meg is tette, amikor úgy fogalmazott, hogy a BMTH szerződtetése

olyan nagy horderejű dolog, mint amikor a Sony megszerezte az AC/DC-t, vagy amikor a Metallica nagykiadóhoz került.

Oli – lévén a nagyratörő elképzelései mellé még nem párosult kifinomult modor – vissza is szólt a főninek, amikor ugyanebben a ‘Guardian-cikkben azt mondta:

Csalódni fogsz, haver! […] Eljön a nap vége és mi még mindig nem vagyunk a Metallica, nem hangzunk úgy, mint a Metallica, nem akarunk a Metallica lenni és nem is leszünk a Metallica. A saját magunk hangja szeretnénk lenni.

Ehhez még a gitáros és egyik fő dalszerző, Lee Malia hozzátette, hogy:

Mi soha nem fogunk arénákat megtölteni. Ha ebben reménykedsz, azzal csak magadat áltatod.

Mai szemmel visszanézve milyen kishitűek voltak a srácok a siker küszöbén tapicskolva, szakadt skinny farmerben és lerúgott Vans-csukában!

De ne szaladjunk még ennyire előre, ugyanis szintén még 2012-ben esett meg

a zenekar történetének máig egyik legfontosabb eseménye, ami nem más volt, mint Jordan Fish színre lépése.

’12-ben a banda nem turnézott, koncertet is alig adott, interjúkat, nyilatkozatokat meg még annyira se. Teljesen elszeparálták magukat a külvilágtól, afféle izolációba vonultak (még mielőtt a szó jelentéstartalma negatívra fordult volna a tudjukmitől), ahogy azt tették már a Suicide Season vagy a There Is a Hell… írásakor is. A BMTH tagjai sosem voltak képesek az úton, turnézás közben dalokat írni, ezért is kapóra jött nekik az északnyugat-angliai tavas, erdős környezet, ahol eleinte csak a dalok váza keletkezett, majd áttelepültek egy szupertitkos stúdióba, amiről később kiderült, hogy az Angelic Studio volt Banburyben.

Itt már javában velük nomult a Worship korábbi billentyűse, Jordan Fish, hogy elektronikát és sample-öket csempésszen a dalokba, eleinte csak mint session zenész. Jordan legfőbb feladata az volt, hogy a srácok elképzeléseit megvalósítsa, azonban a kocka hamar fordult, amikor ráébredtek, hogy a csávónak jó érzéke van az atmoszférateremtéshez, így rövidesen ő lett az egyik fő komponense a folyamatoknak. Fish és Sykes közt hamar megbonthatatlan kémia alakult ki, annak ellenére, hogy nem is ugyanazokat a zenéket hallgatták, vagy alapvetően másképp gondolkoztak dolgokról. A víziójuk aztán egybeforrt, és sokszor a banda többi tagjától elkülönülve okoskodtak a dolgokon – esetenként a gitáros Maliával kiegészülve.

Ez nem mindenkinek tetszett, és kisvártatva nézeteltérések alakultak ki a zenészek közt, kiváltképp a másik gitáros, Jona Weinhofen részéről, akinek nem igazán jött be az új vonal, így hurr-durr, a lemez megjelenése előtt dobbantott is. Jona egyébként korábban az ausztrál I Killed the Prom Queen gitárosa volt, majd amikor az földbe állt, átszegődött a kaliforniai Bleeding Through soraiba, ezután töltött el négy évet a BMTH-val (ez idő alatt csak a hosszú című lemez munkálataiban vett részt). A távozása után vissztért a feléledő IKTPQ-be, ami azóta ismét kivérzett, 2021 óta pedig a gitáros a Destroy Rebuild Until God Shows sorait erősíti, ahol a tavalyi visszatérő albumon, a Destroy Rebuilden már hallható is a játéka.

2012 szeptemberében aztán kiderült, hogy Terry Date lett a lemez producere, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint a Pantera, a Limp Bizkit vagy a Deftones, szóval értett egy s mást a csízióhoz. Bár a csapat azt hitte, hogy a nagykiadó és a nagynevű producer majd egy jóval rádióbarátabb sound felé tereli őket, de mindenki arra ösztökélte a srácokat, hogy írják meg az eddigi legsúlyosabb kiadványukat. Ez hellyel-közzel meg is történt, mind a szövegek, mind a koncepció valóban addig nem ismert mélységeit tárta fel a világ előtt a banda lelkének, viszont a hangzás – ahogy azt már mind tudjuk – jóval populárisabb elemekből inspirálódott. A legnagyobb hatás nyilvánvalóan az elektronikus zene és annak leágazódásai, mint az ambient, a dance voltak, de markáns mennyiségben képviseltették magukat a filmzenei elemek és a zongorás, szintetizátoros megoldások is. A banda azóta több interjúban is szóvá tette, hogy ekkoriban a 2002-es poszt-apokaliptikus horrorfilm, a Danny Boyle jegyezte 28 nappal később soundtrackje pörgött náluk orrvérzésig. A srácok szerint a Sempiternal vakmerőségét nagyban befolyásolták a There Is a Hellen alkalmazott kísérletek, az a cucc egyfajta táptalajként szolgált, így nem kellett egyből a mély vízbe lökniük a hallgatót valami teljesen újjal.

John Murphy dala a 28 nappal később soundtrackjéről, amit később a BMTH fel is dolgozott

Az album azért is különleges, mert a korábbi lemezekhez képest egyáltalán nincs rajta feltüntetett és észrevehető közreműködő (ez amúgy a soron következő That’s the Spiriten is így volt), itt csak háttérvokálosként vendégeskedtek a svéd poszt-rock-zenekar, az Immanu El tagjai, valamint rajongók és a Drop Dead Clothing (Oli saját ruhamárkája) munkatársai segédkeztek a kórusokban.

2013 elején a világ még szinte ki se józanodott szilveszter után, a banda már összeszorított farpofákkal izgult, hogy mit fognak szólni az emberek az első hanganyagukhoz a lemezről. Itt dől el ugyanis minden: ha az előzetes dal nem tetszik senkinek sem, jól lebőgnek a nagykiadó előtt, és soha nem jutnak tovább a kora esti, második legnagyobb színpados pozíciónál. A srácok azért sem voltak egyszerű helyzetben, mert ahogy azt Matt Nicholls dobos is elmondta egy későbbi interjú során:

A banda szétesőben volt, az énekesünk rehabra járt… és akkor megírtuk a legjobb lemezünket!

Január 4-én a BBC Radio 1-en, Daniel P. Carter Rock Showjában aztán debütált a Shadow Moses, és hát mondani se kell, milyen érzés lehetett, csak gondolj vissza arra a pillanatra, amikor először hallottad: egy éteri áriázást követően bedurran a pulzáló elektronika, és elkezdődik a “párbeszéd” Oli Sykes és a kórus közt:

Can you tell from the look in our eyes?
We’re going nowhere!
We live our lives like we’re ready to die,
We’re going nowhere!

Majd az a hallójáratból kivakarhatatlan, instant bólogatásra késztető, mocskosul groove-os riff, és a szöveggel ellentétben a srácok pont hogy haladtak valamerre: a hype megkezdődött, a zenekar révbe ért. A dal mindmáig időtálló klasszikus, amin egy pillanatig se hallatszik, hogy több mint tíz éves lenne.

Ezután februárban kijött az Antivist, amiről a banda egyébként először azt állította, hogy Jonáról, a kilépett gitárosukról szól, aztán ezt arra módosították, hogy ő ihlette, majd az lett a végső nyilatkozat, hogy a hozzá hasonló mindsetű emberekről/-nek szól. Időközben a lemez is leakelődött, úgyhogy a srácoknak is fel kellett kötniük a gatyeszt és belehúzniuk a promóba, ki is pörögtek a Sleepwalking, majd a Go to Hell, for Heaven’s Sake klipjei, majd végül az eredetileg április 29-re tervezett album megjelenést április elejére hozták. Ugye milyen durva, hogy voltak idők, amikor még előrébb hoztak megjelenéseket a halasztás helyett?

A Sempiternal egyöntetű pozitív reakciót kapott mind a kritikusok, mind a rajongók részéről, és még az is nehezen talált fogást rajta, aki azelőtt szüntelenül köpködte a savat Sykesékra. A Kerrang! 5/5-re értékelte a lemezt, de még az alapvetően nem rockra és metalra szakosdott, a kemény zenék elől módszeresen elzárkozó NME is 8/10-et adott rá – nálunk is egyébként ugyanennyivel sózta nyakon az anyagot szigorú exkollegánk. A méltató jelzők mellett többen is a Linkin Parkhoz hasonlították a hangzást, ami inkább volt bók, mint sértés, lévén Oli Sykes többször is hangoztatta, hogy mekkora inspirációja az alternatív rock/nu metal-zenekar, és azon belül is Chester Bennington énekes.

A lemez a brit albumlistán harmadikként nyitott, a rock charton meg elsőként. A szigetországban 9000 példány fogyott belőle az első héten, az Egyesült Államokban meg több mint 27 000, ezzel fel is jutott a Billboard 200-as listájának 11. helyére. A Shadow Moses és a Sleepwalking klipjei jelenleg egyaránt 75 millió megtekintésnél járnak a YouTube-on, az albumot nyitó Can You Feel My Heart pedig 160 millióval tör a csúcsra. Ez utóbbi egyébként közel 500 millió(!) lejátszást számlál a Spotify-on, míg a másik két dal 150 millió környékén van. A lemez máig hihetetlen népszerűségnek örvend a Bring Me’-rajongók körében, nemhiába játszik róla még mindig dalokat a banda élőben, ami azért lássuk be, nem egy megszokott dolog az efféle zenekaroknál.

A Sempiternal hangzása annyi fiatal bandát inspirált a 2010-es években – és még napjainkban is -, hogy voltak zenekarok, akik karrierjük elején szinte teljes mértékben lekopizták az egészet (pl. Bad Omens), de említhetnénk akár a megkerülhetetlen, a retinánkba égett artworköt is, vagy a Sykes észak-angol akcentusa által generált mémeket (Sandpit Turtle, Can You Phil Mahar stb.). A nagy “emo revival” keretében pedig a TikTok fiataljai is elkezdték felfedezni maguknak azokat a dalokat, amik akkor jöttek ki, amikor ők nagy valószínűséggel még csak borsópürét büfiztek az evőkéjükre. A Sempiternal öröksége és hagyatéka egész egyszerűen kikerülhetetlen, ha a Bring Me the Horizonról van szó.

Napjainkban pedig ismerjük a zenekar sztoriját: a józan(abb) életet élő Oli és társai azóta – sokak örömére, még többek bánatára – még inkább kitolták a zenei határaikat, ezáltal nyitva egy jóval nagyobb réteg felé, és kollaborálnak boldoggal–boldogtalannal, franchise-t építenek, arénákat és stadionokat töltenek meg, Máltán tartanak saját fesztivált nagynevű bandákkal, és idén ők lesznek a legnagyobb brit rock- és metalzenei rendezvény, a Download Festival headlinerei. Minden túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy ők lettek a brit metaltörténelem egyik legnagyobb sikersztorija, ehhez pedig nem kellett más, mint egy kis furfangosság, egy új tag, egy kis tök, és hajlandóság a narratíva megváltoztatására. Lehet sok mindent mondani a BMTH-ra, de az, hogy amikor úgy tűnt, minden szcéna kiveti őket magából, nem szarták össze magukat, hanem inkább mindenkit maguk mögé utasítottak és kialakították a saját brandjüket, az minden, csak nem fika-alapanyag. Ez a konstans felfelé ívelő pálya pedig ahhoz a lemezhez vezethető vissza, aminek már a címe is giganagy nomen est omen, de az örök érvényű jelmondata se vesztett fabatkát sem az értékéből, miszerint:

This. Is. Sempiternal.

A BMTH június 1-jén a Budapest Arénában koncertezik, és a műsorban garantáltan lesznek dalok a Sempiternalről is. A vendégzenekar a Spiritbox.