The Dillinger Escape Plan – One Of Us Is the Killer

Ahogy egyik Dillinger Escape Plan album, úgy a három évvel ezelőtti Option Paralysis sem okozott csalódást, de annak, hogy ennyi időt kell várni a folytatásra, megvan az a hátulütője, hogy idővel az ötletáradatukból kitűnik néhány megoldás, amelyek nem illenek olyan tökéletesen a zenei világukba, mint a többi. Esetükben sosem a már évek óta tipikusnak mondható, kimerítően technikás, kaotikus és gyors dalokról van szó, hanem azon pillanatokba csúszik néha hiba, amelyekkel Mike Patton beugró tagsága óta bővíteni akarják a hangzásukat. Van, hogy az ilyen momentumok megosztóan rádióképesek lesznek, van, hogy unalmasak, és van, hogy hiányzik belőlük az a természetesség, amivel a gyorsabb dalaikban az elképesztő témamennyiséget dalokká formálják. Ezt az apró nüanszot csiszolta ki a zenekar úgy a One Of Us Is the Killerre, hogy gyakorlatilag nyoma sem maradt az előbb említett kifogásoknak, pedig nem változott sok dolog. Így, az első kiadványuk után több, mint másfél évtizeddel sem lett kevésbé elképesztő az, ahogy a ’90-es évek második felében kialakult „mathcore” hullám jellegzetességeit újra és újra el tudják adni: a technikai színvonal és a tempó továbbra is elképesztő, ahogy az is, hogy a „tipikus” pillanataik nem érződnek rutinszerűnek. Ennek biztosan az is az oka, hogy az eredeti mezőny (Botch, Deadguy, Drowningman, Cave In, Converge, stb.) és a később érkezettek (Scarlet, The End,  Ion Dissonance, Swarm of the Lotus, #12 Looks Like You, stb.) nagyrésze is kikopott mellőlük, de sokkal inkább a saját zsenijük a felelős azért, hogy a receptjük megunhatatlan. Már az elsőként meghallgathatóvá tett Prancer is olyan kiváló váltásokkal bír, hogy a kimerítő káosz és a torkaszakadtából üvöltő Puciato ellenére is egy saját karakterrel bíró slágerként működik. Szerencsére szakítottak az Ire Works heterogén felépítésével és az Option Paralysis néhol feleslegesen hosszú dalaival, és többnyire kettő és négy perc közti számokba sűrítik bele a védjegyszerű darálásaikat, amelyeket szinte állandó jelleggel színesítenek vagy Weinman vagy Puciato révén.

A proteinbomba frontember szokás szerint az év egyik legjobb énekesi teljesítményét nyújtja, a címadó dalban például minden eddiginél közelebb kerül Mike Pattonhoz, hogy aztán a következő tételben már ismét szétüvöltse a torkát, miközben Weinman kikacsint a free jazzre. Az elképesztő ritmusszekcióval megtámogatott páros a saját The Bedlam In Goliath-jét alkotta meg az albummal: a könnyedebb pillanatokat és műfaji kitekintéseket hozzákeverték a forrásponton lévő hangmasszájukhoz, amivel szinte tökéletes egyensúlyba, majdnem teljes egységbe került az album. A korábbi két lemeznél jóval természetesebbnek hatnak a Faith No More és Nine Inch Nails által inspirált pillanatok, amik mostanra teljesen beépültek a világukba, és amíg a címadó dalnál még azt lehetett gondolni, hogy megint önálló kis epizódokat kapnak, később már csak azt vesszük észre, hogy olyan lazán csapnak beléjük, ahogy a technikai zsenialitás lépcsőin táncolnak. Hiába lóg ki a lemezről az a bizonyos címadó tétel, és hiába kellett volna az utolsó két dalt felcserélni, a lemezen a milliónyi ötlet közül talán három-négy érződik gyengébbnek, és azok sem változtatják meg az albummal kapcsolatos teljesség érzését. Ha nem is magnum opus, de bőven csúcsteljesítmény a korong. Lehet itt a metalcore halálán sajnálkozni, idegenkedni a Parkway Drive stílusidegen ötleteitől, erőltetni az új Killswitch Engage lemezt, félni attól, hogy nem lesz több As I Lay Dying album, vagy hogy az August Burns Red világzenéhez nyúl, de azért érdemes arra gondolni, hogy metal és hardcore találkozása kapcsán nem csak ezek a nevek vannak. Tavaly a több, mint húszéves Converge, a Botch és Unbroken tagokkal felálló Narrows és a csalódásból és feloszlásból visszatérő Vision of Disorder mosta le a mezőnyt, idén pedig 16 év után Chad Gilbert újra felénekelt egy Shai Hulud lemezt, a Dillinger Escape Plan pedig ismét megmutatta, hogy a legmagasabb technikai színvonal lehet dalformájú, sodró lendületű, és változatos is. 9/10 (a képeket Adam Gassontól loptuk)