Killswitch Engage – Disarm The Descent

Rögtön az elején le lehet szögezni azt, hogy ahogy anno a Times of Grace esetében, itt is teljesen felesleges olyan elvárásokkal nekiülni a Disarm the Descentnek, hogy közben görcsösen az Alive Or Just Breathing valamelyik epikus himnuszának akarunk megfeleltetni egy-egy itt található számot. És mégis, rögtön az első dal olyan elemi erővel robban be és száguld át a hallgatón, amit joggal állíthatunk párba egy AOJB nyitánnyal. Nyers őserő, megújult brutalitás, mindez pedig a már jól megszokott csupaszív előadásmóddal megkoronázva Jesse Leachtől. Egész egyszerűen ez a lehető legjobb dolog ami történhetett a Killswitch Engage zenekarral! Kézzelfogható az a frissesség és lazaság, ami a dalokból árad. Míg a durva énektémák a régi időszakot idézik, addig a tiszták egész egyértelműen a The Empire Shall Fall legjobb pillanatait ülteti át ebbe a közegbe. Valahogy ez igaz az egész lemezre. Sikerült úgy megidézni a közönségkedvenc Alive album hangulatát, hogy közben a zenekar azóta készített három hanganyagának sem fordítanak teljesen hátat, míg érezhetően az énekes sem akar görcsösen megfelelni bármiféle elvárásnak, egész egyszerűen saját magát adja. A Beyond Flames folytatja a már megkezdett magas színvonalat, jól megjegyezhető és már szinte elsőre együtt énekelhető tiszta részekkel, míg a korábban már megismert New Awakening a klasszikusabb metalcore sémák ellenére is szórakoztató tud maradni, elképesztő húzása és lüktetése miatt már most garantált koncertfavorit. Az In Due Time pedig nem véletlenül került megfilmesítésre, egy igazi sláger, benne az összes tipikus KsE védjeggyel.

Jesse mellett szintén kiemelendő Justin Foley játéka, akivel ugyan eddig sem volt gond, de itt aztán tényleg nagyon elemében van, rendkívül dinamikus és erőtől duzzadó minden egyes szerzemény, amit nagyban köszönhetünk neki is, a magasabb fordulatszám is nagyon jót tett a nótáknak. A You Don’t Bleed for Me galoppozó témája rendkívül jópofa, a The Call pedig egy rettentő erős adrenalinlöket, azonnal ragadó refrénnel, ami annyira kívánná hogy lemenjen belőle még legalább egy kör de nem, mindig csak egyszer hangzik el. Nagyon hálásak tudnak lenni az ilyen apró kis „megfejtések”, ahogy a szinte végig 3 perc körüli dalonkénti játékidő is. Ennyi dicsérő szó után azért kissé letördelném azokat a hiú ábrándokat miszerint egy mesterművel van dolgunk. Hiszen a legtöbbször sablonokból építkezik a lemez, nem sok innovatív megoldással találkozunk, és azért a dalok szerkezete is lehetett volna változatosabb itt-ott, mivel a legtöbbször lényegében ugyanaz a formula került alkalmazásra. De lehet-e haragudni Adam D-ékre, ha mindezt mégis rendkívül szórakoztató módon teszik? A válasz borzasztó egyszerű: nem. Viszont ezt egy igencsak pozitív lépésnek lehet tekinteni, és bizakodva lehet a jövőbe tekinteni, miszerint ebből a jól láthatóan mindenki számára rendkívül pozitív egymásra találásból a további közös munkák során talán valami sokkal nagyobb, sokkal több is kisülhet. Ugyan nem reformálta meg a metalcore műfaját a zenekar és önmagát sem definiálta újra, de sikeresen meg tudott újulni úgy, hogy közben a hibái ellenére is egy teljes egészében szórakoztató és tökös lemezt tett le az asztalra egy a minőségi produkciók tekintetében már-már kihalófélben lévő műfajban.

7.5/10