Pitbull kutyákkal megetetel – Stick to Your Guns: Spectre

Tracklist:

1. (My Heart Is a…)
2. Weapon
3. Who Dares Wins
4. Hush
5. A World to Win
6. Open Up My Head
7. Liberate
8. The Shine
9. Instruments of the End
10. Father
11. More of Us Than Them
12. No Way to Lie

Műfaj: dallamos hardcore, metalcore, hardcore punk

Támpont: The Ghost Inside, Ignite, Malevolence

Hossz: 34 perc

Megjelenés: 2022. július 29.

Kiadó: Pure Noise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Eleinte úgy voltam vele, hogy ezt a kritikát majd az énekes, Jesse Barnett – esetenként szélsőségesbe hajló – politikai megborulásaira húzom fel, de mi elsősorban egy zenei portál vagyunk, szóval ehhez mérten állok inkább az új Stick to Your Gunshoz, minden mást pedig meg lehet vitatni az erre alkalmas helyen és időben. Az biztos, hogy a zenekar hűen idomul a “jól bevált recepten ne változtass!” papírformához, ugyanis a Spectre egy ízig-vérig STYG-anyag, annak minden pozitív és negatív ismérvével együtt, és látszik, hogy a bandának a punkos élére kifejezetten jó hatást mért az immáron eltöltött több mint fél évtized a Pure Noise kötelékében. Még akkor is, ha a Sumerian égisze alatt pörögtek ki tőlük az igazi fülbemászó slágerkavalkádok, de ez megintcsak egy másik sztori. A kérdés az: maradéktalanul jó-e nekünk, hogy a zenekar nem feltétlen nyújtózik túl annál, ameddig a takarója ér? A válasz: igen is, meg nem is.

Öt év ide vagy oda, a legutóbbi nagylemez, a True View óta a zenekar nem igazán vesztett erejéből, sőt, mondhatjuk, hogy a dallamos részek még dallamosabbak, a csűrdöngölések még inkább döngölik a csűrt, a “woah-oh”-k még mélyebbről, még nagyobb vehemenciával törnek utat maguknak. Mint minden STYG-lemeznél, a szövegek ezúttal is próbálnak az egyre csak romló körülmények vállra nehezedő súlya ellen tenni, felemelni, kitartást és akaratot injektálni a hallgató véráramába. Ami, lássuk be, remekül megy a bandának most már lassan húsz éve. Ez a tény pedig látszólag cseppet sem ösztökéli őket arra, hogy letérjenek a járt ösvényről. A Spectre ugyanazon négy alappillére épít, mint eddig majdhogynem minden anyaguk 2010 óta: legyenek benne óriási, együtt üvöltős slágerek; izomtibizős darabok, amik felszántják élőben a legmasszívabb pitet is; archív bejátszások történelmi szereplőktől, szigorúan átvitt értelemben kapcsolódva az adott szöveghez; és végül, de nem utolsósorban akusztikus gitárral kísért szívfacsarások, hogy még az olyan hardcore-veteránok, mint pl. a Terror saját Scott Vogelje, is titokban elpityeregjék magukat.

Bár van, amiből többet kapunk, van, amiből meg keveset, itt van minden a terítéken, hogy egy összetéveszthetetlen ‘Guns-élményben legyen részünk. A Weapon mindjárt az elején bepályázza “a lemez élőben leginkább túljátszott száma” titulust, szerencsére(?) akad kihívója olyan tételekben, mint a furcsán poszt-hardcore-osra sikeredett, és legalább ennyire működő A World to Win, vagy az igazi érzelmi hullámvasút More of Us Than Them. Aztán az olyan darabok, mint a Hush vagy épp a politikai tartalommal leginkább felfűtött Liberate, pont úgy viselkednek, mint ahogy azt a borító is hivatott átadni: acsarkodnak és jó eséllyel ki is harapnak egy darabot a püspökfalatodból. A Father – ami szerintem egy nem hivatalos folytatása/előzménye a 2015-ös Disobedient zárótételének, a Left You Behindnak -, illetve az album végén ékeskedő No Way to Live pedig azt hivatottak elérni, hogy két wall of death közt egymás karjaiba boruljunk, ölelkezve, zokogva. Mi maradt ki? Ja, igen, a lemez abszolút WTF pillanata, az Open Up My Head, ami valószínűleg pontosan az, ami elsőnek lerí róla: Jesse valami gyengébb pillanatának agyszüleménye, ami egy nettó modern köntösbe bújtatott poszt-grunge játszadozás, és noha nem is rossz feltétlen, egyszerűen annyira kilóg a lemezről, mint tribute-koncertről a saját szerzemény.

A Spectre egy jó lemez. Se nem több, se nem kevesebb, amit a zenekartól elvárnánk, és ezzel bizonyára ők is tisztában vannak. Az anyag ráadásul annyira Stick To Your Guns, hogy még a játékidőt is a dalok struktúrájához idomulva, pont a fogyasztható mértékhez lőtték be, alig meghaladva a fél órát. Az biztos, hogy ezek az új dalok masszív gerincét fogják alkotni a srácok setlistjének, ha Jesse időközönként megáll gondolkodni, mielőtt kinyitja a száját, és nem törölteti a legtöbb európai buliról a zenekarát. De ez megint másik téma, a miénk pedig itt most az, hogy matematikailag bizonyított, hogy nincs olyan, hogy túl sok “woah-oh” egy lemezen. 7,5/10