Ösztönös túlélés – The Devil Wears Prada: ZII

Megvan az az érzés, amikor végre egyszer tökéletesen adagolod a fűszereket az ételbe, vagy beadod azt az iszonyú nehéz trükköt gördeszkával, esetleg összehozod az állkapocs-kitépős kombót a videójátékban? Nagyjából ezt a fajta átmeneti eufóriát érezhette az ohiói The Devil Wears Prada 2010-ben, amikor megjelent a Zombie EP. Az EP, ami csak poénból készült el, a srácok igazából csak brutális számokat akartak játszani kis formátumon, és aminek tematikája az énekes épp aktuális érdeklődési körére épült. Az EP, ami azóta is megugorhatatlan léc a csapat számára, és ami lényegében olyan szintekre emelte a srácokat, ahova talán máig nem jutottak volna a kiadvány nélkül. Most pedig, több mint tíz év és egy zombiapokalipszissel felérő világjárvány után szinte adta magát a dolog, hogy folytatást kapjon a méltán közönségkedvenc öt dal, és a ZII reményvesztett hangulata megpróbál paradox módon bizalmat gerjeszteni nem csak a csapat, de a világ iránt is.

Az első Zombie a maga idejében kifogástalan volt. Mind a kritikusok, mind a rajongók imádták, máig referenciaként emlegetik a súlyos és nyers dalokat – amelyeket a csapat elmondása alapján többek közt a Slayer és a Hatebreed ihlettek –, a mozifilmes hanghatások és bevágások is simán szembementek az akkori normákkal, és emellett több szempontból is első volt az EP: nem csak az első kislemeze volt a csapatnak, de az első koncepciós kiadvány, illetve az első anyag, amin nem szerepeltek komikus dalcímek. Azóta eltelt egy évtized, és noha a csapat nem állt földbe, a vicces titulusok sem tértek vissza, ugyanakkor eléggé hullámzó teljesítmény jellemezte őket. Pedig volt bálványtiprás, római bölcselet, melankolikus felnőttesedés és még az űrbe is kikacsintottak, majd a legutolsó nagylemezükön, az egészen fogyaszthatóra sikeredett 2019-es The Acten pedig már teljesen kísérletezősre vették a figurát, amit más metalcore-csapatok is elkövetettek az utóbbi időkben, több-kevesebb sikerrel, de az évek alatt rájuk rakódott középszerűség csak nem eresztette őket. Így hát kellett valami konkrét lépés a srácok életébe, amit a Zombie EP tizedik évfordulója körvonalazott meg, illetve a koronavírus-járvány öntött végleges formába. Ugyanezen oknál fogva csúszott meg a második rész kiadása és lett egy szép “kerek” 11 éves szünet a két kiadvány között.

Míg az egyes Zombie az élőhalottak kirajzásának kezdeti stádiumát vázolta fel, addig a ZII már a magára hagyott emberiség utolsó túlélőinek reményvesztettségét mutatja be. Ennek az érzésnek az ismertetésére pont kapóra jött a kovid-szitu (ezt se gondoltam volna, hogy egyszer így leírom), hisz a járvány alatt számos olyan emberi reakciót és emóciót is tapasztalhattunk, ami egy képzeletbeli zombiinvázió esetén is hasonlóan mutatkozna meg. Mivel a tíz évvel korábbi stílusuktól szinte teljes mértékben elkanyarodtak mára a srácok, többen aggódtak, mikor megjelentek az első hírmorzsák a ZII-vel kapcsolatban, hogy ebben a formában hogy fogják tudni visszaadni azt az átütő, nyers erőt, amit az első kislemeznél a világra szabadítottak. A verdikt: simán. A csapat szinte úgy nyúlt vissza az őket az egekbe emelő hatásokhoz és elemekhez, és úgy ötvözte azokat a jelenlegi szerszámkészlettel, mint ha az a több mint tíz év meg se történt volna. Mindjárt a nyitó Nightfall el is hagyja az első lemezen tapasztalt intrót és egyből a nyakunkba önti a sötét súlyokat, hogy aztán minimálisan visszavegyen a tempóból, megágyazva a Mike Hranica énekes védjegyévé vált screamek és Jeremy Depoyster gitáros tiszta vokálja közti kiváló összhangnak. Ez az adok-kapok végig is kíséri a lemezt. Én személy szerint imádom, amikor két ember közt ennyire jól működik a kémia, mintha két személyiség lenne egy testben. Erre talán legjobb példa a klipes tétel, a Forlorn felépítkezése, ami tovább viszi a hitehagyottság érzetét az első kiadott single, a Termination igazi két lábbal taposós forgatagában. A Norán érezhető leginkább a csapat új irányvonala, de még így is javarészt az első kiadvány vehemenciájával van felvértezve, míg a utolsó tétel, a Contagion egy igazán méltó lezárása a kislemeznek, a zongorás betétjével és a libabőrt gerjesztő mondanivalójával, hogy bármilyen kilátástalan a helyzet, az utolsó lélegzetvételünkig állnunk kell a sarat.

A ZII megmutatta, hogy a recept, a trükk és a megfelelő kombó végig ott volt a TDWP zsebében, csak kellett hozzá a tökéletes idő és állapot, hogy újra használni tudják. Bár felépítésében eléggé hasonlít elődjére (egyszavas dalcímek és ugyanúgy öt tétel), a ZII nem akar a Zombie EP lenni, hanem egy teljesen új történetet mutat meg, ami egy kiváló főhajtás a saga első része előtt és talán a banda legjobb próbálkozása az elmúlt egy évtizedből. A The Act és a második zombizás egy egészen pozitív jövőképet vetít elénk a The Devil Wears Pradáról, és ha a csapat meg is ismétli a történelmet, remélhetőleg azt a felemelkedés utáni lufikipukkanás mellőzésével teszi. Illetve egy esetleges harmadik részhez sem feltétlen kell megvárni a következő világjárványt inspiráció gyanánt, köszike! 8,5/10