Közhelyek és breakdownok – erről szól az új The Devil Wears Prada

Tracklist:

01. Planet A
02. Alien
03. Moongod
04. Celestial Mechanics
05. Supernova
06. Asteroid

Műfaj: metalcore

Támpont: We Came As Romans, Miss May I, The Word Alive

Hossz: 19:20

Megjelenés: 2015. augusztus 21.

Kiadó: Rise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A metalcore fénykorának egyik éllovasa életének tizedik évébe lépett, ami persze nem egy világbajnok teljesítmény, de rengeteg kortárs bandát élt túl a The Devil Wears Prada mindenféle tagcsere és botrány nélkül, amiért dicséret jár nekik. Ha viszont arról kellene listát írnunk, miben fejlődött a csapat az elmúlt időben, elég hamar a végére érnénk a dolognak, ugyanis kis túlzással ugyanazt a zenét játsszák már egy évtizede, ez pedig nem ad túl sok okot abizakodásra a jövőt illetően.

11880325_10153519642832618_1774199942809469808_n

Persze minden lemezükön próbáltak minimális változtatásokat eszközölni, ami nem mindig sült el jól, viszont a 2010-es Zombie EP kifejezetten pozitív visszhangok között látott napvilágot, amit a szokatlanul gyors tempó és dalszerkezetek tettek különlegessé és szerethetővé. A kissé gyengébb Dead Throne és 8:18 után újra összedugták a fejüket, hogy melyik téma lehet még a zombisnál is elcsépeltebb, amelyre elkészülhet a következő koncept EP, így végül egy űrkalandon vehetünk részt a srácok jóvoltából. Ez egy olyan téma, amiben szinte tényleg végtelenek a lehetőségek, remekül lehet rá lemezt építeni (ld. Képzelt Város), de amikor rájövünk, hogy az album olyan dolgokról szól, hogy Elizabeth, a kedves űrutazóhölgy a “Planet A“-n köt ki egyes egyedül, ott pedig olyan dolgokkal találkozik, mint élienek meg feketelyuk, akkor úgy érezzük ez a banda örökre 14 éveseknek fogja írni a dalait (persze tovább lehet gondolni, kire/mire gondolnak az Alien esetében, de akkor is). Egyébként Elizabeth neve az első dalon kívül nem is köszön vissza újra a lemezen, így nem is biztos, hogy róla szól az ablum egésze (viszont más indokot nem tudok elképzelni), mindenesetre a szövegek bőven hagynak kívánnivalót maguk után.

A sok-sok éve tartó zenei egysíkúság egy dolog miatt számíthat pozitívnak a bandát tekintve: semmi extrát nem várunk már el tőlük. Nem számítunk őrült megoldásokra, új hangszerekre vagy váratlan témákra, egyszerűen csak egy középerős metalcore lemezt akarunk, ami a mai mezőnyben még helyt áll és emlékeztet azokra a szép időkre, amikor ez újnak és frissnek hatott. Ami pedig vicces a dologban, hogy még így is az erősebb próbálkozások közé tartozik ebben az évben, hiszen valljuk be, a metalcore színtérnek már nem igen van mire büszkének lennie néhány kivételtől eltekintve. A breakdownok, a Hranica-károgás és az elektronika közé már jó néhány éve bekúszott az a fajta fásultság is, amelytől a lemez minden pillanata kiszámítható lesz, nincsenek már olyan kiemelkedő momentumok, amikre esetleg felkaphatnánk a fejünket. Jók a dallamok, fülbemászóak a nóták és a hangzás is a földbedöngöl, de ezt be is másolhatjuk az összes albumukhoz.

Aki ennyi év után sem unt rá a banda által kialakított, a stílushoz mérten egészen egyedi metalcore hangzásra, az imádni fogja az albumot, hiszen minden itt van, ami a The Devil Wears Prada-t híressé tette. A dózis is kicsi, hiszen 5 (és fél) nótát kell csak végigülni, így mire ráunnánk, már véget is ér az EP, a tölteléknóták pedig valószínűleg majd a következő albumra kerülnek fel. Kicsit olyan érzés ez az egész, mint amikor otthon azt mondjuk anyukának, hogy szeretjük a grízes tésztát, onnantól kezdve pedig életünk végéig azt készít nekünk. Szívesen esszük, mert anya készítette, de sok-sok év után csak kibukik a kérdés: Nincs valami más? Talán legközelebb.

6/10