2014. december 29.
Az idei évben sajnos sok-sok lemez elment mellettünk, de ez egyáltalán nem jelenti azt, ne jelentek volna meg igazán jó alkotások az elmúlt hónapok során. Már csak néhány nap maradt hátra a következő menetig, ezért még most összegyűjtöttünk Nektek tíz olyan lemezt, amelyekről azok megjelenésének idején valamilyen oknál fogva lecsúsztunk. Ez alkalommal nem is a hagyományos értékelésre kell számítanotok, sokkal inkább egyfajta ajánló, melynek keretein belül néhány jobban sikerült lemezzel búcsúzunk az évtől.
2014. október 24. | technikás death metal | Season Of Mist
A kanadai Beyond Creation csapata néhány évvel ezelőtt gigantikus méretű meteorként csapódott be a technikás death zenekarok állóvizébe, hatalmas hullámokat indítva minden lehetséges irányba. Tipikus példája annak, amikor a bemutatkozást sikerült minden tekintetben tökélyre fejleszteni, elképesztően komplikált és összetett, mégis könnyen emészthető, hangulatos számokat összehozni, hogy aztán rendkívül gyorsan megnyerjék maguknak az erre fogékony közönséget. Éppen emiatt kerültek sokkal kellemetlenebb helyzetbe a második lemezükkel: folytatást kellett írniuk egy csaknem tökéletes debüt árnyékában. Azzal valószínűleg ők is tisztában voltak, egész egyszerűen felesleges dolog lenne a The Aura következő szintre emelésével próbálkozniuk, így inkább egy más nézőpontból vágtak neki az egésznek. Itt van minden, amit szerettünk, egyből felismerhető kiket is hallgatunk, de egy kicsit csavartak rajta, egy kicsit elforgatták, egy kicsit átvariálták az elemeit; emiatt az új ötletekből az elődtől elszakadni képes alkotás született. Nem tökéletes, a bemutatkozás ismeretében pedig egész biztosan voltak olyanok, akik valamelyest csalódtak a zenekarban, de még így is egy roppant módon egyben lévő, élvezetes lemezt hoztak össze a Beyond Creation tagjai.
2014. november 10. | progresszív metal | Basick Records
Amennyire menő volt néhány éve a djent, ma már minden magára valamennyit is adó zenehallgató erősen elítéli a létezését – ezt pedig a több ezer olyan csapatnak köszönhetjük, akik mind a nagyok fiókjaiból kölcsönkért kartonlapokból ollózták össze saját számaikat, ráadásul néha még a kivágáshoz használt sablonokon sem voltak hajlandók alakítani. Az eredmény pedig a nullanulla-egy-nulla irányzat értékének erős inflálódása lett, azonban mindig akadnak olyan csapatok, akik időről időre fellendítik a jelenséget. Ilyen zenekarnak számít az indiai Skyharbor gárdája is, ahol ugye a Tesseractban (és számtalan egyéb projekt keretein belül) bizonyított Daniel Tompkins felelős az énektémákért, tehát már csak emiatt is érdemes nekifutni. A frontember mellett a hangszeres szekciónak sem kell szégyenkeznie. Már az első lemez is főként az erős atmoszférájával hódított, nem a századik poliritmus kibontása, sokkal inkább az elszállós, progresszív, már-már rockba hajló betétek domináltak. Ezt pedig ez alkalommal még tovább vitték, még jobban kidolgozták, miközben most sem tekinthetünk előremozdító alkotásként, a djent következő mérföldköveként a lemezre. A Guiding Light egy könnyed, szerethető utazáson kalauzolja végig a hallgatóját, végig magasan tartva az élvezeti faktort.
2014. május 27. | crust | Deathwish Inc.
A Young And In The Way gárdájának idei lemeze már májusban megérkezett a polcokra, azóta már rengetegszer meghallgattuk, az elejétől a végéig, a végétől az elejéig; és az év utolsó heteiben sem feledkeztünk meg róla, ez pedig mindenképpen jó jelnek tekinthető. A Newborn, az Amen vagy a 2011-es bemutatkozó nagylemez ismeretében már egész biztosak lehettünk két dologban: ismét minden porcikáját átjárja majd a szokásos sötét atmoszféra, másrészt, az új korong megszólalása valamelyest eltér majd az eddigiektől. A When Life Comes To Death mindkét jóslatot teljességgel beteljesítette. A felkerült tételek hangulata, illetve a keverés koszossága tökéletes alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy a korábbi műveikhez hasonlóan, érzelmileg egy sötét lyukba kalauzolják a hallgatójukat. A változás főként a lemez súlyában, a felgyorsult tempókban érhető tetten, a nyitány egyből belecsap a kvlt lecsóba; most nem kapunk olyan vészjósló bevezetést, mint amilyen a ’Hell is Other People’ vagy a ’That is Not Dead Which Can Eternal Lie’ volt. Az első négy tétel egy valódi energiabomba, remekül megírt és fogós témákkal, így garantáltan felkelti az érdeklődésünket, a folytatás pedig képes még tovább fokozni az itt megkezdett élményt, egészen az album végéig.
2014. május 6. | neofolk, gothic country | Ván Records
Ha az idei sorozat-felhozatalból a True Detective az egyik kedvenced volt, akkor érdemes belehallgatnod King Dude idei nagylemezébe, akinek a neve egyébként sem csenghet ismeretlenül, hiszen a Fear idén májusban már a harmadik teljes értékű korongként érkezett; a projektért felelős TJ még a Book of Black Earth, és a Teen Cthulhu is formációkhoz köthető, illetve közben Chelsea Wolfe mellé is betársult néhány remek tétel erejéig. A tizenhárom szerzemény ismét elhozza egy sötét, cigarettafüsttől bűzlő déli kocsma hangulatát, ahol TJ Cowgill mintha előttünk pengetné elektroakusztikus gitárját, a háttérben egy óriási amerikai lobogó, mi pedig eközben valami megkérdőjelezhető származású párlatot kortyolgatunk. A teljes zenekart megmozgató számok mellett most is helyet kaptak egyszemélyes akusztikus megmozdulások – bár ennél jobb már bizonyára nem fog születni. A lemezt a hangulata próbálja igazán összekovácsolni, de az egyébként felüdülést jelentő változatosság azért elénk görget néhány buktatót. Akadnak egészen mozgalmas, lendületes és fogós témák, hogy aztán néhány lassabb perc következzen – ez olykor akár kényelmetlenül is érintheti a hallgatót, ám ha ezen képes túltenni magát, remek hallgatnivaló válik a korongból.
2014. július 15. | jazz fusion | szerzői kiadás
Idén karácsonykor az egyik csomag marha nagy, és még a formája is fura: igen, egy gitár! A tavaszi szünetben már az osztálykiránduláson meg a házibulikon is a legmenőbb csajozó-gépnek számít a kedvenc akusztikus nótákkal. Ez így összességében már elég jónak tűnik, de aztán csak ránéz az ember valami komolyabb zenekar kottájára, majd egy másikra, aztán egy még komplexebbre, és a végén azon kapja magát, hogy a szabadidejének nagy részét, az összes pénzét és az életét is beleöli a gitározásba. Még szerencse, hogy megéri! E kalandos utazás során bizonyára szembetalálja magát néhányszor a Scale The Summit instrumentális szerzeményeivel, amelyek nem titkolt módon a gitártechnikák változatos alkalmazását tekintik fő irányelvüknek. A zenekar agyának számító Chris Letchford idén egy szólóprojekt keretein belül mutatta meg hogyan gondol a zenére az anyazenekaron kívül. Egy sokkal lágyabb, vidámabb dallamvilágú tételsor, amelyet teljesen átjárnak a jazzből ismerős megoldások és elemek. Ahhoz kétség sem férget, hogy Chris a hangszerét mesteri szinten kezeli, remek ötleteket vonultat fel, néhol talán csak az egész összetartó erejébe törhet bele a bicskánk. A hangulat is ehhez idomul, főként a könnyed, elszállós vonal dominál, melyet helyenként kissé melankolikusabb témák ráznak össze. Háttérzenének is tökéletes.
2014. június 24. | powerviolence | To Live A Lie/Melotov
Ha előkerül az ACxDC gárdája, akaratlanul is arra tud gondolni az ember, vajon hányan is kattinthattak rájuk véletlenül egy klasszikus hardrock Youtube-túra keretein belül, hogy aztán néhány másodperc alatt teljes életre szóló lelki traumát kapjanak ajándékba. Már csak emiatt is jár nekik egy pluszpont, de a csapat zenéje önmagában is bőven megállja a helyét. A zenekar első nagylemezét követően, 2005 és 2010 között tartott egy rövidebb szünetet, hogy aztán ellőhessék a The Second Coming című kislemezüket, idén júliusban pedig megjelent a második teljes értékű korong – és a nyáron még nálunk is megfordultak. Az Antichrist Demoncore húsz perce hozza azt a kiszámíthatatlan düháradatot, amire befizettünk: a nyitótétel tökéletesen kivetíthető a maradék tizenöt szerzeményre is, megadva a kellő alaphangulatot, illetve dühöt a folytatáshoz. A kiszámíthatatlanság tényleg erős alapként funkcionál, a számok mindig tartogatnak meglepetéseket: hol egy lassulás, egy nem várt váltás, egy meglepő outro. A hangszeres részek emiatt nem időznek túl sokáig egy-egy témával, bár erre a számok terjedelme nem is ad lehetőséget. Egyébként a szövegkönyvet is érdemes fellapozni. Tökéletes lemez a reggeli tömegközlekedés okozta frusztráció abszolválásához.
2014. november 25. | progresszív rock | Metal Blade Records
A Between The Buried And Me frontemberére már-már valóságos messiásként tekintenek a progresszív metal rajongói, ráadásul Tommy időnként kisebb projektekben is szárnyaltatja határtalannak tűnő kreativitását. Ilyen volt néhány évvel ezelőtt a Jacob Rogers, de a sokkal ismertebb szólóprojektje is, a Thomas Giles. A 2005-ös Giles című nagylemez még erősen a befogadhatatlan kategória alját súrolta, így inkább az azt követő Pulse legyen a kiindulási alap. Itt már érződött az anyazenekar minden tapasztalata, amelyeket felhasználva Tommy igyekezett egy egészen más hangulatot, világot felépíteni az ismerős elemekből. Ez ekkor még nem ment zökkenőmentesen, mégis szerethető atmoszférát, könnyed tételeket sikerült összehoznia, ám a kohézió hiánya alaposan megnehezítette az album memóriánkba égetődését. A Modern Noise minden tekintetben túlmutat az elődjén, az akkor elkövetett hibákat csaknem listaszerűen húzhatjuk ki egymás után. Sokkal kivehetőbb íve van a lemeznek, a hangulatot kordában tartva egységesebbnek tűnik, de ugyanúgy itt vannak a fogós tételek és a megfejtésre szoruló ötletek is. Ez alkalommal már nem egy rakat számról van szó, amelyek egyfajta gyűjteményként kerültek fel a korongra, hanem egy valódi nagylemez érzetét keltő alkotásról. A Modern Noise koránt sem tökéletes, a végére jócskán veszít az erejéből, ám még így is egy élvezetes alkotás, sajátos, a Between The Buried And Me frontemberére jellemző megoldásokkal.
2014. október 14. | crust | Southern Lord
A Baptists gárdája tavaly februárban hozta ki első nagylemezét, a folytatásra pedig alig másfél évet kellett várnunk (a friss album producere egyébként a Converge gitárosa, Kurt Ballou, erősen rárakta a kézjegyét). Míg a Bushcraft főként riffközpontú tételekkel operált, amelyek helyenként az elképesztően agresszív és zajos témákból meglepően gyorsan fordultak át egy leültetett, sáros pocsolyává, addig a Bloodmines egy sokkal egységesebb, átgondoltabb módon felépített alkotás. Ez a nyilvánvaló pozitív irányú tendenciák mellett azonban ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy az itt hallható tételek sokkal inkább hasonlítanak az utóbbi években megjelent hasonló stílusú korongok hangzásvilágához, megoldásaihoz. Ilyen szempontból persze már az első anyag sem jelentett világmegváltást, de a Bloodmines kétségtelenül vesztett egy keveset az egyediségéből. Ez azonban még nem képes annyit levonni az értékéből, hogy elkerülje az erősen ajánlott kategóriát, hiszen a tizenegy szerzemény kellőképpen agresszív, dühös, lendületes, az egész a számok terjedelméből és a tempóból adódóan gyorsan végigdübörög a lejátszónkon, kellemes, őszinte és minden felesleges dologtól mentes szájízt hagyva maga után.
2014. november 24. | deathcore | Nuclear Blast
Gonosz földönkívüliekből, az űr hideg, kiismerhetetlen sötétségéből sosem elég, gondolhatnánk, ugyanis mostanság erősen megszaporodtak a hasonló témákat boncolgató csapatok. Az Aversions Crown a Servitude időszakát követően kezdte el single formában kiszivárogtatni a következő nagylemez húzótételeit, az ’Overseer’ és a ’Hollow Planet’ hamar utat talált a rajongókhoz, ráadásul hangulatos klipeket, illetve szöveges videókat is összeraktak melléjük. A hype tehát a maximumon dübörgött, idén ősszel pedig végre megjelent a várva várt nagylemez. A korábban megismert szerzemények alapján jól kiszámítható tételsort kaptunk, kellőképpen brutális, döngölő szaggatások vegyülnek technikás, komplex témákkal, miközben az egész albumot átjárja egy korrekt atmoszféra. A deathcore címke ugyan sokakat elriaszthat, de a Tyrant éppen egy olyan alkotás, amely kellemes emléket hagy a hallgatójában a stílusról, kisebb hibáinak ellenére is. Van azonban valami, amely az egészet képes olyan módon megingatni, hogy az már majdnem felháborító, ez pedig nem más, mint a lemez keverése. Helyenként egészen visszavet az élvezhetőségen, főleg az első két single ismeretében, de azért egy idő után meg lehet vele barátkozni. Egyébként érdemes észben tartani, február 3-án hozzánk is elér a zenekar tavaszi turnéja, ahol majd olyan csapatok követik őket, mint a Within The Ruins vagy az I Declare War.
2014. augusztus 26. | indie rock | Tough Love
A gyűjtemény zárásaként kissé szelídebb vizeken nyugtatjuk megfáradt hallójáratainkat; a Cymbals Eat Guitars első anyagai 2009-ben kerültek kiadásra, a Lose pedig immár a harmadik nagylemez a sorban. A zenekar kezdetben Joseph D’Agostino gitáros-énekes projektjeként indult útnak, ám mostanra sikerült összeérniük jól működő, teljes értékű csapattá, ahol egy-egy téma kibontása immár az egész gárda részvételét igényli. Ez szerencsére magával vonja azt is, hogy a korábbi két lemezzel szerzett tapasztalatokat sikerült egységbe kovácsolniuk, az ott megszeretett és bevált megoldásokat megtartva léptek tovább, így a Lose kétségkívül az eddigi legjobban sikerült alkotásaik közé sorolható. A korong mögött álló mondanivaló D’Agostino legjobb barátjának sajnálatos halálához kapcsolódik, emiatt keserédes nosztalgikus atmoszféra járja át a lemezt, a korábbi kaotikus elemek egy kissé háttérbe szorultak, a helyüket egy másfajta kavargás vette át. Az viszont tagadhatatlan, hogy magukon hordozzák az indie minden jellegzetességét, így aki nem fogékony az efféle dolgokra, óvatosan közelítsen. Helyenként talán a kelleténél jobban leültetik a lemezt, karcolgatva a felesleges művészkedés határait, de az olyan tételek, mint a lentebb meghallgatható ’Warning’ bőven kárpótolnak az ilyen vitatható pillanatokért.
