White Moth Black Butterfly – One Thousand Wings

Fontos leszögezni az elején, hogy ez nem egy egyszemélyes projekt és akármennyire is Daniel Tompkins áll (érhető okokból) a középpontban, zenekara is nagyon fontos része a lemez koncepciójának. Keshav Dhar (Skyharbor) neve lehet még ismerős többeknek, aki a gitárokért és az elektronikáért felelt a lemezen, a többiek viszont szinte ismeretlen vagy feltörekvő kollégák, akik úgyszintén nagyszerűen teljesítenek. Külön kiemelendő a zenekar második énekese, Jordan Bethany, aki nem csak egy saját számot kapott (Tired Eyes), hanem egy gyönyörű duettet is előad Daniellel közösen (Faith) és hála neki tényleg egy már-már angyali, könnyű jelleget kap az amúgy is álomvilágszerű, andalító ambientes hangzás.

Szerencsére az album egyáltalán nem unalmas, nem altat, hiszen hiába nagyon minimalisztikus a hangszerelés és az ambient jelleg, a számok többsége van annyira dallamos, hogy ne menjen át monoton háttérzajba. Vonósok, zongorák, akusztikus gitárok és nagybőgők hangjai keverednek a kellemes elektronikával és még a stílus nagyjaitól is ritkán hallani ennyire megkapó és változatos lemezt. Minden számot tökéletesen be lehet határolni, mindegyikben lesznek olyan momentumok, amik garantáltan emlékezetessé, egyedivé teszik őket és tudni fogjuk, hogy melyik dal felemelő, melyik melankolikus, melyik szomorú vagy más egyéb hangulathoz illő. Bár a One Thousand Wingsen hallható poposabb (Paradise, Ties of Grace) és valóban, minőségi trip-hopos (Equinox, Omen) dalok a legjobbak (és talán a jövőben ezekre rá is lehet alapozni még jobban), nehéz lenne kiragadni egy-egy szimpla momentumot, hiszen a már-már ulveri Reluctance-től kezdve a meseszép The World Won’t Sleepig a lemez egyszerűen csodálatos. Értelemszerűen üvöltés egyáltalán nincs  egyik számban sem, de ez nem is baj: Daniel kristálytiszta, magas hangja egyszerűen hibátlan, azoktól az énektémáktól, amiket hallhatunk pl. a Rose-ban, amelyekben tényleg megmutatja, mit tud, egyszerűen elkezd borsódzani a háta a hallgatónak.

A WMBB első (és remélhetőleg nem az utolsó) nagylemeze sokkal több lett egy Daniel Tompkins promó anyagnál és 2013 egyik leghangulatosabb lemeze lett egy olyan minőségi mércét felállítva, amit nem lesz könnyű felülmúlni. Daniel ezzel biztosította be magát végérvényesen, hogy ne csak egy egyszerűen nagyon jó metalénekesnek ismerjük meg, hanem az egyik legjobbnak, műfajtól függetlenül. 9.5/10