Harmadik stádiumú hadviselés – Ether Coven: The Relationship Between the Hammer and the Nail

Nem tartom magam kifejezetten egy makulátlan zenei lexikonnak, de az ritkaságszámba megy, ha valami ennyire kézenfekvő dolog felett ennyi ideig szemet hunyok. Az Ether Coven nevébe már többször belefutottam, de valahogy mindig kicsúsztak a radarom alól. Ezidáig. Történt ugyanis, hogy az aktuális pénteki lemezzanza közepette nem éreztem késztetést se az Amon Amarth vikingeskedésére, se Cavalera bácsi kissé megfáradt, Soulfly-köntösbe csavart groove-halmazára, így “jobb híján” lerántottam cikkünk alanyát. Még így is pár napig csücsült a streaming appban, míg egy álmos hétfő reggelen rá nem nyomtam a lejátszásra és fel nem robbant az agyam: mik ezek a műfaji áthajlások? Honnan ezek a grandiózus szívszaggatások? Mégis hány vendég teszi tiszteletét? Ki jött elő ezekkel a dalcímekkel és szövegekkel? Ez nem más, mint a The Relationship Between the Hammer and the Nail (ez a cím is, baszki!), a nyaram, de talán az egész évem egyik legnagyobb felfedezettje. A mai lecke tanulsága pedig, gyerekek: ha valami kicsit is szimpatikusnak tűnik, ne tétovázz, mozdulj rá!

Már a felállás is instant kecsegtető, olyan bandákból szalajtott zenészekkel, mint a Remembering Never, Morning Again, Until the End stb. Ha pedig ez nem lenne elég, a lemez konkrétan csurig van vendégekkel. Itt van például az Integrity torka, Dwid Hellion; Dan Weyandt a Zaoból; vagy a kicseszett Howard Jones, akit talán senkinek nem kell bemutatni. Ja, és akkor ezt az egészet a Weekend Nachos frontembere felügyelte hangmérnökként. Ezek a tehetséges félistenek pedig olyan műfaji szökőárt szabadítanak a nyakunkba, ami a poszt-metaltól kiindulva körbejárja a death, a sludge, a doom, a metalcore, a poszt-hardcore, de még a gótikus stílusok jellemző aspektusait is, és ennek a tetejébe van pofája még shoegaze-es kikacsintgatásokhoz is. Természetesen ez a minden tekintetben tömény repertoár könnyen összeeshetne a saját vállára nehezedő súlytól, ha nem húzódna meg egy őszinte, emberi történet a riffek mögött: a Relationship’ a gitáros/énekes, Peter Kowalsky (képünkön jobb szélen) végbélrákkal folytatott küzdelméből táplálkozik, egyszerre gyötrelmesen kínzó, légiesen törékeny és kíméletlenül húsbavágó. Farkasszem az egyén és a halál közt, koporsószeg, ami készen áll, hogy örökre bezárja előtted a kiutat.

A kezdő Psalm of Cancer egy pillanatig sem tétováz, egyből rád borít mindent. Death metalos ólom ömlik a hardcore-os káosztengerbe, miközben a Cult of Luna és a Neurosis szerelemgyerekét egy ketrecbe zárva etetik veszett állatok húsával. A bilincs lehull, a kalicka összeomlik, az Afraid & Suffering pedig felfedi a félelem igazi arcát, a feladás mardosó gondolatát, a fájdalomba való belebetegedés tüneteit. Itt már jóval nagyobb eszköztárral dolgozik a zenekar, van is idő a kísérletezésre a dal tíz percében. Hömpölygő poszt-metal, drone-ba hajló építkezések, csak hogy az utolsó percekben felcsendülő “Please, hold on / Please, I can’t go on” sorok savként itassák fel a meggyötört lelkedet. Ha még nem lenne elég a jóból(?), az Of Might & Failure akkora Converge-iskolát prezentál, hogy Jacob Bannon inkább Kowalsky sziluettjét tenné a Jane Doe borítójára. Vagy Justin Gianoutsos dobosét, aki itt (is) kiüti lényegében a bolygókat a naprendszerből. Innentől viszont egy jóval higgadtabb, dallamosabb és talán egy minimálisan kiszámíthatóbb ívet vesz a lemez. A gigászi 13 perces The Warmth of Your Bathwater (már megint egy olyan cím, hogy Pilinszky csak azért feltámad, hogy jegyzeteljen) hiába nem ül le egy percre sem, elég repetitív struktúrára építkezik, viszont tudatosan gerjedő, fullasztó atmoszférája és a magával ragadó monotonitása az Absent in Body év eleji csodalemezét juttatta eszembe – ami nyilván nem baj. Aztán a Temple of Wu kizárólagos hangszerhasználata kellően megágyaz a Killswitch Engage egykori (és néha visszatérő) frontemberével közös, mocsok hosszú című Consequences of Self (Let the Nails Carve Our Names in Rustnak, ami nem feltétlen az album tetőpontja – hiába vagyok #TeamHoward, ha KSE-ről van szó -, de talán ilyen utazás után ez is épp elég, hogy kőbe vésse a lemez legfőbb intelmét: az emberi élet múlandó.

Valahogy a legmélyebbre mindig ezek a történetek döfnek: átlagos emberek históriái, akik olyanok, mint te vagy én, és az életükért küzdenek. Az Ether Coven ezt a kálváriát szinte kiválóan bemutatta, Peter tapasztalatai és szavai drasztikus, elsöprő és esszenciális élményt nyújtanak. A The Relationship Between the Hammer and the Nail új kapukat nyitott meg a zenekar számára, és az év egyik legfájdalmasabb, ugyanakkor legszemélyesebb kiadványává lépett elő. Ahogy a banda is fogalmazott: a lemez emléket állít minden elhunytnak, függetlenül attól, hogy voltak-e szeretteik vagy sem. Mert végső soron mind ugyanúgy végezzük: egyedül, sötétben, megszabadítva a szenvedéseinktől. 9/10