Az ember pusztulását maga az ember hozza el – Absent in Body: Plague God

Az idei év első nagy meglepetése volt, amikor február elején bemutatkozott az Absent in Body a The Acres/The Ache című dallal. Mi ebben a nagy meglepetés? Hogy egy szupergruppról van szó, ráadásul nem is akármilyenről, a zenekar tagjai ugyanis világszerte elismert arcok a sötétebb, mélyebb, doomos és sludge-os zenék kedvelői között: a már legendaként emlegetett Scott Kelly (Neurosis), Mathieu J. Vandekerckhove és Colin H. Van Eeckhout (mindketten Amenra), és a stílus tekintetében kakukktojás Iggor Cavalera (Cavalera Conspiracy, ex-Sepultura stb.). A négyesnek március végén jelent meg a debütáló lemeze, bár ha nagyon szőrszálhasogatóak akarunk lenni, felhoznánk a 2017-es évszámot, ugyanis valójában már ekkor készültek szerzemények ezen a néven, de még csak Kelly, Vandekerckhove és Van Eeckhout volt állandó szereplője a projektnek. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy ebben a formában ez a bemutatkozó lemezük, ha pedig ismerjük a fent megnevezettek munkásságát, némi sejtésünk már lehet róla, milyen lett.

Rengeteg szomorú és megrázó, kegyetlen dolog történik a világban éppen most is, elég csak a járványra vagy a szomszédban dúló háborúra gondolni. Emellett mindennaposak a tettlegességig fajuló összeszólalkozások az utcán, szórakozóhelyeken, a verbális erőszak, szexuális bántalmazás, környezetszennyezés és ami a leginkább jellemző, a digitális függőség – technokrata társadalom lettünk. Mindezek úgy terjednek a bolygón, mint a pestis, ezáltal pedig az ember önnön elpusztításának okozója lesz, ha nem térünk észhez és látjuk végre meg, mi történik körülöttünk. Ezzel a témával foglalkozik a Plague God album, és egyben irányt is szeretne mutatni a hallgatónak a jó ösvény felé. Evidens, hogy ilyen mondanivalóhoz nem virágos réteket és madárcsicsergést fog eszünkbe juttatni a lemez, miközben hallgatjuk, de talán ilyen szintű mélységes traumatizálódásra még a metalzene gyakorlott aszkétái sem számítottak. Az album ugyanis elejétől a végéig felér egy hét sötétzárkával valahol az elméd legeldugottabb és legsötétebb zugában, mégis az ilyen jellegű zenei kínzás legelszántabb rajongói a lehető legpozitívabb élményként fogják megélni ezt a harminchat percet. A lemezt hallgatva fokozatosan ráébredünk arra, hogy a Neurosis és az Amenra páratlanul markáns univerzuma épp a fülünk hallatára manifesztálódik egy teljesen új világgá, fontos azonban leszögezni, hogy korántsem csupán arról van szó, hogy a két zenekar sajátosságait egyszerűen egy közös projektbe gyúrták. Anno Mathieu minden megkötéstől szabadon kezdett el zenét írni laptopján, amihez szépen lassan csatlakoztak a többiek, hozzáadva saját elképzeléseiket és önmaguk lényéből egy darabot, így fejlődött évekig a projekt, mígnem el nem jött a kiteljesedés, aminek most megkaptuk a gyümölcsét.

A Rise from Ruins című nyitótétel ízelítőt ad a lemez különleges hangulatából, a kezdeti hátborzongató zörejek, alig hallható, érthetetlen suttogások után beszáll a dob, hirtelen megdörrennek az első torzított riffek és Scott Kelly karakteres hörgése, szintén jó adag torzítással, ami bár a hangulatot fokozza, de a szövegből sajnos sokszor alig lehet kivenni valamit, így a mondanivalót néhol homály fedi. Ez az első szakasz nagyon emlékeztet az Amenra emelkedett, spirituális atmoszférát keltő stílusára, viszont egészen újszerű élmény Scott vokálját hallgatni hozzá. Később lecsillapodik a darab és ekkor szólal meg Colin összetéveszthetetlen, keserves üvöltése, majd visszatérnek az első fejezet dallamai, aztán hirtelen, mintha ollóval vágták volna el, vége a dalnak. Nem igazán változatos a tételek és ezáltal maga a lemez felépítése, a monumentális sújtásokat és ordításokat visszafogott, csendes és tiszta gitárdallamok váltják, többször hallhatunk apró neszeket csepegtető ambientes, vagy éppen industrialos átvezetőket. Az In Spirit in Spite is bővelkedik a felsorolt stíluselemekben, a végén Colin ének helyett szaval, miközben egyre inkább lecsendesedik a dal, az apró, pár hangos pengetések és a szöveg borzongató párost alkotnak. A lélekgyötrő The Acres/The Ache-ben pedig Scott és Colin együtt ordít, ami valami irtózatosan nagyot szól. Ezek között ott háborog a haragos és hipnotikusan monoton Sarin, mint egy hatalmas fekete lyuk, ami kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul növekszik, elnyel mindent, ami az útjába kerül. Az utolsó darab, a The Half Rising Man pedig fokozatosan teljesedik ki, egyre jobban lüktet, ahogy halad a végkifejlet felé, majd hirtelen vége szakad és csak a csend követi. Mintha elpusztult volna a világ és nem maradt semmi a nyomában.

A Plague God egy zseniális, grandiózus, majdnem hibátlan, de nem könnyen emészthető lemez lett. Nem váltja meg a világot, a mondanivalójával viszont szeretné jobbá tenni azt. Mivel folyamatosan a telefonba temetkezünk, nem vesszük észre, mi folyik körülöttünk. Mindent Facebook- és Instagram-bejegyzéseken keresztül ismerünk meg, a neten vásárolunk, amikor csak tudunk, hogy lehetőleg sose kelljen kapcsolatba lépnünk emberi lényekkel. Ez jellemző a mai világra, és ez így nem mehet tovább, mert nagyon rossz vége lesz. Viszont van megoldás: tedd el azt a kurva telefont, járj nyitott szemmel, figyelj oda a környezetedre, az emberekre, akik fontosak számodra, és akiknek Te is sokat jelentesz. Ez a lényeg, nem? 9,5/10