Halál előtti feltámadás – Suicide Silence: Remember… You Must Die

Ha a deathcore-nak is lenne “the big four”-ja, annak az egyik tagja egészen biztosan a Suicide Silence lenne. Ez ellen lehet lázadozni, rúgkapálni, de ezek a kíméletlen tények: a kaliforniaiaknak meghatározó szerepük volt a műfaj felvirágoztatásában, a thrash nagy négyeséhez hasonlóan hullámzó karrierrel “büszkélkedhetnek”, és ha a deathcore stílus említésére nem épp a Whitechapel, a Carnifex, az All Shall Perish vagy a Thy Art Is Murder neve ugrik be először, akkor biztos az övék. Elért sikereik ellenére az elmúlt több mint egy évtized nem épp a legkellemesebb szájízzel felemlegethető időszaka a bandának: miután az SS (ezt a rövidítést megpróbálom a legkevesebbszer használni, érthető okok miatt) 2012-ben elvesztette frontemberét, az egész színtér egyik legjellegzetesebb hangját, Mitch Luckert, hiába újítottak be egy szintén prominens énekest Eddie Hermida (ex-All Shall Perish) személyében, mégis több albumnyi útkeresgélés, bukdácsolás és néhol egész konkrét lejtmenet következett. Tíz évvel Hermida csatlakozása után a zenekar most kiadta hetedik nagylemezét, ami egész egyszerűen fogja és visszatekeri az időt a kétezres évek végére, és megadja végre azt a rajongóknak, amire már több mint tíz éve vártak. Ez pedig a lehető legtömörebb szinopszisa a Remember… You Must Die-nak.

Én alapvetően kísérletezéspárti vagyok, de be kell látni, hogy vannak zenekarok, akiknek ez sajnos nem áll jól. Ilyen a Suicide Silence is. Azt valószínűleg ők is belátták, hogy a nu metalba való lábmártogatás nem az ő terepük, és már 2020-ban a Become the Hunterrel megpróbálták visszaszerezni a renoméjukat. Mind a szakma, mind a rajongók alapvetően pozitív fogadtatásban részesítették a lemezt, én személy szerint éreztem rajta ezt a “muszáj-ízt”, és hittem abban, hogy van ennek a hátraarcnak egy önazonosabb formája is. Három évet gyorsban előre is tekerünk, 2023-at írunk és itt van a Remember’, ami a legáramvonalasabb leképződése a klasszikus Szúszájd‘ vibe-nak. Oké, ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor

olyan jól sikerült a visszakanyarodás, hogy a magnum opusukig, a 2007-es bemutatkozó The Cleansingig meg sem álltak, és pofátlanul le is koppintották azt.

Mármint nem tudom, hogy mennyire ripoffolás, ha a saját cuccukkal teszik ezt, hisz mondhatjuk úgy is, hogy ezen arcok közül a két gitáros, Chris Garza és Mark Heylmun botcsinálta Utónium professzorként ott voltak a tökéletes X-vegyszer megalkotásánál, így nyilván most is tudták, hogy miből mennyi kell. Az egyetlen kérdés csupán az:

miért vártak ezzel ennyit?

Zeneileg nem kell nagy megfejtésekre, váratlan fordulatokra számítani: ha hallottad az ominózus ‘Cleansinget, akkor a Rememberrel se merészkedsz ismeretlen terepre. Jó, azért ez enyhe túlzás, mert ami a Become the Hunteren még kicsit soknak tűnt, az itt teljesen lenyesegetésre került, nincs rágós mócsing, csak a színhús. Ez alatt az is érthető, hogy a vesszőparipám, a mindenhova betömködött indokolatlan szólók is szépen ki lettek gyomlálva. Vannak azért elvétve itt-ott, de csak ésszel, ízlésesen. Külön tetszik a statikus sample-lel megoldott keretes szerkezet, illetve hogy a játékidő sincs túlnyújtva, a 12 dal pazarul kitölti a közel negyvenperces játékidőt. A hangzás is a kétezres évek végét idézi, kicsit mocskos, nyers, szemcsés, de azért érzed rajta, hogy mindig a legjobb aspektusait hangsúlyozza ki a zenének, és nem hagy egy árva részletet se elveszni a masszív döngöldében. Az egyetlen minimálisan piszkáló tényező számomra a számcímek, valamint helyenként egyes dalszövegrészletek: a halál/erőszak/gyilkolás/dögvész összes létező permutációját felsorakoztatni inkább hat komikusan, mintsem véresen komolyan, de tudom, hogy ez a banda egyik megkerülhetetlen ismérve, ezért nem is von le semennyit sem az élvezeti értékből.

A zenészi teljesítményekre sem lehet egy árva rossz szó sem. Ahogy már említettem, Garza és Heylmun hozza a kötelezőt, ahogy Dan Kenny bőgős is, elég csak meghallgatni mit művelnek az egészen sludge-os(nak ható) Alter of Selfben, vagy ennek a totális ellentétében, az Endless Darkban. Mindegy, hogy kíméletlen cammogás, vagy szélsebes vágta, ezek a srácok odateszik magukat, úgy, ahogy kell. Akiben esetleg Alex Lopez dobos távozása keltett félelmet – aki a ‘the Hunteren kívül az összes eddig lemezen játszott -, egy percig se aggódjon. Ernie Iniguez kiválóan hozza a magabiztos témákat, tempókat – ha kell, kimért és a tamra zúdított csapásaitól a szemgolyóid is lüktetni kezdenek, máskor pedig úgy járatja a két lábdobot, hogy ha az egy gépágyú lenne, nem volna elég töltényöv a bolygón, amivel újra lehetne tölteni. A banda állandó fekete báránya/céltáblája, az énekes Eddie pedig nem mondom, hogy élete performanszát nyújtja, viszont felmondja a leckét szinte hibátlanul, max csak néhányszor a jegyzeteibe pillantva: mély dörmögések, magas éterbe károgások, esetenként meg teljesen kivehető groove metalos/hácés kajabálások hagyják el a torkát olyan dalokban, mint a Capable of Violence (N.F.W.) vagy a Fucked For Life. Ez nem is feltétlen baj, hiszen gondolni kell a koncerteken való népénekeltetésekre, és hát lássuk be, hülyék lennének nem belepakolni pár dalt innen az ultimét szettbe.

Miközben a deathcore fiatalabb bandái mindenféle egyéb stílusokkal kísérleteznek, embertelen hangokat préselnek ki magukból, illetve próbálják kitolni a határaikat addig, ameddig csak ép ésszel felfogható, addig az olyan, mondhatni már büszke faterkorba lépett zenekarok, mint a Suicide Silence, visszatérnek a hagyományos, jól bevált és klasszikusnak számító manőverekhez. Tespedtségről, pállott szájszagról, vizelettartási panaszokról azonban szó sincs, a bandát úgy tessék elképzelni, hogy őszülő barkóval is beáll játszani a fiatalokhoz és ha kell, olyat zsákol, hogy az másnapra viral lesz a TikTokon. A Remember… You Must Die egy izzadságmentesen levezényelt, több mint decens lemez lett egy olyan bandától, ami már érezte a halál leheletét a tarkóján, ennek ellenére nem átallott még egyszer újjáéledni. 8/10