Feltárul a rém alakja – Boru: Kyth Wylag Felleyn

Szinte a semmiből robbant óriásít a Boru 2018-as bemutatkozása, a zseniális Inertia, mely már akkor jóval többet sejtetett a szegedi bandáról, mint amennyit megmutatott. Az addigra már feloszlott, majd mostanában újjáéledt Tomusz magjából alakult zenekar debütlemeze rögtön megkerülhetetlen alapkövévé vált a hazai doom/sludge/metal színtérnek, és ez a pozíciójuk azóta csak tovább erősödött. A három évvel ezelötti indulás zeneileg bántó és kegyetlen volt, ám bőven volt még ezt a fajta kínzó indulatot hova csatornázni, és kijelenthetjük, hogy Nagy Miklós és társai a második nagylemezen a legjobb érzékkel nyúltak a különböző zenei leágazások nyújtotta lehetőségekhez.

Nem sokat vaciláltak hát, hogy mégis hogyan kéne új köntösbe bújtatni az eddigieket, felfrissíteni az iszapos mocsokban dagonyázó csapatot, merre kéne tovább menni: léptek egy jó nagyot előre, egyenesen a szakadékba. Talán ezt a vonalat hiányoltam leginkább a bemutatkozó lemezről: az Inertiának olyan szinten monoton volt a depresszív hangulata, hogy néhol már el-el vesztem az iszonyatos keserűségben, egyes pontokon túlzottan leült az anyag a maga gyötrő vákuumában, ami persze nem feltétlenül negatívum, sőt, ám nekem valahogy kellenek a kapaszokdók az ilyen pokoljárársok közepén. Ez az, amit most megkaptam a Kyth Wylag Felleyn lemezen (a cím egyik legkorábbi nyelvemlékünk, az Ómagyar Mária-siralom egy sorára utal: „kit világ féljen”): a mardosó belassulások helyett (mellett) ez most széttép, a sludge keveredik a black metallal, és a legjobb párost hozzák össze. Ez a préda vonszolása után már a darabolás fázisa – ha az Inertia volt az előjáték (márpedig az volt), akkor ez maga a rituálé. Az első lemez még csak ijesztegetett, itt már teljes egészében felvillan a szörny alakja. Talán most értünk el oda, amire annak idején Szerb Antal is utalt:

Megállíthatatlanul ereszkedtek alá a bányákba, folyosókon, aknákon és föld alatti, sós tavakon keresztül, és most beérnek a barlangba, ahol a dolgok és éjszakák legbelsőbb közepén, a titok és a rém lakik.

Ezúttal sokkal bátrabban nyúltak bele a srácok a zene dinamikájába, jobban feltördelték a számok sodrását, és így tudták a végletekig korbácsolni az anyag erőszakosságát és feszültségét. Van az albumnak egyfajta sajátos lüktetése, mely sokban függ az elektronikus megoldásoktól, a felpörgetett tempótól, a technikásabb és kreatívabb dalszerkezetektől. A hangsúlyeltolódás részben az énekesváltásból következik, de leginkább Miki találékony gitártjátékából: utóbbi az atmoszférikus riff-függönyök mellett black metalos diszharmóniákban csúcsosodik ki, megadva az új arculatot. Jobban előtérbe kerültek a húros hangszerek és a karcosabb ének, mint a debütlemezen, illetve az atmoszférikus átvezetések tovább cizellálták a számok alakját. Természetesen nem tűntek el a vontatott gerjesztések, a szépen lassan kibontakozó poszt-metalos hangulatok sem, de visszaszorultak, illetve más funkciót kaptak, csak elvétve akasztják meg a lemez egységes légkörét, inkább kiegészítik azt. Valójában kevesebb lett az „üresjárat” és sokkal több a téma, a riff, összesűrüsödött az anyag, és jóval gazdagabb lett elődjénél. A lecsupaszított gyomorbaj mellett itt már akció is társul a történethez, nem csak mesél, hanem meg is mozdul a lemez. Persze mindez nem működne ennyire, ha a zenekar feje, az Alföld Kurt Ballouja, Miki nem keverte volna ilyen koszossá és fátyolossá a dalokat. Bízom benne, hogy egyre több banda ismeri fel a tehetségét fordul hozzá segítségért. Mindezek mellett nem szabad kihagyni a professzionális vizuális megjelenést sem, mely a zenekar basszere, Kispál László munkája. Példamutató módon, mondhati igazi DIY hozzáállással, házon belül oldotta meg a formáció az egész megjelenést.

Bizony jó ötlet volt, hogy egy kissé letértek az eredeti útról a srácok, és metálosabbá, direktebbé tették az alaphangulatot. Pont ez a frissesség kellett, hogy ne váljon hosszú távon túlságosan monotonná a folyamatos súlyzás és bolyongás. A Kyth Wylag Felleyn egy újabb sötét mestermű a napfény városából, ám ezt már rég megszokhattuk, hogy amihez Mikiék nyúlnak, abból baj nem lehet, a Boru pedig igen rövid idő alatt szépen belépdelt a legelőremutatóbb és legérdekesebb hazai zenekarok szűkös táborába. 9/10