Ezt a világot sosem nekem szánták – Norma Jean: Deathrattle Sing for Me

Tracklist:

1. 1994
2. Call for the Blood
3. Spearmint Revolt
4. Memorial Hoard
5. Aria Obscura
6. Any%
7. Parallella
8. W W A V V E
9. A Killing Word
10. Penny Margs
11. el-roi
12. Sleep Explosion
13. Heartache

Műfaj: metalcore, experimentális metal, alternatív metal

Támpont: Underoath, The Chariot, Poison the Well

Hossz: 53 perc

Megjelenés: 2022. augusztus 12.

Kiadó: Solid State Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt kiszámítható a Norma Jean kísérletezős hangneme. Igazából az egész metalcore műfaj erről szólt az elmúlt húsz évben: vannak a pionírok, akik addig feszegetik a határokat, amíg csak nem szégyellik, illetve azok, akik fantázia (vagy kellő tök) hiányában lemorzsolódnak a középszerűség motoros találkozóinak ragadós sörpadjai alá. Ugyanakkor ez a folyamat már rég beindult a Normánál, és a kezdeti zajos, disszonáns soundot, ami a húszat épp a napokban betöltő Bless the Martyr’-t jellemezte, szépen, tudatosan felváltották a dallamosabb, helyenként sludge-osan komótosan cammogó, de továbbra is zsigerien súlyos darabok. Ennek fényében elkerülhetetlen volt a Deathrattle Sing for Me eklektikussága, és bár elsőre nem igazán lehet hova tenni, jobbára csak fejvakarásra késztet, egyvalamit már fél perc után le lehet szögezni: Ez egy Norma Jean-lemez, minden pozitívumával és negatívumával együtt, és összetéveszthetetlen bármivel is, amit jelenleg ezen műfaj zászlaja alatt készítenek.

A szabados és innovatív eszközhasználatra leginkább egy magyarázat lehet, és ez Matthew Putman személye. Ő bábáskodott a lemez munkálatai felett, és nem mellesleg ő az énekes, Cory Brandan tesója is, akik ketten nemrég egy igen érdekes projektbe vágták a fejszéjüket. Az orphantwin kötetlen játékossága a környezetünkben lévő tárgyakból generált neszekkel és zörejekkel erősen ráragadt a Deathrattle’-re is. Ez már az előzetesen megjelent szingliken is feltűnt, mind zajosak, csapongóak, a strukturális dalszerkezet fogalmát magasról köpik. Ezek közül talán a Spearmint Revolt volt az első, ami igazán berántott, aminek volt egyfajta stabil kiállása, de annak is csak harmadik-negyedik meghallgatásra. Ezen mondjuk nem aggódtam, lévén valahogy nekem sose a rommá hype-olt, előzetesen megszellőztetett és felszopott Norma’-dalok ütnek igazán, hanem a rejtett gyöngyszemek. Az viszont már inkább nyugtalanító volt, ahogy a terjedelemre tekintettem, az 50+ perc játékidőre, a 13 dalra, a kaotikus számcímekre és a hosszukra. Bár az is igaz, hogy Coryék soha nem érték be szaros fél órával, a legrövidebb lemezük, a Redeemer is 42 perces volt.

Ahogy a lejátszásra nyomunk, az 1994 kellően megágyaz a tébolynak, az utána következő Call for the Blood pedig a srácok elmondása alapján az egész lemez katalizátora, a húzódal, minden turpisság és elborultság az anyagon ebből a tételből eredeztethető, nemhiába az első ízelítő is ez volt. Nem győz meg maradéktalanul, nem úgy, mint a már korábban felemlegetett Spearmint Revolt, ami a tagok szerint egy igen hányatott sorsú tétel, többször lett kukázva és onnan kiszedegetve, mint a mikrós készétel csomagolása a kellő hőfok és idő beállítása közben. És milyen nagy kár lett volna érte! Hét percet kellett várnunk az első, hamisítatlan NJ-ízre a lemezen, nem túl jó adu, de megéri. Mint ahogy az Aria Obscura is, ami egyfajta repetitív loopba taszít, ahol bárhogy kapálózol, nem tudsz kijutni, közben meg felzabál a zsenialitása. Az Any% visszarepít a banda tíz évvel ezelőtti elborultságaiba, míg a Parallella olyan, mintha Trent Reznor lázálmában szólna a háttérben. Muszáj még kiemelni az A Killing Wordöt, ami nagyjából a már általam taglált hidden gem a lemezen: garantált arconpörgést okoz és erősen javallott a hozzá készült videóval együtt átadni magunkat a műnek. Hiába egy “zenekar zenél” videóról van szó, makulátlan a fényképezés, a vágás, minden vizuális inger az amúgy is zabolátlan riffeket próbálja kordában tartani egy egészen lenyűgöző egységben. És hát tulajdonképpen ebből áll a Deathrattle’: ódzsí Norma-darabok, leheletnyi múltidézés és jókora adag experimentális hobbibarkácsolás. Az eredmény egy, az egész életművet felölel(ni kívánó) alkotás lett, amiben talán csak az arányok lettek kissé elnagyoltak.

Nem mondom, hogy ez lesz Coryék legjobb lemeze, viszont benne van az, ami a legtöbb anyagukban (főleg 2010 után). Olyanok ezek a lemezek, mint a jó bor – szokták mondani: idővel beérnek. Én hiszek abban, hogy a Deathrattle Sing for Me is megtalálja a maga helyét a korántsem egyhangú repertoárban, még ha elsőre kissé úgy tűnhet, hogy a srácok kevély fantáziája a teljesítmény rovására ment. Mert erről szó sincs, a kezdetben kicsapongásnak tűnő futamok ütnek, rúgnak, marcangolnak, mélyre vájnak és nem hagyják, hogy könnyen lenyeljük őket. Még akkor se, ha ez amúgy az életben maradást eredményezné. 8/10