2024. november 13.
2021 végén, mindössze pár hónappal az Every Time I Die legutolsó albumának megjelenése után a frontember, Keith Buckely bejelentette, hogy szünetre vonul a zenekar éléről a mentális egészségének megőrzése érdekében. Ez sokakat ledöbbentett, hiszen pont az ETID nem volt soha az a banda, ahol balhéktól és belső viszályoktól visszhangzott volna a backstage (vagy épp a színpad), de mint oly sok alkalommal, az egyszeri rajongó itt se láthatott be a színfalak mögé. Ez végül 2022 januárjára a zenekar feloszlásához vezetett, itt már nyilvánvalóvá vált a tagok elmúlt időszakban tett hangadásaiból, hogy az énekes és a hangszeresek közt jóvátehetetlen ellentétek alakultak ki. Keith azzal vádolta meg a társait, élükön a testvérével, a gitáros Jordannel, hogy el akarták őt távolítani a zenekar éléről. Az sose derült ki, hogy ez igaz volt-e vagy sem, legtöbben pedig csak elkönyveltük, hogy szebb véget is érhetett volna egy ennyire sokak által kedvelt brigád karrierje. Ugyanakkor bizakodásra adtak okot azok a jelek, miszerint a hangszeresek együtt kívánják folytatni egy új projektben, majd hasonlóképp az énekes is azt hangoztatta internetszerte, hogy valamilyen formában folytatja a zenélést.
Az első ilyen poszt-ETID elfoglaltságról aztán 2023 áprilisában hullt le a lepel, ez volt a Better Lovers, amit Jordan Buckley, Clayton Holyoak dobos és Stephen Micciche basszer hozott össze (itt derült ki, hogy bár még Andy Williamsszel a fedélzeten indult el a banda, ő inkább a profi pankrátor álmai mellett döntött végül), valamint a felállás a színtér két igazi energiabombájával vált teljessé: Greg Puciatóval, aki korábban a The Dillinger Escape Plant frontolta, valamint Will Putney gitáros-sztárproducerrel a Fit for an Autopsyból és az Endből, meg megannyi -core kiadvány hangzása mögül. A banda aztán nyáron le is dobta az atomot a négyszámos God Made Me an Animal EP képében, ami pont olyan imádnivalóan hangzott, mint ahogy azt ezeknek a zenekaroknak a tagjaitól elvárhattuk.
Valószínűleg itt már Keith is érezte, hogy lemaradásban van, így 2023 őszén bejelentette, hogy a Jamey Jasta Hatebreed-főnök holdudvarából „kikölcsönzött” Bellmore-fivérekkel, Nickkel és Charlie-val alapítottak zenekart Many Eyes néven, és nem is szaroznak holmi kis- meg középlemezekkel, egy év múlva album és punktum! Az előzetes dalok alapján pedig ez a cucc úgy hangzott, mint az énekes egy korábbi, Fall Out Boy– és Anthrax-tagokkal közös mellékvágánya, a The Damned Things – csak kicsit koszosabban, karcosabban. Viszont itt se maradt együtt a kezdeti felállás az első kiadványig, és Keith kicsivel az album megjelenése előtt közölte, hogy Charlie nem tagja többé a bandának. Bellmore ezután szintén megszólalt, állítása szerint nem közös megegyezés volt, egyszerűen Buckley ezt látta helyes döntésnek.
Hosszú, vérrel, verejtékkel és könnyekkel áztatott út vezetett idáig, de most, 2024 őszén mindkét zenekar bemutatta az első nagylemezét – másfél hónap különbséggel. Megvizsgáljuk, hogy a Better Lovers fékevesztett tempója működőképes-e fél órában is, illetve, hogy a Many Eyes milyen vallomásait rejti a saját állítása szerint hátbaszúrt és mártírhalált halt frontembernek. Mindezek mellett pedig pontot teszünk annak a kérdésnek a végére is, hogy mi a jobb egy szakítás után: felettébb felelőtlennek lenni, vagy egy új kezdet glóriája alól passzív-agresszív módon savat köpködni a másikra?
Műfaj: metalcore, poszt-hardcore, mathcore
Megjelenés: 2024. október 25.
Kiadó: SharpTone Records
Hossz: 35 perc
Támpont: Every Time I Die, Greyhaven, Johnny Booth
Bár már leírtam ezt a számomra nagyon kedves bemutatkozó EP esetében (meg itt a kicsit hosszúra nyújtott bekezdésben is), a Better Lovers pont úgy hangzik, mintha a megboldogult The Dillinger Escape Plan énekese (nem, nem az akivel most látszólag vissza-visszatéregetnek) az Every Time I Die-t vezetné, miközben a Fit for an Autopsy gitárosa mókol az egésznek egy varacskos, ugyanakkor kristálytisztára polírozott láncfűrész soundot. Merthogy amúgy pontosan ez történik. A Highly Irresponsible pontosan ott veszi fel a gyeplőt, ahol a God Made Me an Animal letépte azt magáról, csak minden több: hosszabb a játékidő (nyilván), érettebbek a dalok, és több hely áll rendelkezésre a zenészeknek ahhoz, hogy kiszabadítsák magukból a bennük rejlő, nagyon felelőtlen állatot. Ez most így káoszosan hangozhat, és részben az is, ugyanakkor nemhiába profi zenészek alkotják a brigádot, így amikor már kicsit sok lenne az őrületből, akkor felpattintják a szájkosarat, és mondjuk egy disszonáns, tördelt akkordmenetet egy iszonyatosan dögös szólózással tántorítanak meg.
Félreértés ne essék, a zene vázát még mindig a (poszt-)hardcore, a metalcore és a mathcore szerelmes párosítása adja, de
az egésznek van egy ilyen mocskos déli bár jellege, ahol már bőven elmúlt a pizsilövés, te is bőven túl vagy a fejadagodon, és a zárórához közeledvén egy hunyorítva is csak erős 4/10-es szingli anyuka küldi a csókjait irányodba,
te pedig talán meggondolatlan lépésre szánod el magad. Ez a mocskos rock and rollos vibe nem annyira meglepő, az ETID is előszeretettel használta a korai lemezein, és a Better Lovers is pont magabiztos mennyiségben teríti ezt szét a lemezen. Ehhez pedig baromi jól dukálnak a középtempós, meg egyenesen lassabb darabok is (hát úristen, az At All Times mekkora rockdal már!), így a zenekar nem esett bele abba a hibába, hogy semmi újat nem mutat magából a nagylemezre, és abban is egészen biztos vagyok, hogy ez is még csak a jéghegy csúcsa.
A Highly Irresponsible egy szenzációs anyag lett, és hiába imádtam a Keith-féle Every Time I Die-t, valahogy látva és hallva a fiúk közti kémiát és a hallgatókra szabadított energiát, úgy érzem, hogy ebből a csatából már most a Better Lovers kerül ki győztesen, és nemcsak azért, mert ők vitték be az első (és elég súlyos) ütést az EP képében – de erről majd még a továbbiakban. 9/10
Műfaj: hard rock, hardcore punk, grunge
Megjelenés: 2024. szeptember 6.
Kiadó: Perseverance Media Group
Hossz: 35 perc
Támpont: Beartooth, Demon Hunter, The Hope Conspiracy
Bár mondhatni a Better Lovers meglepetésszerűen lopta be magát a szívembe, nyilván kíváncsi voltam, hogy mire jut az énekes, aki látszólag – bár kívülre ezt nem annyira prezentálta – olyan sértettség áldozatává vált, amire képes volt felhúzni egy egész lemezt – úgy, hogy mindvégig az ő szemszögéből éljük át az áldozati bárány szerepkört, másféle forgatókönyv kizárva! Az első ízelítő a Revelation képében érkezett, ami nem egy kifejezetten rossz darab, benne vannak az ETID-es, meg ‘Damned Things-es jegyek, kicsit hardcore-os, nagyon rockos, óriási keithes éneklésekkel benne. Mégis kicsit kiszámítható az egész dal, és voltak aggályaim, hogy esetleg a The Light Age egésze ilyen lesz – ami lényegében be is következett. Ez azt jelenti, hogy
az albumon azért akadnak király darabok (Harbringer, Mystic Cord – amiket el is lőttek a megjelenés előtt), de sajnos többségében megúszós és előre látható megoldások váltogatják egymást.
Mondjuk azt valóban nem láttam jönni, hogy a Future Proof című darab refrénje Seal 1996-os Fly Like an Eagle c. dalát juttatja majd eszembe, de ezt se tudom sajnos a pozitív oldalra felróni. Alapvetően a The Light Age nem egy rossz lemez, de kicsit összecsapottnak érzem, ami fakadhat abból, amit már feljebb is pedzegettem, hogy Keith nem akart ebből a csatából vesztesként kikerülni, és ha már a Better Lovers EP-jén elúszott ez a dolog, a nagylemezt mindenképp előbb akarta kidobni, mint az extársai. Ez viszont nagyon egyoldalú narratívát, és egyébként egy elég erőtlen hangzást is eredményezett, ez utóbbiért pedig Jamey Jastát illeti a körmös, aki nemcsak a zenészeket adta zálogba, de a saját kiadójánál is jelent meg az album, pluszban meg még ő is ült a produceri székbe a Jasta Művekben. Úgy tűnik, hogy a 2006-os Supremacy óta sajnálatos módon semmi se tud önfeledt boldogsággal eltölteni, amihez ez az ember hozzányúl.
Mindezek mellett pedig nem lehet elmenni szó nélkül Charlie menesztésének mikéntjén, meg azon, hogy Keith lényegében ezt a lemezt akár a saját neve alatt is kiadhatta volna, olyannyira áthatja a rocksztár attitűd az egészet a pozíciókra betoborzott session-zenészekkel meg a mondanivalóval karöltve. Ez pedig egy ilyen közegben, ilyen arctól, aki ennyit tett az undergroundért és olyan zenekarokért, mint pl. az Underoath, a Stray from the Path, vagy épp az újak közül a Knocked Loose, nem épp egy szimpatikus húzás. Mint mondottam, nem egy rossz anyag ez, de süt róla a sértettség, az áldozati allűr, meg a fölösleges utólagos sárdobálás, ami nemcsak visszássá teszi a Many Eyes első szárnypróbálgatásait, de egyértelmű vesztessé is a másik zenekarral szemben. 7/10
