Az As I Lay Dying új lemezén nem fog ki semmilyen viharos botrány

Hat év telt el azóta, hogy az As I Lay Dying énekese, Tim Lambesis a börtönből való szabadulását követően visszatért a zenekarával, és bár alapból a visszatérés is megosztotta a zenei közösséget, ennek ellenére egy egész jó albumot hoztak tető alá 2019-ben. A Shaped by Fire megjelenése után pár éven belül jóformán teljesen lecserélődött a banda felállása, ám az újabb dalok tanúsága alapján az irány és a lendület, ha nem is teljesen, de nagyjából megmaradt. Azonban mielőtt az új korszak második lemeze megjelent volna, a banda ha zeneileg nem is annyira, de morálisan (ismét) elég erős kanyarokat vett. Hogy ne fulladjon minden unalomba, arról az énekes gondoskodott, ugyanis nem kis botrányok között jött ki az új lemez, beleértve az anyagon játszó összes zenész kilépését és egy turné lemondását, a megjelenés napjára pedig konkrétan egyedül Lambesis alkotta a zenekart. Hogy miért alakult ez így, és hogyan jutott el eddig az egész történet, arra inkább a kritika végén térnék ki röviden, de előbb nézzük meg, hogy milyen is lett a Through Storms Ahead, milyen eszköztárral dolgozott a zenekar 2024-ben, és mit adtak hozzá vagy vettek el az új tagok a múltban oly precízen felépített arculatból.

Kezdjük rögtön a Through Storms Ahead gyengeségével, mely leginkább a basszer/vokalista poszton a Miss May I-ból ismert Ryan Neff teljesítménye: leginkább énekesi szempontból nyálazza össze túlságosan a lemezt, és ez elsősorban nem is csak úgy bántó, hogy Josh Gilberthez képest jóval erőtlenebb és ötlettelenebb énektémákat hoz, de amit bemutat, bőven több a kelleténél, szinte minden dalban átbillen az élvezhetőség határán. Régen is voltak dallamos énekek (mindannyian emlékszünk az I Never Wantedra, bár ne emlékeznénk), de akkor valahogy nem zavart ennyire, mint itt, ahol rendszeresen megtöri a dalok lendületét. Jóformán minden szám arra van felfuttatva, hogy elkezdődik a darálás, pofátlan nagy gitározás, majd kézifék, és agyonütik a számot valami jajgatással. Félreértés ne essék, amit Ryan csinál, az a maga nemében tisztes iparosmunka, de számomra totál kitépi a zenekar méregfogát.

Pont azt a testrészét, mely továbbra is az egyik legerősebb pontja a metalcore-bandának: a lendület és a darálás, illetve a riffhegyek. Ami az utóbbiakat illeti, bár kevésbé számítottam rá, de maradandóbbak és ügyesebbek lettek, mint az előző lemezen, és igen, az Unearthből igazolt Ken Susi is hozzátette a magáét, de én azért élek a gyanúperrel, hogy Phil Sgrosso volt az, aki kinyitotta a fiókjában lapuló ötletládát. A svédelt csontdallamok és disszonáns tördelések továbbra is gerincét képezik a koncepciónak, ám a Shaped by Fire-től eltérően nagy örömömre egy kissé elbújtak a breakdownok, és újra visszatértek azok a kifinomult dallamok, már ami a hangszeres részt illeti. Újra nagyobb hangsúly került a matematikára, mint a fizikára, és ez jól is van így. Ezekhez a piszok gyors és fifikás riffekhez még mindig nagyon ért Phil, ráadásul a szintén ex-unearthös Nick Pierce olyat dobol alá, hogy le a kalappal – ha valaki, akkor ő méltó volt Jordan Mancino helyettesítésére, sőt, számomra talán egy kicsivel magasabb polcon is van technikai szempontból. Tim részeire különösebben nem térnék ki, mert semmi váratlant vagy extrát nem hoz, csak simán továbbra is topkategóriás szinten fölüvöltötte a témáit.

Annak idején az An Ocean Between Us albummal ismertem meg az As I Lay Dyingot, és tudom, hogy a Frail Words Collapse meghatározóbb anyag, de nálam az ‘Ocean az etalon, ezért kissé ódzkodva, de erős meggyőződéssel mondom, hogy ezek a gitártémák megütik azt a szintet, ha nem is minden számban – mint az aranykorszakban -, de a dalok többségében beficcen egy-egy olyan ötlet, amire a szigorúbb hallgatók is nyugodtan rábólintanak. Ebből a szempontból

a nosztalgiafaktor miatt akár működhetne is az anyag hangulata ezekkel a tipikus visszhangos gitárintrókkal, kompromisszummentes dobolásokkal, kinyújtott felvezetőkkel, gitárvirgákkal, de azok a fránya dallamos énekrészek nagyon döcögnek.

Bizonyára a kisebbséghez tartozok, de számomra ez túl nagy teher, ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudjam a zenei szépségeit a lemeznek.

Sok mindent már nem vártam ettől a zenekartól, az utóbbi években az érdeklődésem is eléggé elhalványult irányukba, de amit kaptam a Through Storms Aheadtől, az a hibáival együtt is a várakozásaimon felüli teljesítmény. Egy zeneileg tejesen korrekt album, mely bizonyos tekintetben még az előző munkájukat is felülmúlja, néhol pedig egészen szép emlékeket is visszahoz a 2000-es évekből. Hogy mi lesz a zenekar jövője, az egy hatalmas kérdőjel, látva, hogy mi van jelenleg Tim körül, azt meg pláne nem értem, hogy ilyen helyzetben hogy lehet a bandának 2025-re már koncerteket lefixálni, mindenesetre az As I Lay Dying haldokolva is simán hozta az átlagon felüli szintet. 7,5/10

Annyira szomorú, hogy most már másodszor kell lábjegyzetelni egy As I Lay Dying-lemeznél, de Tim tett érte, hogy megint így legyen. Ha eddig egy barlangban éltél, akkor a neten egy kattintással felzárkózhatsz a Lambesis-sztorival kapcsolatban, mindenesetre dióhéjban: 2024 őszén a zenekar egészségtelen belső légköre (vagy valami hasonló bullshit szöveg) miatt a turnémenedzserrel együtt mindenki ott hagyta a zenekart, magára hagyva Tim Lambesist. A kilépő tagok végtelenül jogászszagú, ködösítő nyilatkozatokat tettek, majd mindenféle találgatások után a Reddit közössége persze megfejtette, hogy Tim a mostani feleségét is bántalmazta, és ezért van ez az egész helyzet. Ezt akkor azonnal cáfolta Dany Lambesis, ám azóta újabb fordulat jött az ügyben, ugyanis a feleség által kiszivárogtatott hálószobai felvételek alapján Tim elég súlyos dühkezelési problémákkal küzd (a videókon fizikailag nem bántotta a nőt, csak kiabált vele, illetve a berendezésekben tett kárt). A videókra reagálva Tim elmondta, hogy Dany ellen távoltartási és válókeresetet adott be már egy ideje, mert a nő három éven keresztül fizikailag bántalmazta, késsel fenyegette, üldözte, zsarolta, és megkeserítette az életét.

Itt áll most a dolog, melynek a magánéleti aspektusairól inkább nem is tudosítottunk, mert annyira szomorú és egyben gyomorforgató volt, ahogy a zenei sajtó – élén a MetalSucksszal, akik megfogadták öt éve, hogy tiltakozásképp nem írnak többet az As I Lay Dyingról, de ahogy kirobbant a botrány, azonnal páros lábbal szálltak újra bele az énekesbe – rácuppant az egész ügyre. Egy olyan sztorira, melyben egy szemmel láthatóan súlyosan beteg ember – egy nehezítésképp valószínűleg szintén problémás exfeleséggel együtt – ismét bajba keverte magát és környezetét. Igen, a problémák még ott kezdődtek, hogy az elmúlt években a zeneipar és a közönség nagy része fenntartások nélkül tolta előre Timet, holott egy második esély úgy is járt volna neki, ha nem kezd újra zenei karrierbe, hanem megpróbálja magát újraépíteni egy családi/baráti környezetben, de hát így utólag már könnyen gondolja magát okosnak és kezd igazságot osztani az ember. Én nem is tudok, az viszont biztos, hogy a fröcsögés és gyalázkodás helyett jobb lenne inkább mindenkinek egy kis önmérsékletet tanusítani ez ügyben is, és egy súlyosan beteg ember második kálváriáját nem popcornnal a kézben, vigyorogva végigkommentálni.