Az álom végén megjelenik a szörnyeteg – Sirens Chant: Doubts/Wrath

Vannak a honi undergroundnak olyan szereplői, akik nem épp a leghangosabbak – olyan értelemben véve, hogy nem velük van tele minden, nem koncerteznek megállás nélkül és nincsenek konstans szem előtt -, mégis kiérdemelt bizalommal fordulhatunk irányukba, ha valami újdonsággal jelentkeznek. Ilyen például az élőben rendszeresen felejthetetlen pillanatokat okozó Petofi, a tavaly év végi értékelésünkben igencsak jól szereplő Hiraeth, vagy a pécsi poszt-metal/poszt-hardcore veszedelem, a Sirens Chant. Én ezeket a bandákat nevezem „csendes gyilkos”-nak, főszereplőinkre pedig ez az oximoron hatványozottan igaz: a több mint tíz éve létező, jó pár tagcserén átesett zenekar mindig is a kisebb formátumokhoz ragaszkodott, és a hangzásuk is valamelyest átalakult a kezdeti szárnycsapásokhoz képest. Ennek ellenére a minőségen sosem esett csorba, sőt, az exponenciálisan emelkedett, illetve a srácok azon kevés formáció közé tartoznak, akik hangzása az idő előrehaladtával nemhogy nem lett letisztultabb vagy szerényebb, de még sokkal nyersebbé és feszültebbé vált. Ennek pedig ékes példája a banda legújabb kiadványa, a koncepciós tematikára építkező Doubts/Wrath EP.

A négyszámos kislemez struktúrája nincs nagyon túlgondolva: két dal teszi ki a Doubts című, vagyis a kétségekkel teli szekciót (Life Is a Dream, Downfall), illetve kettő a Wrath, azaz a harag oldalát (Tyrant, Agony). Az első tétel tulajdonképpen intróként is megállja a helyét, ahol egy két és fél perces ambient passzázs alatt szólal meg Matthew McConaughey True Detective-es karaktere, Rust Cole, a nagy sikerű drámasorozat első évadából – és hogy autentikusabb legyen az átadni kívánt üzenet a hazai hallgatóknak, teszi mindezt Kálid Artúr magyar hangján. A zenekar nem titkolja a rajongását a széria iránt, a monológ pedig passzentos a kislemez tartalmával, így szinte magától értetődő volt a választás. Kiváltképp az utolsó mondat hagy mély nyomot, a fokozódó aláfestéssel, mielőtt megérkezünk a zuhanós fázisba.

Bár a srácok korábban úgy mondták, hogy az EP „A-oldala” a belső bizonytalanság és a magány érzéseit dolgozza fel – és ehhez idomul a sound is -, a Downfall hallatán nem éreztem úgy, hogy ez kevésbé lenne haragos, mint a maradék két trekk, inkább csak másképp, más formában vezeti le a feszültséget. A dal sejtelmes kipengetésekkel építkezik, a gitárok annyival előrébb vannak a mixben minden másnál, hogy az összes lejátszott hang pengeként hasítja fel a hallójáratokat (jó értelemben természetesen). Balogh Márk nyers, puritán screamjei és a konzisztensen erősödő dobok is valamelyest a háttérbe szorultak, amivel egy tök érdekes, újszerű hatást váltanak ki. Ez nagyjából szöges ellentéte a hasonló territóriumokat hódítgató dán Kollapse legújabb anyagán hallottaknak – ha tudatos volt (valószínűleg igen), akkor elég jó döntés született. Ha pedig már szóba került a sound, a felvételeket és a keverést is a zenekar gitárosa, Breszkovics Norbi intézte, míg a masztert egy igazi külföldi nagyágyú, történetesen Phillip Odom (Portrayal of Guilt, Ceremony, Militarie Gun) vette kezelésbe.

Míg a Downfall nem kevés blackgaze jegyet hordoz magán, habitusa is jóval morózusabb és meggyötörtebb, valamint Márk Géczi Eszterrel közös „duettje” egy teljesen új oldalát mutatja meg a zenekarnak, addig a Tyrant és az Agony kíméletlenül és maradéktalanul bedarál. Itt a blackes jegyek már a (neo)crust és a d-beat reszelésével találkoznak, feloldozásnak vagy irgalomnak helye nincs, és megmerem kockáztatni, hogy ennyire offenzív és brutális még sosem volt a zenekar, mint ebben a két tételben. A kislemezt záró Agony talán még inkább tudja emelni a tétet, érződik rajta, hogy a bandára ható és általuk használt jegyeket és elemeket a négyzetre emeli, még sötétebb, gyorsabb és drasztikusabb akar lenni a társainál, és kapaszkodj meg: sikerül is neki. A dal klausztrofób hatását (elég csak a hozzá készült vizuálra pillantani) tényleg csak néhány másodperc erejéig töri meg a felszínre levegőért felúszó erőfeszítés, hogy aztán visszarántson a disszonáns, maró zaklatottság,

a zenekar pedig úgy rekeszti be ezt a terápiát, hogy hangszereiket elengedve, zilálva, a plafonról csöpögő izzadsággal beterítve konstatálják: semmi sem oldódott meg, de cserébe legalább jó szar is maradt minden.

A Sirens Chant talán még sosem volt ennyire stabil felállású, ádáz megszólalású és magabiztos a saját magának belőtt menetiránnyal kapcsolatban, mint azelőtt bármikor. A korábbi anyagaikat, majd ezt a kurrenset egymás után lepörgetve szinte hallatszik, hogy a kezdeti fiatalkori aggályok és fenntartások hogy fejlődtek rideg, borostás, kietlen (fiatal) felnőttkori válsággá valósággá. Nyilván én sem promotálom a negatív kedélyállapotot, illetve a mentálhigiénére ártalmas tényezőket, viszont ezek az arcok olyan, mindent elpusztító fegyvert voltak képesek kovácsolni a lélekmarcangoló energiákból, hogy ha valakinek eddig nem lett volna világos: Pécs már nem csak az alter zene fellegvára, sokkal mocskosabb légkör telepedett a török kori nevezetességekre, ennek pokoli manifesztációja pedig a Doubts/Wrath. 8,5/10