2024. szeptember 12.
2024 is pezseg a jobbnál-jobb hanganyagoktól, ebben pedig kis hazánk is konstans magasan tartja a lécet. Legszívesebben minden egyes idei honi kiadványról beszélnénk kicsit (vagy többet), de erre egész egyszerűen nincsen sajnos kapacitásunk – azonban így se akartunk senkit update nélkül hagyni azzal kapcsolatban, hogy az év során milyen finomságok hagyták el a magyar underground konyháját. Néhány fontosabb vagy épp eldugottabb lemezt már kiveséztünk, de ahogy mondani szokás: bőven van még ott, ahonnan ezek jöttek.
Ebben a mostani, nagyjából tematika nélküli underground gyűjteményünkben akad nagy- és kislemez, friss debütálás, szupergrupp, külföldi kiadóhoz szegődés, három évtized(!) utáni újraéledés, mindezek pedig a leghosszabb esetben is pusztán félórás játékidővel, szóval simán lepörgethető az egész kollekció egy délután alatt. Bár a cikk megjelenésekor már javában nyakunkban liheg a megváltó lehűlést hozó szeptember, ezek az anyagok simán képesek újra lángba borítani a helyiséget, amiben elindítod őket, úgyhogy a helyedben még nem húznánk ki a légkondit!
Műfaj: hardcore punk, dallamos hardcore
Megjelenés: 2024. július 9.
Kiadó: Szerzői kiadás
Hossz: 13 perc
Támpont: Defeater, Life Long Tragedy, Tragic
Mi magyarok mindig is az élen jártunk, ha az anyanyelvünk kifürkészhetetlen jellemvonásait kellett punkos alapú, érzelmesen kajabálós zenékre ráültetnünk. Elég csak a máig aktív és töretlen népszerűségnek örvendő Téveszmére, vagy fiatalabb cinkostársára, a Petofire gondolni, illetve ott vannak a mára már elhullott, vagy csak átszerveződött bandák is, mint a Hanoi, a nemecsek, vagy épp a Tragic. Ez utóbbi romjain alakult meg az elmúlt években a Building Ruins, ami 2023 őszére nyerte el a végleges formációját, miután a fél hazai hardcore/punk szcéna megfordult benne, mint valami könnyűvérű éjszakai pillangóban. A srácok július elején adták ki ötszámos bemutatkozó kislemezüket, ami a hipernihilista Továbbra is a körülmények bomlasztanak címet viseli, és ebből már kikövetkeztethető, hogy itt sem az önfeledt mókáé és kacagásé a főszerep.
A banda a Tragic sötét, nyomasztó hardcore-ját veszi alapul, de a tagok bele-belecsempészik a korábbi és aktuális bandáik hangzásvilágát is, így egy fél fokkal dallamosabb lesz a nyers kálvária. A téma a hardcore punkhoz illően a társadalom kirekesztettsége és megosztottsága, illetve a hatalom és a kisember örökös küzdelme, ehhez megfelelő aláfestést nyújtanak a szélvész riffek és a kalapáló dobok. Az összkép talán egyetlen gyengébb eleme Pencs Attila énekes vokálja, ami olykor bizonytalanul és elcsukló módon ingázik a magas károgás és a mély hörgés közt, és a többiek csordáin egyensúlyozva talál csak stabil alapot magának. Persze vágom én, hogy ez a fajta zene nem a rommá effektezett énekért kiált, és pont hogy ez a zilált, kivert kutyára hajazó ajvékolás adja meg az igazi zamatát. Meg hát nyilván senki se fog a tiszta oktávokkal foglalkozni egy ötvenfős klubbulin, ahol egymás izzadt vállát átfogva ordítjuk majd közösen, hogy „Szemet szemért, csak foglaljuk egymás helyét!” 7,5/10 (Radó)
Műfaj: progresszív metal, djent, modern metal 
Megjelenés: 2024. július 19.
Kiadó: Szerzői kiadás
Hossz: 17 perc
Támpont: Spiritbox, Jinjer, Periphery
A budapesti Divent. az iskolapéldája a hatványozott fejlődésnek. A zenekar még 2022-ben állt össze, tavaly pedig kihozták első háromszámos kislemezüket, ez volt a Minden, ami most kell. A progos, djentes groove-okat modern metalos esztétikával ötvöző zenekar akkor még egy kissé bátortalannak tűnt, témáik inkább érződtek öncélúnak, mint egybefüggő elegynek, illetve Mihalovics Gréta énekes se térképezte még fel annyira hangi adottságait, így pár hajlítás elég érdekes kiejtéseket szült a magyar nyelvvel operáló dalokban. Ezzel szemben az idén nyáron kiadott második EP, a Másvilág szinte minden gyengécske tényezőt feljavított: a dalok dalszerűbbek lettek; látszik, hogy a zenészek ráfeküdtek arra, hogy inspirálódjanak a hazai/külföldi kedvenceikből ahelyett, hogy mondjuk témákat vagy riffeket “kölcsönözzenek”; illetve az ének is sokat fejlődött, Gréta jóval bátrabban használja a hörgést, és játszik az eltérő vokáltechnikákkal.
Az anyag négy dala szinte mind különböző aspektusait mutatja be a zenekarnak. A Fekete pillangók igazi döngölő kezdést biztosít, váratlan kiállásaival, és elmés eszközhasználatával olyan oldalát mutatja be a Divent.-nek, amit eddig nem láttunk. Ezt a fajta kísérletezős, zúzós tendenciát folytatja az Akik félnek is, míg az ezek között elhelyezett Tükör, valamint a záró Másvilág lettek a dúdolhatóbb refrénekkel megáldott, elszállósabb, katartikusabb darabok. A produkció is teljesen korrekt, talán csak pont az utolsó tétel legnagyobb váltásánál várnál épületeket romba döntő sújtást, helyette viszont kicsit lapos marad a mix, de ez legyen tényleg a legnagyobb gondunk. Pluszban érdemes megemlíteni a zenekar sokrétű és aktív jelenlétét a szociális platformokon, illetve a minőségi klipek gyártására irányuló, irigylésre méltó törekvéseiket. Ha így folytatják, a Haikurával közösen simán kibújhatnak lassan a Tiansen árnyékából, és megtehetik az első lépéseiket a hazai nagyszínpadok irányába. 7,5/10 (Radó)
Műfaj: metalcore, hardcore
Megjelenés: 2024. január 17.
Kiadó: New Age Records
Hossz: 23 perc
Támpont: Earth Crisis, Renounced
A 2020-ban alakult veszprémi Escalate szinte a semmiből robbant igen nagyot, ráadásul azon kevés bandák egyikévé vált, akik talán külföldön még jobban ismertek, mint itthon. Magyarország első full vegan straight edge hardcore/metalcore-zenekara nyugat- és kelet-európai turnékkal a háta mögött rövid időn belül egy olyan szintre jutott el, amit kevesen mondhatnak el magukról. A banda több külföldi válogatáslemezen is szerepelt, mielőtt a legendás amcsi New Age Records (Strife, Unbroken, Outspoken stb.) leigazolta őket és kiadta az első nagylemezüket, a Consequencest, és elmondhatjuk, hogy ilyen nyitásról álmodik a stíluson belül mindenki. Mindehhez persze kellett egy kiváló stílusérzék, bátorság, tapasztalat és kompromisszummentes hozzáállás. Mondanunk sem kell, hogy itthon most az Escalate viszi a legkomolyabban az old school metalcore vonalat (nem mintha túlan próbálkoznának ezzel), és ha kicsit távolabb lépünk egyet, akkor is bőven az élmezőnybe tartoznak a veszprémiek, nemcsak az országban, hanem az egész régióban.
Ehhez a státuszhoz elengedhetetlen volt, hogy a debütlemezből egy olyan fenyegető hangzás áradjon, amire azonnal felkapod a fejed, és hát ki is tudná ezt jobban, mint a stílus és az eszmeiség non plus ultrája, az Earth Crisis gitárosa, Scott Crouse, akiről a mai napig nem teljesen fogom fel, hogy sikerült behúzni a felvételek keveréséhez, de innen is óriási gratula, piszok kemény munkát rakott le az asztalra. A srácok vacakolás nélkül hozzák a radikális megszólalást mind zeneileg, mind eszmeileg, egy olyan ezredfordulós vibe-bal megtámogatva, hogy simán rongyosra verik a mai fingszagú tucatcore-mezőny 90%-át.
Csattognak a kétezres évek lépegetős tempói, az erőszakos ütemtörések, kutyaugatások, a legsúlyosabb üres húros kipengetések, miközben az emberek és állatok kizsákmányolásának leginkább csontig hatoló kérdései kerülnek a középpontba.
A lemez viszonylag rövid, és mivel a dalok ritkán érik el a 3 perces hosszúságot, így itt-ott megakasztják a lendületet a rendszeresen visszatérő leülős döngölések, lassabb gyomrozások. Ezek alapvetően bőven működnek, de ennyire rövid dalokban ilyen sokszor elsütve már egy kicsit kiszámíthatóak tudnak lenni. Ettől függetlenül egész jól lettek felépítve a dalok szerkezetei, főleg a gyorsabb témák tudnak igazi energiát vinni a lemezbe, mely a maga bő húsz percével kellően nyomorulttá tesz ahhoz, hogy átérezd az élőlények régóta tartó féktelen kiszipolyozását. Több, mint beteljesült álom, amit az Escalate tol mostanában, és nagyon kívánom nekik, hogy még többre vigyék, mert bőven megérdemlik. 9/10 (Simon)
Műfaj: crossover, thrash metal, punk 
Megjelenés: 2024. július 1.
Kiadó: Szerzői kiadás
Hossz: 13 perc
Támpont: Iron Reagan, Cro-Mags, D.R.I.
Kevés zenekarról mondható el, hogy több mint harminc év után aktivizálja magát, és nem csupán egy-két koncert vagy egy lemez újrakiadása miatt, hanem teljesen komoly szándékkal a folytatást – vagy a M.U.F. esetében talán helyesebben: az újrakezdést – kitűzve célul. A Szemtől szemben a harmadik lemezük a visszatérésük óta, ez a tény pedig valóban arra mutat, hogy a mára már ismét négytagúvá bővült formációnak bizony nagy tervei vannak. Ha pedig csekkoljuk az új cuccot, az is gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy van azért még itthon olyan old school thrash metal/crossover-zenekar, akikre érdemes figyelni.
A Szemtől szemben egy bitang erős anyag, ideértve mindent, ami egy lemezre jellemző lehet. A hangzás nyers, pont annyira, amennyire a stílusnak az jól áll, tehát nyilván nem kaputelefonon keresztül lett felvéve az egész, de azért kellően karcos. A riffektől ne várjunk világmegváltást, mert nem az itt a lényeg: Rákos Tibi gitáros szerint
az a fő, hogy az anyag verjen oda, izzadj le már attól, hogy hallgatod, másszon az arcodba és üssön keményet,
csakúgy, mint Cristobal dobtémái. A dalszövegeket sem gondolták túl, Seza csak a lényeget üvölti a fülünkbe, a többi mind mellékes. Így is nyit a lemez az Ellenséggyár című dallal, szinte már érzed a kiömlött sör szagát és a pitben egymást gyepáló emberek izzadságának bűzét. Az Akaratban Fodor Tamás azért trükközik egy kicsit azzal a meglepő basszusmenettel, a Mocsok pedig a vészjóslóan lassú kezdéssel lep meg, ráadásul nem is üvöltözéssel, hanem szavalással indít, de összességében egy pörgős és nagyon-nagyon mérges anyaggal van dolgunk, ami az utolsó és egyben címadó nótával teljesedik ki. 8/10 (KG)
Műfaj: dallamos punk rock, hardcore
Megjelenés: 2024. április 5.
Kiadó: H-Music
Hossz: 32 perc
Támpont: Poison Alley, The Idoru, Ignite
Nagy örömünkre idén a The Idoru és a This Calling is adott ki lemezt, és mivel a két zenekar között mind zeneileg, mind a tagságot tekintve viszonylag nagy az átfedés (a Noble Victoryről már nem is beszélve), ezért elkerülhetetlen, hogy egy kis összehasonlítást elsüssünk. Bár ez a megközelítés egy kissé már az elején is sántít, mivel a This Calling az áprilisi lemezbemutatkozó koncertje után megvált Bödecs Andris énekestől, de a Nightlife albumon még az ő hangja hallható.
Andyről már az ’Idoru kapcsán leírtuk, hogy ő is a másodvirágzását éli éppen, és itt is óriásit megy, ebből is látszik, hogy ha kicsit (nagyon) noszogatva van, akkor még mindig fantasztikus dolgokra képes. Pont ezért is nagy kár, hogy elhagyta ezt a bandát, de amit itt bemutatott, az már így is maradandó élmény. (Ja, és ha már új énekes, egy kis tipp, srácok: végre ideje lenne a méltatlanul parkolópályára állított Krausz Istvánt reaktiválni, aki pár éve még a Wishesben mutatta meg, hogy bizony nemcsak a szíve, de a torka is a helyén van még mindig, és abszolút passzolna ehhez a punkosabb, nyersebb, de mégis dallamosabb vonalhoz.)
Úgy néz ki, az első This Calling-albumot követően
a Nightlife-ra értek be igazán azok a már előre megjósolt hollywoodi refrének, a nagyívű dallamok, a csillogó gitárszólók, a fülbemászó dallamtapadások,
melyek még nagyobbat ütnek, köszönhetően az album egyik legnagyobb erényének, a lányok vokáljainak. Pettenkoffer Zsófi, Szabó Léna és Vida Írisz Minami megtölti élettel és lazasággal az alapvetően megállás nélkül tempózó, csapkodó, férfias lemezt, és kiemeli a This Callingot a rengeteg hasonló zenekar közül. Persze ezek a témák úgy működnek igazán, ha kicsit össze vannak koszolva azzal a punk rock lendülettel és attitűddel, amit a Cro-Mags, a Bad Brains vagy éppen a horror korszakos Misfits fektetett le. Míg utóbbi inkább hangulatában, addig az első kettő zeneileg is megjelenik, még ha csak kis kikacsintás képében is, mivel az összkép az jóval finomabb, lágyabb, de a gyökerek mégiscsak onnan jönnek, a főhajtás meg ugye sohasem céltalan.
A This Calling második lemeze nincs túlgondolva, mégis sokszínű, nem akar megfejteni, hanem leginkább szórakoztatni, amit maradéktalanul meg is tesz. Azt pedig továbbra sem értjük, hogy Fellegi Ádám dalszerző gitárosnak hogy van ideje ennyi mindenre, de ha egy mód van rá, akkor tartsa meg jó szokását, és továbbra is nyúljon bele mindenféle projektekbe, mindannyian csak jól járunk vele. Kevés nála tehetségesebb dalszerző van a hazai mezőnyben, és a munkamorálja, az elhivatottsága, a kitartása és természetesen a páratlan stílusa mindig őt igazolja. 8/10 (Simon)
