2021. május 18.
Voltak idők az undergroundban, amikor ha szóba került az a jelző, hogy deathcore, az emberek bárminemű észszerű érvelés hiányában kezdtek instant fikázódásba és sűrű legyintések övezte szemforgatásokba. Bár tény és való, hogy e hányatott sorsú műfaj kapott egyaránt hideget-meleget és voltak igazán komoly mélypontjai (itt vagy itt például), az utóbbi időben a nu metalhoz hasonlóan lelkes és tehetséges előadók új életet leheltek kihűlésnek indult, alélt testébe. Ehhez nagy százalékban kellett az is, hogy elhagyják a lerágott és rommá újrahasznosított paneleket, és innovatív megoldásokkal töltsék fel a stílus adta kereteket, mint tette azt februárban a Humanity’s Last Breath is. Szóval összegyűjtöttem 5+1 zenekar új kiadványát az év első harmadából, amik mellett semmiképp sem lehet elmenni. Kapunk itt a szamurájcore-tól kezdve a Berserk anime főszereplőjének hanyatlásán át a My Chemical Romance-feldolgozásig mindent. A cikk végére garantálom, hogy bátran ki lehet jelenteni: nem ciki 2021-ben deathcoret hallgatni, sőt!
Megjelenés: 2021. február 12.
Kiadó: The Artisan Era
Hossz: 51 perc
Támpont: Shrine of Malice, Archspire, Fallujah
Első versenyzőnk helye a listán kapásból megkérdőjelezhető: a floridai Abiotic mára már inkább a technikás death vonalat erősíti, de zenéjükben még ugyanúgy megtalálhatóak a deathcore-gyökerek, mint a mostanra elég fajsúlyos progresszív, dallamos, vagy elvétve akár a szimfonikus(!) elemek is. A srácok amúgy nem könnyű életpályát tudhatnak maguk mögött: 2016-ben egy EP-vel és két nagylemezzel a hátuk mögött anyagi problémákra és belső nézeteltérésekre hivatkozva feloszlottak, majd nagy szerencsénkre rá két évre vissza is tértek, egy majdnem teljesen kicserélődött brigáddal, hogy a mérgező tényezőket (és úgy alapvetően a stílusuk és a hangzásuk 80%-át) a hátuk mögött hagyva új vizekre evezzenek. Ennek az eredménye az Ikigai (japán kifejezés, lényegében “ok az életre”). A tematikát tekintve is elég nagyot ugrottak a fiúk, a kezdeti “űrlénycore” után az új album már inkább foglalkozik az emberrel, mint entitással, ezt pedig egy 16. századi távol-keleti környezetbe helyezve dilemmázza át. Bár hiába a keleti hangszerek fel-felbukkanása, vagy elvétve néhány zongorabetét, számomra a progos-jazzes panelek és alapvetően a torzítottság mértéke nem keltik azt az érzést, hogy most a kardommal a becsületemért kellene élet-halál harcot vívnom a távoli Japánban (leszámítva talán a kezdő Natsukashiit). De ezt leszámítva az Ikigai egy igazán profi lemez. Ehhez biztos hozzájárul az is, hogy olyan zenekarok énekeseit sikerült meghívni vendégeskedni, mint a The Black Dahlia Murder, az Archspire vagy az Entheos, illetve hogy a srácok leverték a velük szemben állított akadályokat és készek arra, hogy teljesen átformálják a róluk alkotott képet. Ehhez pedig az Ikigai – az eddigi legerősebb lemezük – kiválóan asszisztál. 8,5/10
Megjelenés: 2021. március 5.
Kiadó: Unique Leader Records
Hossz: 38 perc
Támpont: Korpse, Mental Cruelty, Existence Has Failed
A spanyol Bonecarver debütálása már igazi vérbeli deathcore – annak is a technikásabb oldalhajtása. Az eredetileg Cannibal Grandpa nevet viselő brigád (nagyon okos döntés volt a névváltás!) habár már 2013 óta létezik, igazán csak 2020-ban nyílt meg számukra a világ, amikor is leszerződtek a Unique Leader Recordshoz, akik manapság tonnaszámra igazolják a fiatal és tehetséges death metal/deathcore és egyéb hasonszőrű csapatokat. A srácok úgy írták le ezt a minden szempontból is új fejezetet a zenekar életében, hogy a lemezszerződéssel teljesen új ajtók tárultak ki előttük, ez pedig a Cannibal Grandpa elpusztításához vezetett, amit az Evil borítóján is látunk. De senki se aggódjon, a helyét a világban egy új gonosz, a Bonecarver veszi át, hogy egyensúlyt hozzon a sötét erők közt, és a papóról addig se feledkeznek meg, vissza-vissza fog térni egyes dalszövegeikben (a nevet amúgy Albert Fish, amerikai sorozatgyilkos inspirálta, aki – minő véletlen – szintén villamosszékben lelte a halálát). Az Evil pedig pont az, amit a neve is sejtet: kegyetlen, hamisítatlan vérengzés a brutal death és a slam melegágyából táplálkozva, ami tényleg azt a végeláthatatlan kínzást akarja szimbolizálni, amit egy sorozatgyilkos képes hidegvérrel elkövetni az áldozatán. Külön kiemelendő az énekes, Fernando teljesítménye: a srác a hardcore-os acsarkodástól kezdve a váltakozó screameken át a pig squealekig mindent csuklóból ráz ki. A 10 dal és a majdnem 40 perces játékidő egy minimálisan megül a végére, viszont végig mozgásban tartja a hallgató idegrendszerét – a lehető legjobb értelemben. A Bonecarver az Evillel egészen magabiztos módon tette fel a spanyol színteret a deathcore-térképekre. 8/10
Megjelenés: 2021. március 5.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 41 perc
Támpont: Shadow of Intent, Hollow Prophet, Within Destruction
Talán eme gyűjtésünk legválasztékosabb és legszélesebb eszköztárral rendelkező képviselője a kanadai/amerikai Brand of Sacrifice, akik noha 2018-as megalakulásukkal elég fiatalok még a mezőnyben, már eddig is többet tettek a stílus felvirágoztatásért, mint néhány nagyobb zenekar az izzadtságszagú vergődéssel és a futószalagon érkező ugyanolyan albumokkal. Ezt csak még inkább bebetonozza legújabb eresztésük, a Lifeblood. Amíg az alapvetően a Berserk mangából, illetve aköré építkező zenekar 2019-es nagylemezes bemutatkozása, a God Hand még felemelte a sztori főszereplőjét, Gutsot, addig az új anyag a népszerű karakter bukásáról és mélybe taszításáról szól. A Brand of Sacrifice az olyan zenekarokkal karöltve, mint a Shadow of Intent vagy a Hollow Prophet, az új generációs megmentője a szebb korokat is megélt stílusnak, a Lifeblood pedig olyan magasra teszi a lécet, amit tényleg nem lesz könnyű megugrani – vagy megkerülni. A lemez nem vész el a breakdown/riff tengerben, az elektronikával és a szimfonikus betétekkel is pont úgy játszik, hogy amikor meg kell bújnia a pusztító dara mögött, akkor szinte madártollsúlyú, amikor viszont azt kell érzékeltetnie, ahogy Guts a kardját a Sea God szívébe vájja, akkor úgy lüktet, hogy még a szomszédnál is potyogni kezd a vakolat. Ezt pedig az olyan átvezetések, mint a Perfect World, egy teljesen új szintre emelik. Vendégek terén is igazi dömping van, konkrét nagyágyúk teszik tiszteletüket olyan csapatokból, mint az Emmure, a már korábban említett Shadow of Intent, az I Prevail, vagy épp a Traitors. A legkiemelkedőbb talán még így is Jamie Graham, a Viscera énekese (korábban Sylosis, Heart of a Coward), aki a BoS-énekes Kyle Anderson tavalyi vendégszereplését viszonozza, és a tiszta vokálja elég progos köntösbe ülteti a rábízott Vengeance dalt. Bár a Berserk története véges és a fiúk nem fognak tudni abból táplálkozni az idők végezetéig, de amíg olyan lemezeket adnak ki, mint a Lifeblood, talán nem is lesz szükséges. 9/10
Megjelenés: 2021. március 19.
Kiadó: Prosthetic Records
Hossz: 41 perc
Támpont: Xenobiotic, A Night in Texas, Angelmaker
Ismét egy kanadai alakulat, igaz mögöttük már több mint tíz évnyi munkásság van, pályatársaikkal ellentétben. A Depths of Hatred harmadik nagylemezére, az Inheritancere be is tárazott egy új énekest, aki most figyelj: tisztákat is tol. Persze ez manapság már nem akkora durranás, mint mikor még a Suicide Silence vagy a Whitechapel próbálkozott ezzel, és mindenki teljesen ördögtől való (várjunk, az ebben a műfajban nem pozitív kimenetelű kellene, hogy legyen?) mutatványként aposztrofálta. A lényeg, hogy William Arseneau hangja és technikája nagyon is rendben van, ehhez pedig sokszor a zene is úgy idomul (vagy az ő vokálja a zenéhez), hogy a kezdeti albumokkal szemben jóval progosabb, olykor metalcore-ba hajló témákat kapunk. Ami nem is baj, hiszen a csapat először engedett “idegen” kezeket a hangzás megregulázására, e kezek pedig nem is kisebb névhez, mint Christian Donaldsonhoz tartoznak, aki többek közt olyanokkal dolgozott már, mint a Beneath the Massacre vagy a Shadow of Intent. Ez az első pillanatban hallatszik is, az anyag kifogástalanul szól. Természetesen William és Christian munkája mellett a hangszeres szekció is dicséretet érdemel, kiváltképp a gitárosok, akik nagyon egyben tartják az olyan dalokat, mint például a záró Emerging As One. Bár minőségbeli ingadozás nincs éppenséggel a kiadványon, sajnos kiugró pillanatokról sem nagyon beszélhetünk. A srácok önmagukhoz képest hatalmasat fejlődtek és ha minimálisan feljebb tolják időről-időre a lécet maguknak és azt épphogy átszökkenik, akkor továbbra sem lesz panasz a munkájukra. Merthogy most sincs. 7,5/10
Megjelenés: 2021. március 19.
Kiadó: Unique Leader Records
Hossz: 21 perc
Támpont: A Wake in Providence, Signs of the Swarm, Ingested
Összefoglaló cikkünk utolsó előtti darabja kissé kilóg a sorból: a holland Distant legújabb kiadványa, a Dusk of Anguish “csak” egy EP, viszont nem állítottam magammal szemben olyan kikötéseket, hogy csak nagylemezek szerepelhetnek, így ez is bekerült. Ráadásul az anyag a tavalyi Dawn of Corruption kislemezzel együtt fog egy nagy történetté összeállni idén nyáron, ami az Aeons of Oblivion címet viseli majd. De addig is vissza az aktuális szereplőnkhöz: a Dusk of Anguish a lehető legjobb formájában mutatja be a hatosfogatot, akik szintén a Unique Leadernél vetették meg a lábukat pár éve. Igazi taposómalom downtempo/deathcore elegyet kapunk hat dalban és cirka húsz percben, ami tökéletesen előmelegíti a terepet a majdani nagylemeznek. Külön kiemelném a Cryogenesis című számot , ami egyszerre tép szét és varr össze, hogy aztán újra és újra ránk zúdítsa a mázsás súlyait, és így tovább. Egészen elképesztő módon hámozzák le az egyszeri elektrós betétek a húsunkat a csontjainkról, amihez ráadásul az Alpha Wolf énekese, Lochie Keogh is asszisztál. A címadóban meg John a The Last Ten Seconds of Life-ból. Tehát hiába a rövid formátum és a tömör játékidő, a Distant ezúttal is bebizonyította, hogy Európa egyik legjobb zenekara a stílus(ok)on belül, és ha ilyen lesz az Aeons of Oblivion is, az a nyár talán legsúlyosabb kiadványának ígérkezik. 8,5/10
Megjelenés: 2021. április 16.
Kiadó: Unique Leader Records
Hossz: 63 perc
Támpont: Spite, Bodysnatcher, Drown in Sulphur
Ha a Distant már elkezdte pedzegetni a kiadványok formátumára vonatkozó saját szabályaimat, akkor a To the Grave teljesen fel is rúgja azokat. Ugyanakkor mégse. Bár tény, hogy az Epilogue egy masszív dupla válogatáslemez lett, aminek több mint felét a 2019-es Global Warning átdolgozott és rengeteg vendégzenésszel újravett dalai teszik ki (plusz a tavalyi Miserable Summer single), de még így is kapunk hat teljesen új dalt, meg ráadásképp még egy My Chemical Romance-feldolgozást. Ebben már így leírva is annyi munka van (pláne, hogy az egész idén látott napvilágot), hogy teljes mellszélességgel kiállok amellett, hogy van létjogosultsága ebben a 2021-es kiadványokról szóló cikkben. A srácok ezt a gigászi egyórás pusztítást az eddigi munkásságuk megkoronázása gyanánt tették le az asztalra, illetve az is közrejátszott, hogy friss szerződtek a Unique Leaderhöz (meglepődtél, mi?), amivel már meg is volt a megfelelő háttér egy ilyen kaliberű produkcióhoz. A Global Warning dalai természetesen dupla akkora erővel szólnak így az “optikai tuning” után, az új számok meg a hátunknál fogva tessékelnek be minket tátott szájjal a blastbeat-erdőbe. Ezeken jóval inkább hallatszik az a fajta eszközhasználat, ami a Brand of Sacrifice Lifebloodját is jellemezte. Gondolom, most már tényleg arra vagy kíváncsi, hogy milyen a MCR-feldolgozás. Egy szóval: jó. Kifejtve: olyan, mint egy My Chemical Romance-szám deathcore-átirata, és külön piros pont, hogy hiába öltöztették fel a saját ízlésükhöz mérten, még valahogy így is megmaradt az a hamisítatlan romantikus vibe-ja a dalnak. Ami egy vicces kijelentés, lévén hogy egy deathcore produkcióról beszélünk. Az ausztrál srácok ezzel az embert próbáló hosszúságú kiadvánnyal bebizonyították, hogy igenis tud fojtó sötétség honolni a kenguruk földjén, az Epilogue pedig a nevéhez mérten is csak a munkásságuk első fejezetének lezárása – az ő sikersztorijuk még csak most kezdődik. 8/10
