Ahol a szikra, ott a tűz – The Halo Effect: Days of the Lost

Képzeld el, ahogy állsz egy felhőkarcoló tetején, kezedben egy pisztollyal, veled szemben pedig az “új” In Flames és a The Halo Effect próbálja bizonygatni, hogy márpedig ő az “igazi” In Flames. Neked pedig döntened kell, hogy eltörlöd az imposztort a Föld felszínéről. Nagyjából ez a kép alakulhatott ki azokban, akik mindkét zenekart nyomon követték az elmúlt egy-másfél évben. Mert hiába tűnik úgy a mostanság kiadott dalok alapján, hogy az IF visszatérni látszik ha nem is a The Jester Race/Whoracle körüli érába, de leginkább a kétezres évek eleji hangzásához, eközben a The Halo Effect tavalyi bemutatkozása csont nélkül zsákolta be a mindenféle alternatív rádiómetalt nélkülöző,  hamisítatlan svéd dallamos death soundot a hallójáratainkba. Természetesen lehetne vitatkozni azon (szoktak is az emberek), hogy az In Flames az elmúlt tíz évben is jó lemezeket adott-e ki, nekik ez a megújulási fázisuk, így fejezik ki magukat stb., de ezt most engedjük el, mert amit a Halo’-debüt, a Days of the Lost ad nekünk idén, az az egyik tábort maradéktalanul boldoggá teszi, és el is mondjuk, miért.

Merthogy kikről is van szó egyébként? Olyan arcokról, akik az elmúlt három évtizedben kisebb-nagyobb szerepet vállaltak az In Flames (meg egyéb svéd metalbandák) arculatának alakításában. Tehát nem holmi levegőbe durrogtatásról beszélünk, Jesper Strömbladék nagyon is tisztában vannak vele, mi tesz egy ‘Flames-lemezt ellenállhatatlanná, és mik azok az opciók, amiket talán inkább hanyagolni kéne. Ebből kifolyólag a Days of the Lost egy szinte kiváló alkalmazása a göteborgi svédacél receptnek. Már a játékidő is kecsegtető: tíz dal, alig több mint negyven percben – sign me up! Szinte lerí, hogy itt nem lesznek felesleges kikacsintgatások, cicomák, saját farkukba harapó kígyózó kígyók. Ahogy bedurran a kezdő Shadowminds, az összes Lunar Strain-szimpatizáns egyszerre kezd el hajbókolni, ugyanis Mikael Stanne kifogástalan Dark Tranquillity-ízvilágot kölcsönöz a dalnak (ami ugye nem is csoda, lévén a DT-ben is tolja most már közel három évtizede). A gitárok változatosak, mint egy fel-alá futkosó tüzelő macska hangjai, a dobok is masszív, telt csapásokat “szenvednek” el, és szerencsére a billentyűs megoldások sem csapnak át öncélú fölényeskedésbe, hanem kellően meglapulnak pont annyira, hogy megteremtsék a patika atmoszférát a háttérben.

A The Needless End egy magasztos, fenséges riffrendszerrel folytatja a sort, kellően modern és egyben múltidéző is. Az In Broken Trust meghozza az első tiszta énekeket is a lemezre – amikből nincs sok, de azok legalább pont odaillő helyen vannak – egy kissé gagyi, mégis rohadtul fülbemászó refrénnel karöltve; az én személyes kedvencem, az album közepén elhelyezkedő Gateways pedig kissé megtöri az egybefüggő(nek tűnő) sort a kacér progos és kellően árnyékolt gótikus metaljával. Aztán itt van még a Feel What I Believe a (körülményekhez mérten) szélsebes sodrásával, nem nagyon lassít, mintha menekülne valami elől. Ez a valami talán a vonós nyitánnyal megtámogatott Last of Our Kind lehet, ami egy kissé töltelékszagú, de pont csak olyan menzás felfogásban, hogy azért betolod, csak nem esik olyan jól, mintha étteremben fogyasztottad volna ugyanazt. És így el is értünk a lemez végére, nincs világmegváltás, nincs zsáner-reformáció(?), ami nyilván elég muníciót tud adni az ellentábor érvágyújának, de szerintem jelen esetben ennél több nem is kell. Pont, mint ahogy a Bastions is tette nemrég egy totál másik specifikus stílussal, úgy idézi fel a The Halo Effect is egy generáció kapudrogját a metal ezen válfajába. Hallatszik, hogy az uraknak ez tiszta örömzenélés (mert amúgy meg is maradhattak volna csak és kizárólag az aranytojást tojó “alapbandáiknál”), mi pedig ennek nagyon is örülünk.

A szomorú valóság viszont, hogy napjaink információs zajában, ahol tucatjával alakulnak az új (és esetenként jobbnál-jobb) zenekarok és talán csak pár lépésre vagyunk egy Göteborg revivaltől, nem feltétlen hinném, hogy ez egy megismételhető bravúr lenne. Vagyis nem ilyen formában. A Days of the Lost egy igazi ékköve a 2022-es évnek, de sejthető, hogy egy ilyen eszköztárral és pusztán az örökség fenntartása iránti jó hiszemmel ez a sztori másodjára nem ütne ekkorát. Viszont ne foglalkozzunk most a sivár jövővel, próbáljunk meg a jelenben élni. A jelenben, ahol a The Halo Effect debütlemeze nem csak jó, de maximálisan kielégítő, szórakoztató és az ezzel töltött napok, órák, percek távolról sem tűnnek elfecsérelt időnek, sokkal inkább önfeledt nosztalgiázásnak. 9/10