2023. április 8.
Némi téli álmot követően újra itt az Aktuálista címen futó cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)
Az év első Aktuálistáját nem is kezdhetnénk mással, mint a tavalyi év egyik utolsó megjelenéséhez köthető névvel. Ő nem más, mint Waldmann Szilárd, a győri Devoid minden szempontból úthenger énekese, aki úgy osztotta meg velünk féltve őrzött gyöngyszemeit, hogy hozzátette:
ő ezeknél amúgy sokkal undergroundabb dolgokat is szokott ám hallgatni.
Mi meg nem kötöttük a lelkére, hogy titkon azt várjuk a rovatban felbukkanó egyénektől, hogy elengedjék az elitizmus (olykor) fojtogató béklyóit, és igenis bevállalják, hogy durva zenékkel azonosítható arcok is hallgathatnak rágogumipopot. Szilárdot nem veszik le a lábáról holmi szinglik, ő a teljes lemezek embere (igen, van még ilyen, ne csodálkozz), azokból pedig bőven pakolt ide trendi színtértarolókat, megkerülhetetlen klasszikusokat, és olyat is, amit tényleg nem néztünk volna ki belőle. Lássuk, mik is ezek.
Death metalt tekintve én mindig is a Morbid Angel/Cannibal Corpse tengelyen mozgolódtam. Ez egy óriási album, óriási hangszeres megoldásokkal, 100% ‘Corpse. Amikor szottyos nagypapa rockról beszélnek, mindig erőt merítek abból, hogy ezek az 50 pluszos arcok micsoda úthenger módon képesek még mindig zenélni. A Cannibal Corpse itt van 2023-ban is, lát, győz, és nincs naftalinszag.
Tudom én, hogy a formagyakorlat hácé körökben lassan a Lionhearttal egyenrangú szitokszó, de valahogy a Get the Shot tudja olyan vegytiszta módon prezentálni az arrogáns bunkóságot, amire nagyon jó majomkodni meg futkározni az edzőteremben. Mindig is szerettem a metálos hardcore megközelítést (pl. Harms Way), és tudom, hogy sokaknak ez meg csak egy újabb hasizmos műkeménykedés, de nálam egyszerűen a ‘Shot nem tud hibázni. Mindig azt kapom tőle, amit várok. Nem csalódok, kell nekem ez a fajta stabil megbízhatóság, na.
Kb. olyan gyakran hallgatom, mint a Slayertől a God Hates Us Allt. Mint a második Dickinson-éra felvezető albuma, nálam az abszolút ‘Maiden-kedvenc. Rengeteg hatalmas dallam és hatalmas nóta. A kedvenc ‘Maiden számaim 80%-a ezen albumon van, de az elejétől a végéig képes vagyok többször is végighallgatni léptetés nélkül. Gondolj bele: The Wicker Man, Out of the Silent Planet, Blood Brothers, The Thin Line Beetween Love and Hate… baszki, mennyi hatalmas nóta. Be is nyomom, ha végeztem a válaszokkal.
Nagyon elvitt ez az új album ismét. Az utolsó abszolút nem volt kedvenc, talán az is volt Lamarnak a csúcs, de nekem az egy picit túlságosan piaccentrikus és mainstream-ízű lett. Az abszolút favorit nyilván továbbra is a Good Kid, M.A.A.D City, de úgy érzem, hogy a mostani albummal visszatért ahhoz a kissé elvontabb vonalhoz, amit én szeretek. Számomra a hip hopban mindig is nagyon fontos volt a produceri tevékenység, mert általában az ottani producerek voltak azok, akik mindig újítottak annyit alapokkal és módszertannal, hogy felkaptam rá a fejemet. Mind hangzás, mind pedig koncepció tekintetében diktálták a tempót a világnak, mára azonban ez a fajta kreatív tevékenység teljesen elsikkadt, a mumble kinyírta az innovációt és egyéniséget is. Ezért örülök nagyon, hogy van egy arc a modern érában, aki képes képviselni az old school vonalat. Ez jó boomer lett.
Amúgy is nagyon meghatározó a zenekar az életemben, de a mostani albumuk teljesen letaglózott. Van nekem egy óriási kedvencem, amiről az egyik legjobb barátommal 42 sör után mindig megállapítjuk, hogy a világ egyik legjobb albuma, ez pedig a Dimmu Borgirtól az Enthrone Darkness Triumphant. Ez a szimfonikus aspektus, ami az új ‘Shore-t jellemzi, teljesen azt a hangulatot idézi nálam, ez egy beszteroidozott Enthrone’. Nyilván a zenei teljesítmény is teljesen letaglóz, nagyon szeretem az ilyen esztelen lábtempókat az agybeteg hörgéssel.
Aki egy picit is ismer, az tudja, hogy az infantilis életigenlés tőlem nagyon messze áll. Sosem értettem azokat a deszkás gyerekeket, akik a Havanna lakótelepen elhiszik, hogy releváns lehet az amerikai medencés partis életérzés a keleti blokkban. Ugyanakkor szeretem a dallamos zenét, ha az megfelelően van tálalva. Tetszik a zenei hangszerelés, meg az a kendőzetlen tényfeltárás is, ahogy Kelly lerántja a leplet a tinédzserkori drogos nihilizmusról, és próbál reflektálni a fiatalok kiszolgáltatottságára és elveszettségére a felgyorsult világban. Ez egyértelműen valahol egy picit cukorszirupos mainstrem zene, és talán már guilty pleasure kategória. Ami a popzenét illeti, kb. ez az a határ, ameddig el tudok merészkedni.
Nagyon kettős érzésem van ezzel az albummal kapcsolatban. Minden ami Ozzy, minden ami őserő, minden ami ott volt a műfaj megteremtésénél, valahogy manifesztálódik ebben az albumban. Ott van minden egyes másodpercében, ami ott volt annál a végtelen sűrűségű, egy pontból kiinduló ősrobbanásnál, amikor Osbourne a világra szabadult. Ugyanakkor szomorú, hogy lemondta a turnét, nyilván teljesen jogosan, és pont ez adja a kettősséget. Egy elmúló korszak utolsó ékszere a koronán.
Nagyon jól reflektál az új Rammstein a világot övező bizonytalanságra és melankóliára. Az előző album úgy ment el mellettem, mint a japán mágnesvasút, de ez az új nagyon sokszor vendég a lejátszómban. Nyilván újító formulákat nem fog hozni egy 30 éves zenekar, de most szerintem azt csinálták, amihez nagyon értenek: fricska a világnak és az elmúlás tabu nélküli körbejárása, mindezt persze humorral karöltve, marha jó nótákban.
Szilárd zenéit a hivatalos Spotify-profilunkon is meg lehet hallgatni:
A Devoid következő koncertje április 28-án lesz Budapesten, a Mad Vill fesztiválon.
Fotó: Pozsonyi Dóra (Blackalopsia)
