A belsőségekkel kikövezett út a csúcsig – Cannibal Corpse: Violence Unimagined

Tracklist:

1. Murderous Rampage
2. Necrogenic Resurrection
3. Inhumane Harvest
4. Condemnation Contagion
5. Surround, Kill, Devour
6. Ritual Annihilation
7. Follow the Blood
8. Bound and Burned
9. Slowly Sawn
10. Overtorture
11. Cerements of the Flayed

Műfaj: death metal

Támpont: Morbid Angel, Aborted, Suffocation

Hossz: 43 perc

Megjelenés: 2021. április 16.

Kiadó: Metal Blade Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Már megint itt ez a fránya kettős mérce: mi a jobb? Ha egy zenekar folyamatosan evolvál, újít a stílusán és hangzásán, vagy ha hű marad korábbi/korai önmagához és a jól bevált recepten minimálisan (vagy semennyire sem) változtatva hozza a klasszikus soundot? Segítek, ez bizony emberfüggő. Ugyanakkor az olyan zenekarok, mint a Cannibal Corpse, teljesen jogosan fel vannak mentve e dilemma kérdésében, hisz a buffalói death-pionírokról csak az nem hallott a metal közegben, aki minimum az elmúlt 30 évet egy szikla alatt töltötte. Ez pedig egy megkerülhetetlen státuszba emeli a csapatot, lényegében a death metal alapbandái közé, egy kivételesen impozáns, csontokból épült trónra. Úgy is szokás fogalmazni, hogy ők a death metal Motörheadje: megbízhatóak, hozzák a fogós kiadványokat és senki nem ér a nyomukba. Ez bizony beleköthetetlen állítás, több mint három évtized és több mint egy tucat lemez után az erőszak végeláthatatlan tárháza továbbra is kifogyhatatlan, ennek pedig ékes példája a zenekar 15. nagylemeze, a Violence Unimagined.

Emlékszem, általános iskolában, nagyjából a hetedik osztályban pont a rock és metal zenékkel ismerkedtem, amikor az egyik osztálytársam odahívott a számítógépéhez informatika órán, hogy mutat valamit. Már nincs pontosan meg, hogy melyik számot indította el, de határozottan egy Cannibal Corpse-trekk volt, ami megsemmisítő hatást mért rám, akinek addig a Slipknot számított a súly non plus ultrajának. Letaglózott, mozdulni sem tudtam, semmi reakció nem hagyta el a testem, csak azon tudtam agyalni, hogy mi ez az elképesztő pusztító zaj és hogy ezt emberek produkálják-e egyáltalán. Bár ezután nem függtem rá egyből a hasonló sötétségekre, sőt igazából egyfajta pozitív traumaként élt bennem tovább, amit az ominózus osztálytársam is csak még felejthetetlenebbé tett, lévén amikor csak lehetett, a Butchered at Birth pulóverében tűnt fel, amit többek közt a pedagógusok se díjaztak felettébb. Mert hát ez az, amiről a Cannibal Corpse szól: brutális, megalkuvás nélküli, fékezhetetlen darálás; visszataszító, gusztustalan, betiltások tömkelegét előidéző vizualitás; és olyan tematikák a munkásságukban, mint a zombik, lefejezés, elszabadult műtőasztali beavatkozások, láncfűrészes kínzások, vérejakulálás, patkányok által élve felfalattatás, húskampó a végbélben, csak hogy a legszaftosabbakat emeljem ki, vagy az időtálló klasszikus: a kalapáccsal bezúzott arc.

Tehát a CC nem épp egy konfliktuskerülő brigád. De hát miért is lennének azok, akik efféle élő legendákká körvonalazódtak az évek során? Mint minden nagyszabású csapat, így ők sem mentesülhettek a balhék alól, és itt most nem is a megbotránkoztató borítókon és dalszövegeken van a hangsúly. 2018-ban ugyanis a zenekar gitárosa, Pat O’Brien nagyjából az összes Floridáról szóló mémet felvonultató magánprodukcióval került nem csak a média, de az egész metalvilág figyelmének középpontjába. Ezután nem volt kérdéses a csapatban maradása, főleg, hogy a börtönből nem egyszerű egy folyamatosan turnézó zenekar tagjának maradni. Meg hát nem is túl etikus ugye. Szóval mindenki a fejéhez kapott, hogy most vajon mi lesz a fennállása alatt minimális létszám cserével operáló zenekarral? Pat helyét a többek közt a Hate Eternal és a Morbid Angel zenekarokból ismert Erik Rutan vette át, először átmeneti, majd teljes jogú tagként. Rutan a kiváló riffek szállításán kívül az új album produceri szerepét is betöltötte, ahogy tette azt a tizedik lemez óta – egy kivétellel – minden Cannibal Corpse-kiadványon.

A Violence Unimagined pedig brutálisan szól, a 11 dal igazi kegyetlen, vérben tocsogó dobhártyahámozás. A nyitó Murderous Rampage máris az egekbe forszírozza az oktánszámot, ami után a harmadik szám, az elsőként megklipesített Inhumane Harvest váltakozó tempója az első lehetőség a levegővételre. A Condemnation Contagion az album fekete báránya: mind dalszövege, mind szépen építkező, majd beteljesülő katarzisa is eléggé idegen a keményvonalas ‘Corpse-hangzáshoz képest. A lemez ettől még nem áll le a húsdarálással, bár tény, hogy egy minimálisan megül a végére az olyan tételeknél, mint a Slowly Sawn vagy a záró Cerements of the Flayed, aminek kb. egy felidézhető momentuma sincs. Mindenesetre, ha az album egészét nézzük, Paul Mazurkiewicz dobos püfölése a húros szekcióval és George “Corpsegrinder” Fisher védjeggyé vált hörgésével kiegészülve egy szép nagy keretes szerkezetként vájja bele a rozsdás vajazókést a hasfalunkba.

Kár is ezt tovább ragozni: A Violence Unimagined egy klasszikus CC-lemez, semmit sem veszítve a lehengerlő súlyából, sőt! Az összkép legalább olyan masszív, mint Corpsegrinder nyaka – ha ez egyáltalán lehetséges. A Cannibal Corpse napjainkra az a death metal főboss lett, akit cheat kóddal sem lehet legyőzni. Egyszerre megújuló és letisztult, bivalyerős életművel a hátuk mögött. Ezzel a lendülettel nem valószínű, hogy egyhamar bedobnák a kulcsot, de többek közt a Corpsegrinder-mémek miatt is kérjük őket, hogy ne tegyék! Van még új a vérengzés alatt. 9/10