Jó műfaj, őrült év: hip-hop 2012-ben (I. rész)

Tracklist:

Ahogy egyre bővül az oldalon érdemi mennyiségben képviselt műfajok sora, úgy idejét éreztük annak, hogy a hip-hoppal történő eddigi kacérkodásaink egy minden eddiginél nagyobb gyűjtéssé fajuljanak el, amelyben összegyűjtjük Nektek a 2012-es év leginkább figyelemre érdemes kiadványait. Sok volt. Nagyon sok, így aztán nem is tudjuk még, hogy hány ilyen cikk lesz, 2x10 lemezre biztosan számíthattok, de adott esetben akár többre is, hiszen az elmúlt 12 hónap rengeteg olyan albumot adott a műfajnak, amelyek hetekig, vagy akár évekig is a rotációban maradhatnak. Ha valaki eddig még nem próbálkozott a műfajjal, vagy csak negatív tapasztalokat gyűjtött a zenetévékből, annak itt a tökéletes alkalom arra, hogy új kedvenceket találjon, mert ez a tíz album tényleg megmutatja, hogy nem csak aranyláncokból és nagyseggű sztriptíztáncosokból áll ez a stílus.

KENDRICK LAMAR

good kid, m.A.A.D. city (Interscope) | 2012.10.11. | 9/10

Azok a kritikusok, akiknek alkalmuk volt tavaly októberben írni Kendrick Lamar második nagylemezéről, szerencsések voltak. Ők még foglalkozhattak a comptoni rapper folyamatos fejlődésével, vagy azzal, ahogy a rendkívül tehetséges, hat hónap alatt az „új N.W.A.” bélyeget kiharcoló Black Hippy rapperkör királya lett. Akik november után jutottak el a good kid, m.A.A.d city megismeréséig, azok már azzal szembesültek, hogy Kendrick Lamarból a kritikák és a szájhagyomány egy új rapikont csináltak, az album pedig hamar eljutott odáig, hogy a The Chronic, a Ready to Die, a Reasonable Doubt és az Illmatic társaságában emlegessék. Így a leggyorsabbak „rohadt jó ez a lemez” konszenzusát hamar átvette a „felér a hype-hoz”, ami talán jobban ki is fejezi, hogy mennyire jó ez a lemez: nagyon. A Lamar gyermekkora köré fűzött, tematikus album ugyanis úgy képes a kaliforniai gettó eddigi legtalálóbb újkori krónikája lenni, hogy közben nem veszít éléből, vagányságából, őszinteségéből és ötletességéből sem. Témák terén nem érdemes olyat várni, amivel azonosulni tudna az ember, hiszen itt főleg a számunkra a különböző amerikai filmekből, sorozatokból ismert „túlélni a ’hoodban” témakör kerül retrospektív és személyes hangnemű boncolgatásra. Ez az egyensúlyozás az intim történetmesélés és az arcot megtartó eszmefuttatások közt viszont remek, és ami fontosabb, emlékezetes alapokra került rá, a flow pedig talán a legjobb, amit Tyler mellett mostanság hallani. Az album végig érdekes tud maradni a stílusváltásoknak, ill. vendégeknek (a crewtárs Jay Rock mellett Drake, de még maga Dr. Dre is felbukkan) köszönhetően, az azonnal beütő slágerek (Money Trees, m.A.A.d city, Swimming Pools (Drank)) pedig azt is biztosítják, hogy azonnal újra pöröghessen az album. 68 perc, de ha a deluxe kiadás(ok) bónuszdalait hozzácsapjuk, még akkor sem tűnik hosszúnak, ami olyan egyedülálló tulajdonság ma a hip-hopban, ami önmagában igazolja a lemez körüli rajongást. – Jávorkúti

KILLER MIKE

R.A.P. Music (Grand Hustle) | 2012.05.15. | 8/10

A R.A.P. Music körüli felhajtás az egyik legviccesebb jelensége a tavalyi hip-hop történéséknek: történt ugyanis, hogy El-P nevével annyira összenőtt az ötcsillagos minőség, hogy Killer Mike lemeze szépen bekerült az alapvetően Astronautalis, Aesop Rock és P.O.S. albumoknak kitalált „értelmiségi rap hype”-ba, és így aztán középosztálybeli egyetemista kölykök lettek az idei album legnagyobb éltetői, akik tavaly még tuti hogy csak egy jót röhögtek volna a Killer Mike néven, és akiknek a Hey Ya-n kívül semmi közük a déli raphez. De ugye van El-P, van Drive által inspirált videoklip, és így 2012-ben hirtelen már nem egy tipikus georgiai rapper lett Michael Render, hanem a legújabb kedvenc, akinek a lemezéből mindenféle hatásokat kihallanak, és aki az év legkomplexebb albumát szövegelte fel. Francokat. Ha nem pattanna mindenki jánosa vigyázzba El Producto nevétől, akkor pl. feltűnne az embereknek, hogy a Big Beastben Mike verzéje arról szól, hogy ő a legnagyobb király Atlantában és hogy mindenkit kurvára kirabol. Ugye El-P is szeretne gengszter lenni, csak ahhoz túl sok a tej a kávéjában, úgyhogy fogott egy igazi dirty south arcot, és együtt megírtak egy olyan albumot, ami egyáltalán nem akar olyan lenni, mint amilyennek magyarázzák, viszont minőségét tekintve mégis pont olyan, mint amilyenként értékelik. Az ugyanis valóban különleges és nagyszerű, ahogy Mike 70-80%-ban kőegyszerű szövegei Jaime különleges alapjaival reakcióba lépnek, ráadásul El-P kihozta azt ebből az emberből, amit egy évtizednél is hosszabb karrier alatt senki se tudott: abban a 20-30%-ban kiderül, hogy nem egy sokadik arc az Outkast ex-holdudvarában, hanem egy érdekes figura, aki a sok Bush-gyűlölet túloldalán sem felejti el, hogy Ronald “mindenki kedvence” Reagan elnöki ciklusa nem minden szempontból volt sikertörténet. Nem túl-, hanem kissé inkább félreértékelt lemez, de legalább a figyelem jó helyre került. – Jávorkúti

MACKLEMORE & RYAN LEWIS

The Heist (Macklemore) | 2012.10.09. | 10/10

Macklemore-t nehéz úgy értékelni, mint Macklemore az előadó/zenész/rapper, és nem úgy, mint Macklemore, a jelenség. Ez a srác nem döntött úgy, hogy Eminemeket és Astronautalisokat lepipáló dalaival beveszi valamelyik nagykiadó füleit, hanem egy nem példanélküli, de eddig nem látott színvonalú DIY-hozzáállás jegyében gyakorlatilag teljesen online marketinggel, koncertezéssel, szűk segítői körrel odáig jutott, hogy nehéz lenne elvitatni tőle a „2012 legjobb jelensége” címet, és a félmilliós rajongótábort. Két EP és egy mixtape Ryan Lewis produceri segítségével, rendkívül igényes szövegvilág, videoklipek, és kész, a tavalyi év a lábai előtt hevert. Mi a titok? Kétségtelen, hogy egyfelelől az a színvonal, amiből nem hajlandó engedni, de a kulcsot leginkább a tartalomban érdemes keresni, hiszen minden kollégájánál átélhetőbb, szerényebb, átlagember-közelibb az, amiről szövegel. Mert mit jelent Kendrick Lamar annak, aki nem gettóban él, mi Kanye West annak, akinek nem hétjegyű a fizetése vagy nem küzd a démonjaival? Semmi, és ez a didibárokban szomorkodó Drake-re, vagy a szemtelenséget zacskós szentimentalizmusra és drámára cserélő Eminemre is igaz, de Astronautalis vagy El-P történetei sem azok, amikben magunkra fogunk ismerni. Élvezhetjük, hallgathatjuk örömmel, de nem vagyunk bennük, viszont a fogós dallamokkal, remek alapokkal (és Black Hippy tagokkal) dolgozó Macklemore egy „közülünk” – egy srác, aki elmondja az év slágerében, hogy menjen a picsába az, aki csak tízezres pólókban tud jól kinézni, vagy aki mesél nekünk a szerelemről, az autóvezetésről, az ars poeticájáról. Néha áthajlik popzenébe, de egy ilyen kellemes hangulatú, pozitív lemeznek ez pont olyan jól áll, mint Ben Haggerty-nek bármi a turiból – ugyanakkor bugyuta egy percre sem lesz, mindig van annyira érzelmes a hangvétel és találó az adott sor, hogy ez fel se merüljön bennünk. Talán kicsit sok volt neki tizenöt szám így elsőre, de szép lassan minden dal közel kerül az emberhez, az elsőre is kiemelkedő darabok pedig az év elidegeníthetetlen aláfestői lesznek. A sok utcakölyök, milliomos és telepi nagymenő helyett itt van egy snájdig szőke srác, aki leültet, megröhögtet, elgondolkodtat, elmondja neked, hogy mit tud jelenteni egy srácnak egy pár Nike cipő, és el tudja mondani Amerikának és a világnak, hogy a homofób nézeteiket és a Biblia-hivatkozásaikat dugják fel a seggükbe, miközben végig olyan, mintha egy nagyon kedves és nagyon okos ismerősöd beszélne hozzád, aki amúgy arénákat tud megtölteni. A hip-hop egy üzenetközpontú műfajként futott fel, de ezt hajlamos ma már mindenki elfelejteni. Macklemore emlékeztet erre, és ezért megérdemelné, hogy Dr. Dre kösse be az Air Flightját. Jávorkúti

EL-P

Cancer 4 Cure (Fat Possum) | 2012.05.22. | 8/10

A Cancer For Cure négy és fél perces nyitányában El-P három percen át egy szót nem mond, mégis olyan zenei alap bontakozik ki, ami az instrumentális, a produkcióra jóval nagyobb hangsúlyt helyező mezőnyt is megszégyeníti, pláne a valós versenytársait – feszült, futurisztikus (sötét és elektronikus, mint egy jó sci-fi), és ami talán a legfontosabb, hogy szinte önálló életet él. És ez minden dalban így van, a rapper igen aktív karrierjét nézve is az eddigi legmagasabbra helyezve a lécet, amelyhez talán még a szövegei is most lettek a legjobbak. Ez a kétsíkú, de egyformán tömény és érdekfeszítő csúcsteljesítmény ugyanakkor próbára is teszi a hallgatót, és nem csak azért, mert zeneileg tényleg mintha valami jövőbeli vibrálást hallanánk az alapokban – El-P szokás szerint sokat és gyorsan rappel, és ugyan hiányzik belőle valamiféle természetesség, lazaság, de ezt elképesztő részletgazdagsággal, mesélői igényességgel és egy sajátos vagány bájjal pótolja. Figyelni kell, és több kört adni a lemeznek, mert fárasztja a fület, agyat egyaránt. Már sok évvel ezelőtt is egy egészen egyedi színfoltja volt a palettának, és úgy tűnik, hogy olyan utat talált, amin különösebb kereszteződések, kitérők nélkül lehet előre haladni, és ezt meg is teszi, a kissé csapongó előző albumot egy egységes, tagek nélkül is felismerhető hangzású és tartalmú, a múltidéző korban jövőszerűnek tűnő lemezzel. Persze benne van a stílusában az, hogy egy idő után csak az El-P rajongóknak fog szólni, amit csinál, de sokszor inkább ez, mint a biztonsági játék. – Jávorkúti

LA COKA NOSTRA

Masters of the Dark Arts (Fat Beats) | 2012.07.31. | 7/10

A keleti parti all-star kollektíva, a La Coka Nostra az egyik legtöbbre értékelt produkciója az utóbbi éveknek – a hardcore hip-hop körökben. Ezt a kitételt sem korábban, sem most nem lehet elhagyni, ugyanis hiába volt tagja évekig a csapatnak a keménykedést sokoldalúsággal oldó Everlast (őt se kell persze félteni, két blues lemez közt néha lerúg egy-két embert), azért a LCN vele és nélküle is a húzós dalokról és a nehézsúlyú szövegekről szól, távozása pedig ezt csak tovább növelte. Gyengén kezd, de erősen folytatja a Masters of the Dark Arts, a My Universe a béna Vinnie Paz szerepléssel teljesen felesleges a lemez elejére, viszont a Creed of the Greedier húz, a Mossad pedig ragad, és ez így váltakozik is egészen a címadó dal végéig, ami nem csak minden pozitívum, amit el lehet mondani, de minden pozitívum, amit el kell mondani egy ilyen albumról. Ez a stílus erről szól, ennyit tud kínálni. Nincsenek komolyan vehető gondolatok, sem igazán nagy pillanatok (egy Sean “megalszik a tej a számban” Price közreműködés vagy némi gitár a Snow Beach-ben már lazán kiemelkedőnek számít), de működik az egész, mert teljesíteni képes azt, amit várnak tőle, és azt a lehető legmagasabb színvonalon teszi. “Banger” (baszatós) hip-hopban ritkán születik ennyire egységes album, de azért azt a legnagyobb örömmel jelenthetem be, hogy a Back to Business Danny Boy, Ill Bill, Sean Price és DJ Lethal nélkül is sokkal nagyobbat durran, mert amennyire hatékony, annyira egydimenziós Slaine-ék új albuma – a svungot és a súlyt nem kreatív pezsgés veszi körül, csak egy rakás zsír és néhány ősz hajszál. – Jávorkúti

BIG K.R.I.T.

4eva N A Day (szerzői) | 2012.03.05. | 8/10

A déli hip-hop szöveg- és arculatvilágát valahogy sosem tudtam igazán komolyan venni, mert talán itt jellemző a legfelszínesebb személyi kultusz, amikor semmi más nem számít, csak a verdád, a házad, a csajod, ja, és hogy neked éppen lelki problémád van. Alkalmi kivételek persze így is akadnak, és ilyen Big K.R.I.T. tavalyi második mixtape-je is, amely 2012 talán legnagyobb lehetősége volt – és amint ma már láthatjuk, egyelőre ez a ziccer még mindig kihagyottként könyvlehető el. A ’4eva dalai egy egész napot írnak le, amiben az énközpontúság valahogy az éjszaka közeledtével oldódhat fel úgy, hogy az tényleg párját ritkítja, ugyanis a ‘Rootsék által felfedezett K.R.I.T. a hangulatfokozás jegyében az egyszeri hallgatót a lemez elején komoly próbatétel elé állítja. Viszont aki túléli az első pár dalt – és beletörődik, hogy itt nincs helye olyan daloknak, mint az előző mixtape-en a Rotation, a Sookie Now vagy az American Rapstar –, az előtt egy kétségkívül hangulatközpontú világ tárul fel, ahol a blingbling helyett egy fülledt, erotikus orgánum kerül előtérbe, amely sejtelmességében sem tud teljesen kielégülni. A lemez ívének csúcsa épp az album közepén veszi kezdetét, ugyanis a Down & Outtól kezdve tökéletes dalok kísérik az ébredésig K.R.I.T.-et, és az ébresztőórától ébresztőóráig tartó lemeznek talán jót is tett volna, ha itt kezdődne az anyag. Ettől függetlenül a ’4eva 2012 legjobb mixtape-je volt, amely magában hordozta azt a potenciált, hogy végre lesz egy déli hip-hop előadó, aki képes tovább tekinteni a blingbling bűvöletén – és ha ez el is maradt, mégis itt van ez a lemez, ami számtalan éjszakát és magányos merengést festhet még alá. – Bali


P.O.S.

We Don’t Even Live Here (Rhymesayers) | 2012.10.23. | 8,5/10

Stefon Alexander, azaz P.O.S. tavaly megjelent negyedik nagylemeze minden tekintetben vízválasztó volt, hiszen a Doomtree oszlopos tagja ezzel érte el azt az áttörést, amit korábbi kiadványaival is kiérdemelt volna, ha sajtós és rajongói figyelemről van szó. Mindazonáltal a We Don’t Even Live Here szakított az előzményekkel: itt már nincs helye a hardcore/punk gyökerek összekacsintós utalgatásainak vagy a beavatott hangmintázásoknak, csak az üzenet keménysége maradt meg. Zeneileg pedig P.O.S. elektronikusabb, mint valaha: a tizenegy dalt tartalmazó felvétel a szintetikus hangokkal, a váratlan breakekkel és a mély basszusokkal is a határfeszegetést tűzte ki elsődleges céljául, miközben Stefon sodró flow-ja mellett olykor olyan vendégek is felbukkannak, mint Justin Vernon, Astronautalis, vagy épp a Marijuana Deathsquad-főnök Isaac Gale. Ez azonban csak annak köszönhetően működik, hogy az egyes alapok összhatása, valamint a megteremtett atmoszféra is kellően sokoldalú és magával ragadó ahhoz, hogy P.O.S.-re immáron végképp ne lehetőségként vagy reménységként tekinthessünk. Ezért is szomorú, hogy Stefon vesebetegsége meggátolta ősszel az első teljes amerikai turnét – ahol a nem kevésbé zseniális Bad Rabbits lett volna a vendég –, de csak abban bízhatunk, hogy minél előbb eljut a világ minden klubjába a We Don’t Even Live Here robbanékony és izgalmas dalcsokra. Mert ha másképp is, mint ahogy előzetesen várni lehetett, de immáron biztosan egy kiforrott, saját motivációjával és eszköztárával tisztában lévő előadót tisztelhetünk P.O.S.-ben, aki generációjának és műfajának egyik legjobb és legértékesebb dalszerzője is. – Bali

GRACIAS x JTT

Globe (Cocoa) | 2012.05.07. | 7/10

Bár nagyon messzire vezető gondolat lenne azzal játszani, hogy mit mutat az, hogy Afrika nekünk Fekete Pákót, a finneknek pedig Graciast adta, egy azonban biztos: a Globe a tavalyi év legfontosabb európai hip-hop lemeze, amiről egy percig sem hallod, hogy egyébként nem amerikai, de legalább nemzetközi. Deogracias már évek óta azon dolgozik, hogy mozgolódjon a finn hip-hop életben, és tavaly jelenhetett meg bemutatkozó nagylemeze, amely jóval túlmutat az egyszeri létösszegzésen, és inkább többféle kultúrát és hagyományt házasít össze. A nyolcvanas-kilencvenes évek hip-hopja éppúgy visszaköszön az egyes dalokban, mint a soul hatása, míg az egyes dalok gerincét egy olyan sajátos atmoszféra adja, amely főleg az ezredforduló utáni, főleg a J Dillához kötött új, absztrakt és határfeszegető megszólalásmódból táplálkozik. Ettől függetlenül a lemez változatosságát mégsem az arányokkal való játék adja, hanem Gracias kegyetlen flow-ja, amit hol törzsies, hol az éjszaka sötétjébe vonuló beatek és törések fognak közre aszerint, hogy a Globe mennyire szeretné, hogy a lemezvilág részese lehess. A JTT felügyelete és dalszerzői hozzászólása mellett íródott anyag így nem csupán a bizonyításvágyról tesz tanúbizonyságot, hanem arról is, hogy a mi kontinensünk is képes világszínvonalú hip-hop anyag prezentálására. A csúcspont persze a klipes Night Shift, viszont a számtalan észak-európai vendég közreműködésével készült anyag így is egyenletesen magas színvonallal alapozza meg azt a hallgatói elvárást, hogy a magyar-finn barátság jegyében Gracias hamarosan Budapest felé vehesse az irányt, na meg azt a kiemelésre méltó figyelmet is, amely 2013-ra ígért második nagylemezét kell hogy kövesse. – Bali

AESOP ROCK

Skelethon (Rhymesayers) | 2012.07.10. | 8/10

A papírforma azt mondatná, hogy egy életműben hat nagylemez már maga után vonja a biztonsági játékot is, azonban Aesop Rock erre is rácáfolt, hiszen a Skelethon egyszerre összegzi a New York-i rapper eddigi munkásságát, miközben más megvilágításba is helyezi azt. Az absztrakt hip-hop egyik leggyakrabban hivatkozott pionírja ugyanis hamisítatlan atmoszférával, őszinte és végtelenül emberi szövegekkel, na meg fülbe mászó témákkal invitálja utazásra hallgatóját: itt nincsenek kiugró slágerek, mint a None Shall Pass esetében, sem önismétlő, paneles megoldások, helyettük viszont olyan hangvétel jellemzi az egymásba futó szerzeményeket, amelyek méltán igazolják, hogy Ian miért juthatott el saját karrierjében addig, ameddig. Mert ahogy teltek az utóbbi évek, és a Def Jux is bedőlt, Aesop még mindig itt van, és ami azt illeti, az idő múlásával valahogy bölcsebbé is vált, miközben egyre közelebb ér a negyvenhez. Ez a bölcsesség járja át az egyes beateket és szőnyegeket is, nem is beszélve azokról a breakekről, amikben eleve ő a legjobb – a Skelethon dalai számára ugyanis továbbra sincs követendő példa, nincs egyértelmű modell, ez a szabadság pedig alapjaiban határozza meg magát a kiadványt is. Hiszen a Skelethon a tartalmi-minőségi summázáson túl mutatva egy új Aesop Rockot mutat be, akin nemhogy nem fogna az idő kereke, hanem az még valahogy az előnyére is válik. Így hát nem is lehet tovább ragozni: a tavalyi év egyik legjobb hip-hop lemezével van dolgod, amit akkor is muszáj hallanod, ha számodra ez az egész parttalan, és Asap Rockyval is kevered Iant. – Bali

BADBADNOTGOOD

BBNG2 (szerzői) | 2012.04.12. | 8/10

A kanadai BadBadNotGood felbukkanása az egyik legjobb dolog, ami az Odd Future-rel történhetett, ugyanis a tizenéves jazzhallgatókból verbuválódott trió úgy emeli a társulás színvonalát, hogy közben minden tekintetben a körön kívül áll, és onnan szemléli az egyes tendenciákat, változásokat. A BBNG2 ugyanis úgy tudott a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb és legizgalmasabb lemeze lenni, hogy közben az itt hallható dalok fele feldolgozás, még ha ez nem is tűnik fel az egyes hallgatások során. Az OF egyes előadóinak kedvező gesztus – amely sötét hangulatú bopos, jazzes köntösben értelmezi újra a meglévő hangmintákat – ott növi ki magát igazi művészi értékké, hogy a BBNG nemcsak eljátssza, hanem magáévá is teszi az egyes dalokat. És legyen szó Kanye West vagy My Bloody Valentine-alapokról, az összhatás van annyira meggyőző, hogy abból egyedül a kanadai srácok karaktere szűrődhessen át. A dobok füstös megszólalása, az enyhén visszhangzó zongorajáték és a basszus által megteremtett fojtogató légkör aligha utalna arra, hogy a felvétel 10 óra leforgása alatt készült el. Ugyanakkor ha belegondolunk, valahol a BBNG jelenségértékű felbukkanása is következetes, hiszen amíg korábban a jazz-együttesek sztenderdeket játszottak és formáltak saját szájízük szerint, úgy most egy bagázs fiatal ugyanezt az analógiát követi, csak más követendő példát vetít maga elé. Az ingyen letölthető lemez pedig új dimenziókat is nyitott a srácoknak: a következő anyag, ami már feltehetően bakeliten is beszerezhetővé válik, idén várható. – Bali