2024. március 26.
Ez itt az Aktuálista cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)
Mai vendégünk a mosonmagyaróvári Beerzebub maszkos szóköpködője, Bogyó alias Lord BZB. Bármily meglepő, de ha Bogyó épp nem fehér harisnyát a fejére húzva lázít a rendszer ellen, akkor egy tisztes családapa szerepét tölti be otthon, ami a zenehallgatási szokásait is nagy mértékben befolyásolja, de ezt már hadd fejtse ki inkább ő maga.
Az a szitu, hogy nem igazán tudok azonosulni azon modern zenehallgatási szokásokkal, hogy minden előadó legismertebb dalát toljuk be, aztán unásig megy az egész. Ha zenét veretek, akkor csak a teljes albumok/EP-k jöhetnek szóba, meg az olyan lejátszási listák, ahol adott előadó több dallal is szerepel változatosan. Szerencsére a streaming platformok nagy segítségek ebben. Sajnos az utóbbi években kb. zéróra szűkült a zenehallgatási lehetőségem, mert itthon nagy többségben Disney zenét hallgatnak a gyerkőcök, a melóban meg csak a retro rádió jön be a Fisher magnón, de azért házsártos barlangi trollként is eljut hozzám néha egy két újdonság. Az alábbi 11 albumos lista az utóbbi egy hetem pörgetése.
Azért ezek az arizoniai rút halál metálosok rendesen rám rúgták az ajtót a frissen megjelent két dalukkal. Nem tudom, hogy a Caught in the Treads totál Amorphis-hatása vagy a The Black Curtain Entombed/Paradise Lost fúziója tetszik e jobban, de az biztos hogy szarvasgombázó vadkan módjára várom azt a májusi új albumot. Mivel az előző EP-jükkel ismertem meg a bandát még 2021-ben, felidéző jelleggel újra lepörgettem melóba menet. Agyrepesztő adrenalinbomba ez a 8 dalos hardcore alapú death kirohanás, ami a Left Hand Path legszebb pillanatait is megidézi. Ha én lennék Tyson, csak ezzel az anyaggal készülnék Jake Paul ellen, az fix. A záró Emptiness a maga 11 percével pedig egy igazi Saint Vitus/Cathedral doom riffmix, erős kontrasztban az előző dalokkal, ami remek zárása egy fullos albumnak.
Amikor pár hete kiderült, hogy újra benéz hozzánk az Exodus, úgy megütött a nosztalgia érzet, mint Janka nénit a kannásbor, úgyhogy be is dobtam az idén már 20(!) éves visszatérő albumot a 25 éves Peugeot 306-osom kazettás magnójába. A kazira nyilván magam másoltam 2004 nyarán a kölcsönkapott írott CD-ről az albumot egy Silva Schneider mini hifivel, amit még anyukám mentett meg egy nyugdíjas osztrák fazon lomtalanításából szülinapi ajándéknak nekem. Tette mindezt azért, hogy könnyebben hamisítsam magamnak a kedvenc bandáim zenéit, miután kedd éjjelente a VHS-re vett Megawatt és 120dB adások szétszabdalták az addig szolid zenei ízlésem. 13 évesen az album nyilván szétvitt, az Exodus meg a Slayer lett a minden. Nem tudtam semmit a zenekarról, csak a név és albumcím volt meg és otthoni szélessávú internet hiányában azt hittem, hogy Brian Johnsonnak, az AC/DC énekesnek van ez a másik bandája is, ahol ilyen dühösen vokalizál. Talán egy év múlva derült ki, hogy semmi közük egymáshoz, Zetrónak hívják az énekest, aki amúgy épp most lépett ki. Világi összeomlás részemről. Aztán jött Rob Dukes, ez a villogó szemű, gonosz Billy Milano-hasonmás, akit szintén imádtam, így 2006 novemberében meg is szöktem Móvárról a fővárosba vonattal, egészen a Wigwamig, hogy átéljem az Exodus attackot élőben is, majd az első járatig rettegve bujkáltam Budapest lezüllött rétegei elől a Keletiben, hogy aztán anyukámnak utána beadjam, hogy csak egy spanomnál voltam ottalvós Tekken 5-özni. Piff, ennyi boomer szitu egyben. Azért jó lesz most Zetróval látni a közel eredeti felállást. Várós!
Valamelyik nap a semmiből jött velem szembe, hogy februárban jelent meg az új Motorbagoly-album, így kénytelen voltam azonnal rábukni, mivel az első két lemezük is csillagos ötös nálam. Nem az az agyonhallgatós zene, jóformán dalcímeket sem tudok felsorolni, de háttérben duruzsoló csodás hangulatfokozónak tökéletes, amit a germán ötös produkál. Ha nem vágod a formációt, akkor képzeld el, hogy a Tyrell vállalat replikánsai egy szmogos külvárosban megihletődnek a Pink Floyd és az Orange Goblin zenéjén, de nem akarják letagadni, hogy gyerekkorukban a Kraftwerk vinyleket is pörgették, így ezekből gyúrnak egy demót, amit aztán betesznek A farkas gyermekei sorozat filmzenéjének. Nagyjából ez a Motorowl. Gyönyörű zene.
Ahogy a jó idővel megkezdődtek a kerti munkák, frissítettem is hamar a Spoti lejátszási listámat, amibe a március elején megjelent új Skeletal Remains is belekerült, remek üzemanyagot adva a kertásáshoz. Esküszöm, ez a zenekar az utóbbi albumokra jobban Morbid Angel lett, mint Azagthothék valaha is voltak. Könyörtelen, sallangmentes halálfém, mindenféle modern szarság nélkül, mégis olyan hatást fejt ki, hogy bármikor megindulnál tajtékzó kannibál módjára a helyi presszóba egy habos embervér-koktélért. Hangszeres szekció csillagos ötös, a bömbölés nettó ‘93, a témák mindegyikét hallottad már másképpen valahol, de kit érdekel, amikor annyira zsigeri az egész, hogy kiszökik tőle az eperlé a füleiden. Nem kell mindenáron újra feltalálni a death metalt, csak kurva jól kell csinálni a régit és kész. Az amcsi gang elég pro ebben.
Egy random vasárnap délelőtti blues lejátszási listán akadtam rá erre a massachusettsi, nem túl szép emberekből álló brigádra, akik a keleti part ellenére olyan füstös Texas country/bluest raknak alád, széthullott rockandroll sztílóval és némi klasszik southern hangulattal, hogy ettől a Marlboród gyújt be téged és Billy Gibbons adja hozzá a tüzet. Ha a Blackfoot Johnny Cashsel csinált volna közös albumot, valami hasonló születhetett volna. Sok infót nem találtam a srácokról, nem is úgy tűnik, hogy ők lesznek az új rogáni propagandagépezet a zéró marketingükkel, de az kiderült, hogy az 50 körüli arcoknak ez a második albumuk. A 13 dal viszont elég sok, főleg hogy annyira nem adja be mindegyik, így a végére unalomba fullad, de ami fullos track, az már az első hangoknál durrantja ki a dugót a whiskey-s üvegből. Ez pontosan az a fajta zene, amire frankón kiülsz a verandára malaclopó kalapban egy moonshine-nal, tömsz egy tajtékpipát és nézed a naplementét, miközben a kiscsaládod zizeg körülötted. Boldogság.
Sajnos nem bírok azonosulni azzal a rettenetes borzadállyal, amit ma kortárs rapnek hívnak. A beatektől a hányinger fojtogat, a szövegektől meg a szekunder szégyen rángat, a flow-ról nem is beszélve, így igen nagy boldogság volt, amikor pár éve feltűnt a színen 3,14 aka Pi, aztán pikk-pakk bedurrantották Chicheckkel a Tha Patkányzt. Autentik alapok, kurva jó flow, vicces, beszólogatós, pöceszagú vaker. Az öreg iskolára új szintet húzó és arra zászlót tűző dolognak hat az egész, önmagát nem komolyan véve, de mégis abszolút hitelesen. Remélem sokáig lesznek még és nyitnak utat egy újabb rap generációnak. Éljen az Igazi!
Bár az elején azt mondtam, hogy csak teljes albumok pörögnek, Füstös esetében kivételt kellett tennem, mivel neki nincs. Szerencsére az összes eddigi dal egyszerre pergethető Spotin vagy ‘Tube-on. Erősen ajánlott tartalom az arra fogékonyaknak, mert ez a csávó saját készítésű bitang boom bap alapokra olyan flow-t köp rád, hogy 6 láb mély krátert mar alád a flaszterbe, miközben egy luft ütéssel veri le a koronát az összes rap king fejéről. Mindeközben az jön le, hogy a srác nem próbál a hírnévre rámenni, csak löki, ami kijön, aztán akinek tetszik, az harapja, akinek nem, az bekapja, oszt jóvan. Szimpi a mentalitás, kiemelkedő a produktum.
2010-ben sikerült elkapnom a megboldogult West Balkánban a Venice ganget, de az egy szörnyen rossz körülmények között megtartott koncert volt, nem is jöttem el jó élményekkel. Azóta nem volt szerencsém hozzájuk, így nagy lett az endorfinszint, amikor megláttam, hogy nyáron Bécs – Arena – Cyco Mike Muir és a fiúk! Beadós a buli, úgyhogy nosztalgia ügyileg elő is került a (szerintem) legjobb albumuk, a ‘99-es Freedumb. Azért mindegyik SxTx-lemeznek megvan a maga egyénisége és egyedisége, de az első kivételével igazából egyikre sem tudnám azt mondani, hogy gond nélkül vagy örömmel tudnám végighallgatni. Nem úgy a Freedumbot, ahol a srácok az első másodpercnél felpattannak a skate-re és a Heaven kezdőhangjáig az arcodon nyomják vele a Stacy Peralta-trükköket. Tökéletes hardcore/szörfpunk album maximális lendületen. Ha nem ez lett volna az első cucc, amivel megismerem a bandát, lehet hogy másképp gondolnám, de ez a 14 dal olyan hatással volt rám, hogy utána évekig nem bírtam kibújni a flaneling-flipup-bandana trióból. Onnantól nekem Móvár volt L.A., Majrok volt Venice. Egyedül a deszkázás maradt ki, mert helyette az ivás fontosabb volt. Ezerszer lejátszott szituk voltak a fejemben, hogy esténként, amikor hazaindultam a tivornyából, mit teszek majd, ha ellenséges bandatagok támadnak rám, de max a kutyák kergettek meg, úgyhogy végül ez a tinédzser lamour is lecsengett, de a rajongás megmaradt. Még ha az azóta készített dolgaik minőségével lehet is vitatkozni. Lényeg, hogy Cyco Miko ereje teljében van, úgyhogy júli 3-án tali a sógoroknál!
Ahogy a zenékben sem bírom befogadni a túl modern cuccokat, így voltam a PC gémekkel is, ezért még 2018-ban is a San Andreas pörgött a szabadidőmben. Ezáltal leltem rá egy google-keresés alkalmával az akkor még Grove Street Families néven pörgő southamptoni ötösre is. Szimpi crossover cucc volt valahol a Cro-Mags, az Anthrax és a Power Trip mezsgyéjén. Pár év szünet után el is tűntek a perifériámról, aztán tavaly ősszel jutott el hozzám az új album híre, amikor is a Dog Eat Doggal közös turnén BP-re is eljutott a csapat, ahol jól meg is lestem őket. Az új album pedig, hát… azóta sem bírt eltelni hét, hogy ne pörögjön le! Tudom, hogy ebben a műfajban nem lehet újat alkotni, de a srácok valahogy pont azzal a tehetséggel léptek bele a hardcore és thrash komplementer halmazába, amivel engem bármikor meg lehet venni. Az olyan dalok, mint a Lessons of the Past, az Ulterior Motives vagy a Cycle of Grief akkora S.O.D.-hatású thrash/mosh bombák, hogy erre még Szikszai Karesz is ledobná a nyugdíjas ködmönt és futna előre pogózni a hátsó sorokból. Az egész albumot áthatja az adrenalintúltengés és egy megmagyarázhatatlan pozitív kisugárzás, így aztán bármilyen szar hangulatból ki tud húzni. Erősen ajánlott anyag!
A sheffieldi crew az új kedvenc tesis hardcore-bandám. Na ebben aztán semmiféle pozitív hangulat nincs, csak a totális disztópia és kilátástalanság. A kapitalizmus és a totalitárius hatalmi rendszerek és a vallás világpusztító, torzító és személyiségromboló hatásairól szóló szövegekhez tökéletes aláfestés az abszolút suttyó Knocked Loose/Malevolence alapokra épülő zene, ami hibátlan háttérzaj a világ pusztulásához. Ha belemerülsz a szövegekbe, mire a 8 dal véget ér, azt kívánod, bár sose születtél volna meg erre a földre. Mégis valahogy cselekvésre ösztönöz, hogy tégy valamit a környezeted jobbá tételében.
Az abszolút no. 2 rap album az életemben (a no. 1 az első Wu-Tang), a chillezés alapköve. Dre akkora zenéket producerelt össze az itt még fullosan ereje teljében lévő Snoopnak, hogy a The Chronic alapvetései ehhez képest olyanok, mint egy falunapi laptop DJ szettje. A Doggystyle ezzel szemben a Mészáros-Várkonyi esküvő háttérzenéje is lehetett volna, akkorát megy. Erre okkal mondhatná Baby Jewel, hogy „úristen, very big”. Próbálnék kiemelni dalt róla, de mindegyik egy önálló G-Funk monstrum. Igazából ha elindul a Bathtub intro, az egész glóbuszon azonnal 4:20-ra vált az óra, és így is marad a Pump Pump utolsó másodpercéig, mire a végsőket is kibugyborékolod a bongodból. A világ szerintem akkor járt volna a legjobban, ha a Snoopy/Dre duó csak ezt az egy tökéletes cuccot szabadítja rá, mert az ezutániak már csak halvány árnyékai voltak ennek, de a Doggystyle minden értéke vitathatatlan.
Hiteltelen lenne, ha pont az Akutálistába nem kerülne bele, mivel a Disney hercegnők + filmzenék Spoti playlist az, ami gyakorlatilag minden nap elhangzik itthon a kölyköknek köszönhetően. Ha nem direktben ez szól, akkor a mesékből megy, tehát megkerülhetetlen. Sokan ezt büntetésnek élik meg, nekem viszont hatalmas szerencsém, hogy a dalok 99%-át imádom. Alapból bármilyen musicalen jól tudom magam érezni, itt pedig az összes dal kvázi annak íródott, ami olyan szinten bele tud ragadni a világi dallamaival az ember fülébe, hogy sokszor azon kapom magam, hogy nemcsak a gyerkőcök fürdetésénél ordibáljuk teli torokból a sorokat, de a saját tusolásom alatt is ezeket dúdolgatom. Mindegy, hogy Jégvarázs vagy Herkules, Tarzan vagy Mulan, ezeket a dalszövegeket jobban tudom, mint bármelyik Beerze’ verzét. Ha néha egy kis gagyiságra vágysz a blast és blöegh mellé, akkor ne a Machine Gun Kellyt lődd be, hanem ezt a listát!
Köszi, hogy megoszthattam a heti zajmasszámat!
Lord BZB kedvenc zenéit az alábbi Spotify-listában is végig lehet pörgetni:
Színpadon pedig legközelebb március 28-án lehet őt látni a Barba Negrában, ahol a Beerzebub a Watch My Dying és az Omega Diatribe előtt melegít. Ezután május 24-én Mosonmagyaróváron játszanak a No Martyr Collective buliján, nyáron pedig több fesztiválon is ott lesznek (pl. Hell Vill, Toxic Weekend).
Fotó: Bende Csaba
