#Hírek
április 29.
2023. október 5.
Aki járatos a zeneipar működésében, az bizonyára tudhatja, hogy a friss kiadványok megjelenése szempontjából vannak termékenyebb és jóval csendesebb időszakok. A pörgős évszakok a tavasz és az ősz, decemberben és januárban meg tényleg csak a nagyon rámenősek adnak ki bármit is, hisz’ minden esély megvan rá, hogy az már/még bőven elúszik a radar alatt. Ahogy haladtunk végig 2023-on, már nekünk is feltűnt, hogy
az idei ősz is egészen dinamikus lesz rilízek terén, viszont szeptember 29. még így is kitűnt a többi péntek közül.
Nemcsak a nagyobb pop előadók (Ed Sheeran, Lil Wayne) vagy kevésbé NuSkull-kompatibilis rockerek (Primordial, Buckcherry) jelentkeztek újdonságokkal, de a mi szcénánk is egy terjedelmes csokorral lett gazdagabb (Code Orange, Harm’s Way, ’68 stb.). Így szakítva a válogatásaink általános tematikáival (műfajok, földrészek stb.) ezúttal az időpont lett a közös nevező, azon belül is az a bizonyos nap. És hogy még izgalmasabb legyen a dolog, ezúttal nem a nyilvánvaló “nagyobb” nevek kerülnek terítékre, hanem inkább olyan bandáktól szedtem össze öt múlt pénteki megjelenést, akik vagy csak nagyon kevésszer, vagy egyáltalán nem kaptak még szót az oldalon, holott bőven rászolgálnának.
Műfaj: hardcore punk, grunge
Kiadó: MNRK Heavy
Hossz: 29 perc
Támpont: The Distillers, Converge, Cloud Rat
Seattle városa kitermelt nem egy ikonikus zenekart az elmúlt pár évtizedben, csak hogy néhányat említsek: Nirvana, Alice in Chains, Soundgarden, Pearl Jam, Foo Fighters stb. Nem azt mondom, hogy a Filth Is Eternal feltétlen ezek nyomdokaiba tudna lépni (vagy hogy egyáltalán akarna), de mindenesetre jó előjel, ha az említett bandák jegyei fel-felbukkannak egy fiatal formációban. A Filth’ esetében ez a grunge-os kesergés keveredik egy zabolátlan, fiatalos, punkos dühvel – mint ami a korai Nirvanát is jellemezte -, az eredmény pedig mindenképp valami olyan, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül.
A nagykiadós debüt, a Find Out szinte már a címével hívogat, az pedig, hogy a 14 dal nincs meg fél óra, már önmagában is kitűnő ajánlólevél folyamatosan rohanó világunkban. A dalok több mint fele a két percet se éri el, ezek azok, amik a banda előző kiadványait idézik leginkább, amik pár másodperc alatt öblös piteket robbantanak ki, és amikre egészségesen lehetett a bulinak helyet adó pöcepince letépett klozettajtajára felfeküdve szörfözni a közönség tetején. És akkor vannak még a kissé szentimentálisabb darabok, amiket továbbra se úgy kell elképzelni, mint valami gagyi buttrockos lötyögést négy ötvenes fatertól. Pont ellenkezőleg:
ezek olyanok, mintha az Alice in Chains Dirtjét dörzsölnék a szemeidbe, miközben Converge-demók szólnak végtelenítve a hallójáratodba szigszalagozva.
Azt se láttam jönni, hogy az év egyik legsúlyosabb tétele pont itt talál majd be, de a lemezt záró Loveless szemérmetlenül turházott a képembe. Nem sokszor jár a „fogós” és az „agresszív” jelző kéz a kézben, de a Filth Is Eternal pont ezt nyújtja, ha pedig neked is ezek a hívószavaid, akkor a Find Out csak arra vár, hogy felfedezd magadnak. 7,5/10
Műfaj: crossover thrash, hardcore punk
Kiadó: UNFD
Hossz: 35 perc
Támpont: Suicidal Tendencies, Biohazard, Earth Crisis
Bármennyire is kapálózunk ellene, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy 2023-ban minden eddiginél jobban dübörög a retro, azon belül is a ’80-as/’90-es évek-worship. A Grove Street ennek az egyik ékes példája: a southamptoni banda már eleve a GTA San Andreasból szedte a nevét (oké, az még pont nem annyira old school), viszont imádják az ezredforduló előtti videojátékokat és popkultúrát, a dripjük pedig olyan, mintha az elmúlt harminc év meg se történt volna. És akkor térjünk ki a zenéjükre is, ha már egy zenei oldal vagyunk:
a srácok lényegében egy jobban kevert Suicidal Tendenciest tolnak.
Oké, ez talán felületes és végtelenül hányaveti leírás így, pláne annak fényében, hogy tudom, hogy a Suicidal’-rajongók kikérnek maguknak minden hasonlítást imádott és bálványozott zenekarukkal kapcsolatban. Pedig ez az igazság, aki „hagyományos” crossover thrasht tol, azt nehezen lehet nem Mike Muirékhoz mérni. A The Path to Righteousnessen pedig pontosan ez történik, hibátlan stílusgyakorlat, viszont annál még csak egy picivel se több.
Mondjuk a srácok így a bemutatkozó nagylemezre azért komolyítottak kicsit a formulán, összeszedettebb, homogénebb az elegy, megjelentek a marginálisabb témák is, akár egy toxikus párkapcsolat, akár a rendőri erőszak képében. Az UNFD szépen gatyába rázta a brigádot, ez a lemez meg ha nem is a világ legkülönlegesebb dolga, de óriási nosztalgiabomba, amit mindenkinek meleg szívvel ajánlok, aki mondjuk most örökli meg az öregétől az irreális szögben meghajtott siltű sapekot, rajta az ikonikus egyszavassal. 7/10
Műfaj: synthwave
Kiadó: Horsie in the Hedge
Hossz: 61 perc
Támpont: Carpenter Brut, FM-84, The Midnight
Maradunk a ’80-as évek imádatánál, annyi különbséggel, hogy a testnedvek ezúttal nem egy ketrecharcra emlékeztető pitben hagyják el a gazdájukat, hanem egy fülledt klubban tapadnak a plafonhoz, ahol a gomolygó füstöt úgy szeli át a neon stroboszkóp, mint bőrtanga a… nos, tudod, hogy mit…
A Unicorn egy szerelmeslevél. Egy vallomás negyven évvel ezelőttre, ami annyira makulátlanul mutatja be ezt a mesterséges éjszakai fényekben életre kelt stílust, mintha a tagok minimum éltek volna akkor. Pedig a brit Fightstar romjain alakult Gunship legidősebb figurája se töltötte még be a negyvenet. Viszont tudod, hogy ki igen? Tim Cappello például, a két lábon járó ’80-as évek, aki már a második Gunship-anyagon tér vissza, hogy jókötésű szaxofonjátékával bárkinél bizsergést váltson ki odalenn, délen. Rajta kívül egyébként tömve van még a lemez olyan prominens vendégekkel, mint John Carpenter, Gavin Rossdale a Bushból, Milkie Way a Wargasmből, Tyler Bates, Lights, Carpenter Brut, vagy épp a Health legénysége. Ezek az extra hangok pikánsan meg is fűszerezik az összképet, amit sajnos a trió minden igyekezete ellenére se tudna olyan könnyen izgalmassá tenni – pláne nem egy órán keresztül. Viszont így, ebben a formában szinte már illegális precizitással vannak adagolva a fítek, amik a lemez első felét olyan baromira erőssé teszik, hogy kedvem lenne tényleg azon az android egyszarvún belelovagolni a cyberpunk éjszakába, holott sosem ültem még lovon, olyanon meg főleg nem, ami gép.
Ez pedig a Gunship és a harmadik lemezük legnagyobb erőssége:
az atmoszféra és az illúzió megteremtése, hogy egyszerre vagy negyven évvel ezelőtt és ugyanennyivel előrébb a jövőben.
Aki kicsit is éli a synthwave-et, annak kötelező a cuccos, mindenki más pedig segíthet nekem elkezdeni gyűjteni egy hófehér Lamborghini Countachra, hogy a megfelelő közegben dörrenhessenek meg ezek a klubhimnuszok. 8,5/10
Műfaj: pop-punk, emo, dallamos hardcore
Kiadó: Pure Noise Records
Hossz: 32 perc
Támpont: One Step Closer, Four Year Strong, The Movielife
Újabb nagylemezes bemutatkozás, újfent múltidézés – a Koyo viszont nem 30-40 évet ugrik vissza az időben, csak nagyjából a kétezres évek elejéig. Teszi ezt majdhogynem ugyanúgy, mint a fenti Filth Is Eternal: nagyban inspirálódva a közeg ikonikus bandáiból. A különbség csupán annyi, hogy Seattle helyett Long Island, grunge helyett pedig a dallamos hc/emo/pop punk csodás metszéspontja. A Would You Miss It? talán mind közül az utóbbi stílust domborítja ki leginkább, jobban megdöntve a mérleget a The Movielife és a Taking Back Sunday irányába, mintsem a Glassjaw vagy a From Autumn to Ashes felé.
Amit kapunk, az 11 dal alig több mint fél órában, flanelingek, elnyomott frusztrációk és sok-sok csordavokál, na meg persze fogós, dallamos, fülbogár témák,
amikből igazából lehetne több is a lemezen, ebből a szempontból kicsit bátortalan volt a banda. Pedig milyen jól állnak nekik ezek, elég csak az olyan dalokra szegezni a figyelmünket, mint a nagybetűs Sláger, a You’re On the List (Minus One); az album villámtrekkje, az alig kétperces Anthem; vagy a baromi jól építkező, összeölelkezve éneklős Message Like a Bomb.
A színtér figyelmét már mindenképpen felkeltette a kvintett, elég csak arra gondolni, hogy a Pure Noise-nál jött ki a lemez, vagy hogy felbukkannak rajta Glassjaw-, The Movielife– és Vein.fm-tagok is, illetve az egyik klipben még maga Frank Iero (My Chemical Romance, L.S. Dunes) is kameózik. Minden körülményt figyelembe véve a Koyót igazából csak egy bolhafanszőrszál választja el a nagy áttöréstől, és a Would You Miss It? minden apró esetlensége ellenére is optimális hallgatnivaló lehet a szürke, esős őszre, amikor a rövidülő nappalok következtében kicsivel jobban felszínre törnek az érzelmek. 7,5/10
Műfaj: atmoszférikus black metal
Kiadó: Vendetta Records
Hossz: 48 perc
Támpont: Ultha, Spectral Wound, Yellow Eyes
Ha már úgyis ősz, meg október (mire ez az írás kijön), akartam valami igazán lehozós mocsadékot is a válogatásba, és ekkor sietett segítségemre a New York-i Woe. A banda csak elsőre tűnt ismeretlennek, aztán ahogy beástam magam a munkásságukba, akkor jöttem rá, hogy ja, én ezt már vágtam, csak ember legyen, aki megjegyzi ezt a kemény hárombetűs zenekarnevet. Azt se nagyon tudom, hogy egyáltalán zenekar-e még a Woe, ugyanis eredetileg Chris Grigg szóló projektjeként indult a cucc, aztán a második lemezre teljes felállással nyomatták, most pedig azt írja a Bandcamp, hogy megint mindent Chris játszott fel, leszámítva egy-két dobolást itt-ott. Igazából mindegy is, olyan ez, mint a Thy Catafalque: kicsit teljes felállásos menetelés, ugyanakkor féltve dédelgetett hálószobaprogram.
Amit a Legacies of Frailty nyújt az ízlésesen elkészített, de rettenetesen depresszív borítója mögött, az
hamisítatlan, kompromisszummentes amcsi fekete fém, hat dal, mindegyik hat perc fölött
(és kéne még egy hatos, hogy meglegyen a bűvös szám… nem is tudom… megvan, ez a hatodik kiadvány, ha számoljuk az EP-ket és újrakiadásokat is!). A lemez közel teljes elszigeteltségben készült három éven keresztül, Grigg pedig több mint egy évtized után újra teljes mértékben felelhetett a dalírásért. Ez meg is látszik az eredményen: a Legacies of Frailty valamivel sötétebb, gyorsabb és agresszívebb, mint elődei, de így se veti le magáról az olyan ódzsí Woe-jegyeket, mint az atmoszferikus légkör, a helyenként belevitt dallamok, vagy a szokatlan hangszerek használata.
Ez a lemez pont azoknak szól – azoknak viszont nagyon -, akik kicsit kiléptek már az elitizmus dohos árnyékából, és nem bánják, ha a black metaljuk szépen ki van polírozva, nem pedig egy összedőlt ház romjai alatt hánykolódó gramofon prüszköli a fülükbe a göcsörtös taktusokat. 8/10
Akik nélkül pedig nem jöhetett volna létre ez az írás, vagyis eme igen termékenyre sikerült péntek szülöttei a teljesség igénye nélkül:
